2013. március 7.
Révész Sándor minapi írásában az előítélet és az előföltevés közti különbséggel foglalkozik – tanultam eszmefuttatásából, nem is ezzel vitáznék; csak a kiindulópontul választott Új Színház-példához fűznék egy-két gondolatot, megszólított színikritikusként.
Nem járok a jelenleg Új Színház néven működtetett intézménybe, mert semmi keresnivalóm nincsen ott.
A Nemzeti Kulturális Alap a mi „Gut bácsink”; a mi pedig mi vagyunk, járulékfogyasztó értelmiségiek, művészek, akik igen szeretjük úgy tudni, hogy amit „Gut bácsi” ad, az nekünk jár. És hát – jár.
Igyekszem nem tudni, amit tudok, és csak ebből az én legsajátabb szemszögemből, a kulturális járulékfogyasztóéból nézni a kulturális finanszírozás egyik – nem kis, de messze nem a legnagyobb – szeletét.
Az állam kötelességének tartja – az is –, hogy támogassa a kultúrát, annak intézményeit és produkcióit. Az önkormányzat – dettó.
Valahányszor találkozunk, mindig egy belvárosban futunk össze; régebben Kaposváron, most Budapesten vagy Pécsett. Tudnál vidéken élni? Elegáns külvárosban, például?
Igen. A gyerek miatt most nehéz lenne kiköltözni valahová, és az jó, hogy haza lehet ugrani napközben, de nagyon el tudnám képzelni…
Hol nőttél föl?
Pesten. A Budafoki úton, a Gellért környékén. Annyira pesti gyerek voltam, hogy nem tudtam volna elképzelni, hogy három napnál többet máshol töltsek.
Most, hogy itt a nyár, az óriás méretű munkák leadva, a hátralévő hét-nyolc cikk terve összemosódik a nyaraláséval – muszáj lenne beszaladnom a Merlinbe. Még mielőtt kitör a nyári szünet. A múltkor ugyanis az történt, hogy időszűkében éppen csak berohantam, az igazgatói szobában nem volt egy lélek sem, a gép bekapcsolva; három klikk és elsápadás: Pécsi Juli rám vert a Minesweeper „best scores” rovata szerint, szóval most éppen ő a legjobb a Merlinben, pedig ott is sokáig én vezettem. Azóta is piszkál ott legbelül valami – vissza kellene írni az én nevemet.
Hogy „jó-e”, vagy „nem is annyira jó” – ez föl sem merült; sem a másfél órás előadás alatt, sem utána, még sokáig. Ki kellett kecmeregni a hatás alól, megérteni, mit akar mondani ez az ember.
Bob Wilson, a mai színházművészet egészségtelenül legendás alakja, színházi látványteremtője, nyelvfogalmazója, rendezője, de nem úgy, hanem másképpen… szóval Bob Wilson a berlini Hebbel Színház színpadán előadott egy Hamlet-monológot. Pontosabban: a Hamletet – monológban.
Nézzünk egy átlagos napot: színházba készülünk március 8-án, szerdán, Budapesten. Harmincnyolc előadás közül válogathatunk – és ezen a napon éppen nem játszik (a „bevett” intézmények közül) a Bárka Színház, a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiója, a Budapesti Operettszínház, a József Attila Színház, a Madách Stúdiója, az Operaház, a Merlin Színház, a Nemzeti Színház a nagyszínpadon, a Stúdió K., az Új Színház a nagyszínpadon. Hirtelenjében nem is tudom, mire kéne rácsodálkozni: arra, hogy ilyen sok előadás van ezen az estén, vagy arra, hogy ilyen sok színházban nincs előadás…
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
1 hozzászólás
Friss hozzászólások
7 év 15 hét
9 év 40 hét
9 év 44 hét
9 év 44 hét
9 év 46 hét
9 év 46 hét
9 év 46 hét
9 év 48 hét
9 év 49 hét
9 év 49 hét