Itt a piros, hol a piros?
Az elmúlt hetek a presztízs jegyében teltek Magyarországon. Kezdődött Horn Gyula nagy diplomáciai tapasztalatra valló nyilatkozatával a parlamenti pártok szélsőjobboldali kapcsolatairól. Ez – úgymond – presztízsveszteséget jelentett az ország számára. Ami különösen fontos, hiszen naponta sírunk egyet azon, hogy amúgy is csökken hazánk nemzetközi presztízse. Az ellenzék viszont saját presztízsét féltette, majd a miniszterelnök presztízse került veszélybe. Horn azonban visszakozott, s ezzel mintha még nyert is volna valamit presztízsben. Aztán következett a köztársasági elnök megválasztása. Önmagában már az is csak presztízsszempontoknak köszönhető, hogy volt jelöltje az ellenzéki pártoknak. Azt pedig, hogy a parlament nem százszázalékos eredménnyel hozott döntést, a kisebbségben lévők diadalként könyvelik el. „Göncz Árpád presztízsveszteséget szenvedett” – ünnepel egy kommentátor, holott nyilvánvaló: ha Mózes, Szókratész és Jézus Krisztus egy alakba olvadt volna össze, Für Lajos akkor is Szűröst támogatta volna inkább – már csak presztízsokokból is. Ezután következett az alkotmánybírósági döntés, ahol az értékelések a kormánypártok presztízsveszteségét regisztrálják, s a meglehetősen váltakozó presztízsű grémium elnöke is annak a reményének adott hangot, hogy reméli: „nem fogja elvakítani a presztízs a politikusok szemét…”
Szóval: a politikai életben látszólag minden a presztízs körül forog, miközben magának a politikának – úgymond – igencsak alacsony a presztízse. Ilyeneket mondunk, holott nehéz helyzetbe kerülnénk, ha tisztáznunk kellene, mit is értünk presztízsen. A presztízs nem azonos a tekintéllyel, de nem fedi a népszerűséget sem. Gondoljuk meg: a kisgazda népvezérnek folyamatosan nő a népszerűsége, ezt azonban egyáltalán nem követi presztízse. Rejtvényszövegünk éppen ezeket az összefüggéseket mutatja be. A passzus a magyar társadalomtudomány egyik klasszikus művéből való (1912-es megjelenése után már 1913-ban angolra fordítják), noha – mint ez a honi klasszikusoknál szokásos – a szerzőre (1879–1948), Szabó Ervin és Jászi Oszkár barátjára és vitapartnerére, már alig emlékszik valaki. Idézett művét ma is érdemes elolvasni, bár a könyv letétele után sem fogjuk tudni megmondani, mi is az a presztízs.
Elgondolkoztató azonban ha a közbeszéd centrumába ilyen bizonytalan fogalom kerül: „Állítunk valakiről valamit, amikor azt mondjuk, hogy presztízse van, de állításunk homályos … alapértéknek látszik, melyet más alapérték alá rendelni nem lehet, ködös, távoli vonalak felé lejtő értékszerű érzelemnek…” Érdemes azonban tudnunk, hogy a kifejezés latin eredetije a szemfényvesztésre utal. „A praestigiator kockát vet vagy pénzt tesz ki az asztalra, ügyeskedve mozgatja és átcseni, hogy végül, midőn azt gondolnád, egy bizonyos helyen van a tárgy, egészen más ponton bukkanjon fel.” A presztízs óhaja mögött az illúzió vágya rejtőzik: ha már nem is nyerhetünk az össznépi játékban, legalább ne vegyék el a nyerés illúzióját. S emiatt ideális bűnbak Bokros Lajos, akinek egyáltalán nincs füle az össznépi sóhajra: könyörgöm, csapjanak be!
Politika, presztízs, demagógia
„A »gyakorlat« embere úgy vélekedik, hogy gyenge törvényekkel már sokan kormányoztak, presztízs nélkül még senki. Wekerle Sándor mondotta egy ízben, hogy a politikában sok olyan emberrel fogunk kezet, akivel a magánéletben nem volnánk hajlandók kezet fogni. A politikai sikerben mindig van valami színpadias, kiszámíthatatlan, bizonytalan, ott olyan embereket is értékel a közvélemény, akiket a józan erkölcs értékelni nem tud, ezért a politikában olyan tényezőkre is rászorulunk, akiktől a parlamenten kívül ösztönünk, ízlésünk, ítéletünk messze elkanyarodik. A politika sok embert disszociál [itt: előnyére megkülönböztet], akit az erkölcs nem volna képes disszociálni és viszont.
A politikai sikert, a leadership elemeit értelmileg, erkölcsileg, esztétikailag kiszámítani nem lehet. … A jelöltség lélektani főelve a demokráciában, hogy a népszerűség ne menjen a távolság rovására; ha presztízs nem volna, ma még a választókerületek túlnyomó része demagógokat választana. … A bírót, a jegyzőt, a tanítót általában ugyanazzal a józansággal választja a paraszt, mint a földet, amelyet megvásárol. Nem így a képviselőt. A képviselő nem kerül közelébe, életszintje, világnézete, szavajárása a faluban ismeretlen, különös és kevéssé megfogható. A falu szeme nem tudja hétköznapinak látni, perpatvarait, fukarságát, családi életét, fajtalanságát, kicsinyességét, váltóit nem látja, csak annyit, amennyit magából a politikus megmutatni jónak lát. … látja összeráncolt homlokát a képviselőház ülésén, de nem látja, amint a következő negyedórában összenevet ellenfeleivel a folyosón s a miniszter előszobájában. A szavazatjog logikusan várható eredményét nemcsak az erőszak, a korrupció s a demagógia szokta eltolni, hanem a presztízs is. …
Némiképp ellentmond mindennek az a gyors behódolás, az az impulzív visszahatás, melyet főleg a parasztból a mindenfajta demagógia kicsihol. De a demagógia nem jelent Mást. A tömeg sohasem oly konzervatív, mint amikor a demagóg szóhalmazát tapsolja. A demagóg a személyében kifejezett autonóm tömeg. A tömeg hevülékeny, de gyorsan le is hűl: márpedig szükségképpen ez a sorsa a demagóg dicsőségének is, aki a tömeggel egysorsú, és nemcsak jövedelmileg, de érzelmileg is a tömegből él. A demagóg sok mindenre képes, csak egyre nem: megváltoztatni a tömeget. Vakbuzgóságot és narkózist tud termelni, erélyt viszont nem. A demagóg foglya önmagának, szavainak, s a tömeg hangszere: a huligánvezér ugyan hiába próbálkoznék filoszemita fejtegetésekkel! Nem – a demagóg sikere nem jelent presztízst, eredménye nem általánosító, hanem lelki csapongás, nem automatizmus, hanem szalmaláng.”
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]