[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Az élet – unalom


Rejtvényszövegünket egy először 1835-ben megjelent műből másoltuk ki. Ha hihetünk a jeles francia szerzőnek, akkor aligha lehet az ország politikai életének fontosabb kérdése, mint a „községek” (azaz az önkormányzatok) működése: „Községi intézmények nélkül a nemzet létrehozhat szabad kormányzatokat, de nem ismerheti meg a szabadság szellemét.” S ha ezt valóban fontosnak tartjuk, akkor akár még örülhetünk is, hiszen úgy tűnik, a közvélemény-formáló médiumokat a „szabadság szelleme” hatja át.

Legalábbis ha csak azt nézzük, hogy mennyi hír és kommentár jelenik meg az önkormányzati választások kérdésköréről. Mert itt valóban feltűnő jelenségről esik szó. Az önkormányzati kérdések ugyanis nem nagyon alkalmasak arra, hogy a tömegközlés témáivá váljanak. Ami érthető is, hiszen nem „tömegeket”, hanem kisebb-nagyobb közösségeket érintő problémák ezek. A közigazgatási szakkérdések önmagukban sem korbácsolják fel az érdeklődést, a helyi adókivetés problémái merő unalmat jelentenek néhány politikai díszpinty ostoba kijelentéseinek taglalásához képest. Igaz, hogy az előbbi közvetlenül sok-sok ember mindennapi életfeltételeit érinti, de hát hozzá kell szoknunk: azok az emberek, akiknek az életét az ilyen „önkormányzati szakkérdések” befolyásolják, továbbra is olyan újságokat fognak olvasni, amelyek még csak véletlenül sem érintik e „dögunalom” témákat. Azaz az „élet” és az unalom valamiképpen egybeesik. Bobby feltámadása mindenképpen érdekesebb, mint az adótáblázat.

Már ha a tömegkommunikációról van szó. Ezért aztán nem véletlen, hogy az önkormányzati választások problémái is átíródnak a televízió és az újságok nyelvére. És a „nagypolitika” szereplői ehhez kiváló alkalmat teremtenek. De amikor maguk is elkezdenek a tömegkommunikáció kliséi szerint cselekedni, akkor bizony nem viselkednek másképpen, mint a szappanoperában megbetegedett hősnek almáslepényt hozó nénikék.

Bizonyára akadnak olyanok is, akiket valamennyire érdekelne az „unalom” is. Olvasom, hogy az SZDSZ-frakcióülésen éles vita bontakozott ki arról, hogy a képviselőcsoport támogassa-e az önkormányzati rendszer megváltoztatását. Ez bizonyára unalmas disputa lehetett, mert legfeljebb annyit sejthetek az ügyről, hogy a nyilvánosság előtt „írói munkásság részének” minősült az egyetlen dokumentum, amelyről sejthető, hogy összefüggésben állt e vitával. Furcsa érzésem támadt. Edmund Burke, rejtvényszövegünk szerzőjének szellemi elődje, azt mondta, hogy az önkormányzati ügyekben a politikusok hajlamosak úgy viselkedni saját népükkel, mint a gyarmatosítók a meghódított bennszülöttekkel. Asszociációim azonban bizonyára alaptalanok. Csupán arról lehet szó, hogy nem akarnak untatni bennünket érdektelen részletekkel.

Miközben ezt írom, a televízió valami „churchilli” beszédet közvetít. Churchillt nem látom, csak azt, hogy Horn Gyulát úgy fényképezik, hogy mellette állandóan látható Kuncze Gábor, megszokott nyugodt tartásával. Még ülve is nagyobbnak látszik a miniszterelnöknél. Ennek azonban most valahogy nem tudok örülni.

Unatkozom.

A szabadság szelleme


„A község az egyetlen egyesülés, amely olyannyira benne van a természetben, hogy ahol emberek gyűlnek össze, önmagától kialakul a község.

A községi társadalom tehát minden nép körében fennáll, bármilyenek is a szokásai és a törvényei; a királyságot és a köztársaságot az ember hozza létre és alkotja meg; a község viszont, úgy tűnik, közvetlenül Isten keze nyomán kel életre. A község attól fogva létezik, hogy emberek vannak, viszont a községi szabadság ritka és kényes dolog. Bármely nép létrehozhat nagy politikai gyülekezeteket, mivel rendszerint kellő számban akadnak körében olyan személyek, akiknél a felvilágosultság helyettesíti – bizonyos mértékig – az ügyekben való jártasságot. A község durva elemekből tevődik össze, akik nem mindig hajolnak meg a törvényhozó előtt. A községi függetlenség létrehozása ahelyett, hogy egyre könnyebbé válnék a nemzetek felvilágosodásának előrehaladtával, mind nehezebb lesz. A nagymértékben civilizált társadalom csak nehezen tűri el a szabadságra irányuló törekvéseket; nem szenvedheti annak sok-sok rendhagyóságát, és kedvét veszti sikere láttán, holott nem ismeretes még a kísérlet végeredménye.

A község szabadsága, amely oly nehezen jön létre, egyben a legvédtelenebb is a hatalom beavatkozásaival szemben. A községi intézmények magukra hagyatva aligha tudnák felvenni a harcot egy vállalkozó szellemű és erős kormányzattal szemben; ahhoz, hogy sikeresen védjék magukat, előbb ki kell bontakozniuk s össze kell kapcsolódniuk nemzeti eszmékkel és szokásokkal. Így tehát a községi szabadság, amíg át nem hatolt az erkölcsbe, könnyen szétzúzható, viszont addig nem hatolhat be az erkölcsökbe, míg előbb hosszú ideig meg nem volt a törvényekben. (…)

A szabad népek ereje mégis a községben rejlik. A községi intézmények ugyanazt jelentik a szabadság számára, mint az elemi iskola a tudomány számára; a nép általuk fér hozzá a szabadsághoz, s tanulja meg, hogyan élhet vele békésen és szokhat hozzá alkalmazásához. Községi intézmények nélkül a nemzet létrehozhat szabad kormányzatokat, de nem ismerheti meg a szabadság szellemét. (…)

Gyakran előfordul Európában, hogy maguk a kormányon lévők sajnálkoznak a községi szellem hiánya felett; mindenki egyetért abban, hogy a községi szellem a rend és közbiztonság fontos eleme, de senki sem tudja, hogyan idézheti elő. Ha a községet erősítik és függetlenné teszik, attól tartanak, hogy ezzel gyengítik a társadalmi hatalmat és anarchiával fenyegetik az államot. Ha viszont megfosztják a községet függetlenségétől, nem találnak állampolgárokat, hanem csak igazgatottakat.”

???

• Ki beszél?