Csáki Judit

Nyomtatóbarát változat

Valahányszor találkozunk, mindig egy belvárosban futunk össze; régebben Kaposváron, most Budapesten vagy Pécsett. Tudnál vidéken élni? Elegáns külvárosban, például?

Igen. A gyerek miatt most nehéz lenne kiköltözni valahová, és az jó, hogy haza lehet ugrani napközben, de nagyon el tudnám képzelni…

Hol nőttél föl?

Pesten. A Budafoki úton, a Gellért környékén. Annyira pesti gyerek voltam, hogy nem tudtam volna elképzelni, hogy három napnál többet máshol töltsek. Aztán a kaposvári tizenegy év megedzett.

Milyen családból jöttél?

Hát… az Orbán-kormány igen örülne az én családomnak, merthogy igazán…

Fidesz-polgár?

Teljesen az. Anyai nagyapám Győrben polgármester-helyettes volt, apai nagyapám ugyancsak Győrben a Cardo Bútorgyár tulajdonosa. A háború előtt, persze.

Ma is jó márka.

De már nem a miénk. Apám elvégezte a jogot, és fiatalon gyárigazgató lett. Aztán a gyáros nagypapát kitelepítették Jászalsószentgyörgyre, apámat 1951-ben „racizták”…

Szerinted értik még ezt a szót?

Kirúgták. Öt gyerekkel maradt állás nélkül. A rendszerváltás áldozata lett – bár ekkor ezt talán nem így mondták. Hozzáteszem, hogy katolikus, nagyon mélyen vallásos és a hitet gyakorló család volt a miénk.

Te is?

Hogyne, hiszen beírattak a „földalatti” hittanra.

És mellette nyilván sokat jártál színházba…

Nem. A család elment vagy négyszer-ötször évente, ahogy az a mi köreinkben szokás volt, és olyankor bennünket is elvittek. Az ügynök halálára például emlékszem.

És akkor benned megvilágosodott, hogy színész leszel…

Nem. Hogy miért lettem mégis színész, arra csak negyvenévesen jöttem rá, akkor fejtettem meg. Semmi nem predesztinált erre, sem a családi környezet, sem az alkatom, sem az adottságaim. Ráadásul későn érő típus voltam, az érettségi képemen tizenöt évesnek, ha kinézek. Beszélni meg végképp nem tudtam – magánhangzóim egyáltalán nem voltak, csak mássalhangzó-torlódásaim.

Most is hadarsz, tudod-e?

Igen. Ha megtanulok egy szöveget, akkor azt tudom szépen, tisztán mondani, de ehhez évtizedek kellettek.

Ha, mondjuk, a rádióban hallak, csak a hangszínedről ismerlek föl, amúgy olyan, mintha egy másik ember beszélne.

Másik ember is beszél… Láttad a József Attila Szabad ötletek jegyzékét?

Persze.

Abban olyan gyorsan beszélek, mint most, mert abban már szélsebesen járnak a gondolataim.

Szóval, ha ennyi minden szólt ellene, miért is lettél színész?

Visszatérek rá. Tehát ’51-ben – nyolcéves voltam – az állástalan apám beíratott erre a hittanra, táborozni is mentünk, ott misét hallgattunk; tudod, revansista reakciós erők, cserkészek vagy nem is tudom, mik voltunk… Az egész halálosan tilos volt, de nyilván tudtak róla, és hagyták. És akkor 1953-ban volt az a legendás, fantasztikus 6:3. Novemberben volt, emlékszem, hiszen mindenem a foci volt akkoriban, minden meccsen kint voltam, de amikor ez a meccs volt, akkor összejöttünk valakinek a lakásán, és hittanóránk volt. Hogy még szilárdabb legyen a mi lelki edzettségünk. Hogy megtanuljunk lemondani.

Csodálkozom, hogy nem lettél rögvest ateista…

Dehogynem, csak nem akkor. Elszánt ateista lettem. Nyilván éppen a mélyen vallásos neveltetés miatt nagyon hamar elfordultam először a papoktól, aztán magától Istentől is, és csak nagy sokára lettem megint istenhívő, merthogy én most az vagyok. Ebben nyilván a balesetem is közrejátszott, hiszen abban meg kellett volna halni… De annak idején volt olyan naplóbejegyzésem, hogy „ma megkérdeztem a Jóistent, mit szólna hozzá, ha holnaptól ateista lennék?” Volt ilyen beszélgetésem vele…

Hány éves voltál akkor?

Tizenvalahány. És meg akartam beszélni vele ezt a számomra nagyon fontos kérdést. Merthogy én egy nagyon szorongó, befelé forduló gyerek voltam. Mélyen hittem, és rettegtem Istentől, mert nekem azt az Istent tanították, aki nagyon szigorú, mindent lát, és mindenre lecsap. Tehát féltem, és ez a rettegés belém ivódott. Emlékszem, úgy tízéves lehettem, amikor a hitoktatótól kölcsönkaptam egy szentek életéről szóló könyvet, és amikor visszavittem, egy esős novemberi napon, leejtettem, bele a tócsába. És nem mertem így, sárosan visszavinni, hanem hazamentem, nem mentem el a hittanórára, viszont nem tudtam aludni két napig a kétségbeeséstől.

Hogy lesz színész egy ilyen kiskölyökből?

Ráadásul kistermetű voltam, gátlásos, félénk. Apám jól látta, hogy nekünk, az ő öt gyerekének nincs más előmeneteli útja, csak ha kiválóak vagyunk. Már egy négyest sem nagyon mertünk megmondani otthon. Utólag persze hálás vagyok neki ezért a szigorúságért. De akkor azt gondoltam, menekülni kell a rám váró élet elől.

Amit apád rótt ki rád?

Meg az Isten. Meg az én saját kisebbrendűségi érzésem.

Szóval hogy lesz ebből színész?

Érthető módon, szerintem. Vágyakozni kezdtem valamire – nyilván tudat alatt –, ami más, mint ez; ami nagyon különbözik attól a jövőtől, amit nekem a Jóisten rendelt. Szabadulni akartam a szorongásoktól, a kisebbrendűségi érzéstől, és azt gondoltam, hogy a színész, az aztán a szöges ellentéte annak, ami én leszek majd, ha hagyom magam.

Alig láttál színészt. Honnan tudtad, mi az?

Mit tudom én! Ez benne a tudat alatti. A színész nekem a végtelen szabadságot jelentette, a magabiztosságot, azt, akit mindenki néz, és mindenki megtapsol. Valakit, aki nyilvánvalóan más, mint amilyen én vagyok. Persze hogy nem tudtam semmit róla! De más magyarázatot máig sem tudok arra, hogy miért lettem színész – ez viszont nagyon hihetőnek tűnik. Tehát már vagy két évtizede azt gondolom, ezért lettem színész.

Ezért – ezt, mondjuk, értem. De hogyan?

Ugye, tudod, hogy mi a Bálint Andrással egy osztályba jártunk, már az általános iskolában is. A legjobb barátok voltunk. Lejátszottunk több ezer gombfocimeccset. Hol én voltam náluk, hol fordítva – két-három házzal lakott odébb. Állandóan együtt voltunk. A József Attila Gimnáziumban hol ő nyerte a szavalóversenyt, hol én. Együtt készültünk a felvételire is – őt fölvették, engem nem.

A szüleid megengedték, hogy jelentkezz a Színművészetire?

Apám egyáltalán nem akarta, de mivel a szigorúsága ellenére kifejezetten liberális gondolkodású, azt mondta, rendben, de adjam be a jelentkezést máshová is. Miután nekem édes mindegy volt, hogy mi ez a máshová, viszont a matematikát nagyon szerettem, jól is ment nekem, ő döntötte el, hogy a Műegyetemre jelentkezzem.

Emlékszel még, ki nem vett föl a főiskolára?

Persze. Simon Zsuzsa. Kétszer is jelentkeztem, mind a kétszer kirúgott; igaza volt, azt sem lehetett érteni, amit mondtam.

Ez jó. A kör ott zárul be, hogy most pedig életed első főiskolai – illetve most már egyetemi – színészosztályát tanítod azon a főiskolán, ahová sose jártál.

Igen. És van egy másik hasonló kör is az életemben, az is bezárult. Hiszen amikor elvégeztem a Műegyetemet, földmérő lettem. És mint földmérő, a Fővárosi Tanácsnál volt az első munkahelyem, a Városház utcában.

Milyen földet mértél te a Városház utcában?

Telekkitűző voltam. Tudod, valaki vett egy telket valahol a külvárosban, és nem tudta, hol a határa, melyik bokornál; és akkor ő bejött, mi meg kimentünk, kimértük és megmutattuk neki, levertük a karókat. És nagyon szerettem földmérő mérnöknek lenni; tehetséges, nagyon jó földmérő voltam, és ha az maradok, lehet, hogy hallasz a találmányomról, vagy olvasod a nevemet az újságban, hogy a Magyar Földmérők Országos Egyesületének az elnöke vagy ilyesmi…

Ehhez képest a telekkitűzés összesen négy évig tartott.

Igen. De a másik kört akartam elmesélni. Azt, hogy a mai Merlin épülete volt a Fővárosi Tanács klubja, és én rengeteget voltam ott. Ünnepségek voltak, verseket mondtam, április 4-én, november 7-én, anyák napján. Aztán az lett az én színházam – ez is egy kör.

A műegyetemről kezdtél az Egyetemi Színpadra járni?

Igen, méghozzá rögtön. 1961-ben, amikor érettségiztünk, akkor alakult az Universitas. Dobai Vilmos volt a főrendező, Ruszt József még főiskolás. Volt felvételi, engem persze Bálint András vitt el. Akkor került oda Sólyom Kati, Fodor Tamás, Kelemen Jóska, Hetényi Pali; Halász Péter tán kicsit később. Ott kezdődött minden, az egész legenda. Én úgy gondolom, hogy az életben a színészethez kilencven százalék szerencse kell, és csak tíz százalék tehetség.

Nem hiszem. Fordítva, nem?

Nem. Én ezt az álláspontot mindenkivel szemben tartom; bár lehet, hogy a lelkem mélyén még többet adok a szerencsének. Ami akkor hihetetlenül mellém szegődött. Hogy én ott tudtam lenni a startnál…

Meddig?

Várjál csak… Egyszerre kezdtem ott meg az egyetemen; de élni már ott éltem, az Egyetemi Színpadon, mert az életforma volt. Ezért beszélgetünk mi most; az összes ambícióm, a Merlin, a POSZT, minden onnan jött, és a Nemzeti Színház igazgatói pályázatának is az az első mondata, hogy az Egyetemi Színpad az oka mindennek. Ott ugyanis megtanultam valamit, amiről csak később értettem meg, hogy mi ez, akkor ugyanis éltük. Éltük azt a politikai szelepet, ami az volt; ott ugyanis el lehetett mondani olyasmiket, amiket másutt nem. Ez a hatalom által ellenőrzött szelep volt az Egyetemi Színpad. Engedték, hogy ott ugráljon az értelmiség, és ugráltunk is. Ott csinálta Mensáros László a XX. századot, Latinovits az Izgága Jézusokat, ott kezdett az Omega, Sándor György, ott lehetett Beatles-zenét hallani, onnan indult Cseh Tamás is. Ráadásul bejártuk Európát – nem kell magyarázni, mekkora dolog volt ez.

Hogyan?

Meghívásra. Az Egyetemi Színpadot hívták meg különféle fesztiválokra, Birminghambe, Zágrábba, Nancyba, Pármába. Nem sokkal voltunk 1968 előtt. Fergeteges élet volt.

Nem gondoltál rá, hogy kint maradj?

Soha. Honvágyam lett volna, így is volt.

Nagyobb, mint a szabadságvágyad…

A szabadság – amit mindenki másképp definiál, mert mást jelent a számára – akkor nekünk nem politikai kategória volt. Mások voltak az emberek. A hatvanas években egy francia, német vagy olasz fiatal és egy magyar közt… ég és föld. Tán Halász Péter volt akkor is olyan szabad, mint ők… Nem tudom elmesélni neked, hogy mit jelentett akkor kimenni ebből az országból. És ebben nem politika volt, csak az, hogy mi ilyenek vagyunk, röghöz kötöttek, ők meg végtelenül szabadok. Azonnal befogadtak minket, nyitottak voltak, érdeklődők. Pezsgés volt, élet ezeken a fesztiválokon.

Tudod, főként ’68 után már tényleg lehetett tudni, hogy lazulnak a diktatórikus nyomások, hogy ezeket a szelepeket muszáj engedni létezni. De én azt gondolnám, hogy azzal a családi háttérrel, ahonnan te jöttél, az ember valahogy a rendszer esküdt ellensége marad, és nem élvezi a szelep-engedményt, akkor sem, ha ő is egy szelepben él.

Nem így éltem meg. Az én egyetemi színpadi létezésemben egyszerűen nem volt politika. Utólag mondom, akkor csak éltem: semmi bajom nem volt a rendszerrel. Jó barátaim voltam, ott volt a Fradi – hol nyert, hol kikapott, de engem mindig nagyon izgatott –, aztán ott voltak a kártyapartnereim. És legfőként az Egyetemi Színpad, ahová bármikor be lehetett menni, mindig volt ott néhány ember, pálinka, beszélgetés. Sűrű élet. Nem gondoltam, hogy nekem az nem jó.

Nős voltál akkor?

1966-ban diplomáztam, ’67-ben nősültem, ’68-ban született Tamás fiam. És nagyjából ’66-tól… kezdett baj lenni, de ezzel nem akartam szembenézni. Az Egyetemi Színpad mégiscsak egy olyan önképzőkör-féleség volt, természetes fluktuációval. Az emberek az egyetemi évek alatt ott voltak, aztán elmentek dolgozni. Aki színházra termett vagy mindenképpen színész akart lenni, abból színész lett. Sólyom Katit Dobai elhívta Pécsre, Hetényi meg Kristóf Tibi elment a Honvéd Művészegyütteshez, Fodor Tamás megalapította Pilisborosjenőn a Stúdió K-t, Halász a szobaszínházát. Mindenki kereste a maga színházi útját akkoriban, csak én nem, mert nem akartam színész lenni, csak ott tartott a tehetetlenség. És játszottam is, rengeteg főszerepet. A legendás Karnyónéban Samukát, aztán a Gyilkosok éjszakájában meg sok minden másban is. De ’68 után már nagyon világos volt, hogy ezt nekem abba kell hagyni, csak nem jött még el a megfelelő pillanat. Aztán az is elérkezett: 1970 tavaszán Kis Istvánt Kaposvárról Várkonyi Zoltán meghívta az Adáshibába, ezzel megüresedett ott Goldoni Kávéházában a szerepe. És Zsámbéki megkérdezte, nem akarok-e vendégszerepelni. Koltai Robi, Pogány Jutka, Csíkos Gabi, Hőgye Zsuzsa, Kovács Jancsi már ott volt. És erről a pontról gondoltam én azt, hogy ez lesz az én amatőr színházi karrierem i-jén a pont, és ezzel abba is hagyom. Az egészet. Merthogy a bemutató után ráadásul megszületett Péter fiam is.

Tehát lejátszottátok a szériát, jött a nyár, és abbahagytad, nyilván. Csak akkor most nem beszélgetnénk.

Pedig abbahagytam. Azon a nyáron én mérnök meg családapa voltam. De ősszel jött egy telefon, hogy alakult egy új színház, úgy hívják, 25. Színház, ott próbálják a Szókratész védőbeszédét, Horváth Jenő rendezi, Haumann Péter a Szókratész, és van benne egy pár mondatos börtönszolga-szerep, amiről Berek Kati és Gyurkó László úgy gondolják, hogy egész Közép-Európában nincs más, aki jól el tudná játszani, csak én. Menni kellett, nem? Ráadásul a vívódás közben úgy gondoltam, hogy ezzel még a fogadalom sincs megszegve, hiszen csak hétvégén játszunk, kis pénzt keresek, szóval színész azért nem leszek. Ezt gondoltam még akkor is, amikor jöttek a következő előadások, meg a Kristóf Tibi, Jobba Gabi, Zala Márk…

Hát nem lehet azt állítani, hogy rugalmatlan lennél önmagad megítélésében… Mindig megtalálod azt a nézőpontot, amelyből elfogadható, amit csinálsz…

Ehhez nem kellett rugalmasság. Így történt. Majdnem tíz év volt az életemből az Egyetemi Színpad, de a 25. Színház-féle váltást már nagyon megsínylette a házasságom. A feleségem, ugye, hozzáment egy komoly, rendes mérnökemberhez, aki aztán minden éjjel elcsatangolt a barátaival… Ezt nem lehetett tolerálni. Én viszont azt gondoltam, hogy ez jár nekem. Nem tudom, miért gondoltam így; ma már biztosan hosszú, komoly beszélgetéseket folytatnék azzal a huszonnyolc éves fiatalemberrel… Akkor nem folytattam, viszont ’72 őszén ismét nagy szerencse ért: szóltak, hogy Gyurkó írt nekem egy darabot, ez volt a Don Quijote – Zala Márk játszotta Sanchót –, fergeteges siker lett belőle, rengetegszer ment, én meg leszerződtem, színész lettem, hiszen ez akkor már evidens volt. ’73-ban, a harmincadik születésnapomon volt az olvasópróba. Érdekes, a 33. születésnapomon pedig a II. Richárdot kezdtük forgatni a tévében, Edelényi Jancsi rendezte, Fehér Gyuri volt az operatőr. Hihetetlen szereposztás volt: Básti, Gellei, Őze… Aztán ’75-ben a tévé nagyszabású József Attila-emlékműsort rendezett, ebben összesen három színész volt, Latinovits Zoltán, Cserhalmi Anna (ő a Gyuri nővére, nem is emlékezhetsz rá, mert nagyon hamar kiment) és én.

A versek, legfőként a József Attila-versek azóta is középpontban állnak a pályádon. Előtte is?

Hát nem. Annyira ismertem József Attila verseit, amennyire a középiskolában meg lehetett tanulni. Akkor álltam neki, merthogy ez óriási lehetőség volt. Belebújtam József Attila számomra ismeretlen világába. Egy teljes éjszakát átvitatkoztunk Latinovitscsal arról, hogyan kell mondani a Levegőt! című verset. Ma már ilyesmi persze elképzelhetetlen – akkor ilyen világ volt. Ültünk a Latinovitsnál, vett két üveg bort, amikor Ruttkai hazajött, elég pipa volt, hogy két részeg alak ordítozik a lakásában, de mi vitatkoztunk tovább az első versszakon. Merthogy szerinte az a magyar költészet legszebb tájleíró verse, és ennek megfelelő tempóban kell interpretálni… Rengeteget számított nekem, hogy ő ennyire komolyan veszi. Ő volt a császár… egyáltalán, hogy szóba áll velem, majdnem megver… persze részegek voltunk.

A 25. Színház körül volt egy önsorsrontó atmoszféra – tán mert többen is öngyilkosok lettek. Aztán volt egy másik furcsaság: renitens is volt, de erősen balos, fölülről engedélyezett…

Ezt is utólag tudom, akkor nem is éreztem. Egyáltalán nem foglalkoztam a politikával, nem is érdekelt. Mondják, maga Aczél adta az engedélyt rá… Lehet, hogy Berek Katit nem fogadta el a szakma mint rendezőt, akkoriban az ilyesmi nem jól vette ki magát. Az is rosszat tett az egésznek, hogy sok volt benne az amatőr – a szakma meg nem bírja az amatőröket. Lehet, hogy én sem, persze nekem nincs jogom nem bírni őket. És sokan voltunk így együtt, egy pici, deviáns, furcsa helyen. Nagyon nem szerették. Az előadásokat meg sem nézték, természetesen, de határozott véleményük volt róla. Voltak remek előadások, formai kísérletek, a Fényes szelek, a Don Quijote nagyon jó volt, kiváltképp abban a langyos színházi életben, ahol a hatvanas évek végén igazi válságban volt a magyar színház, emlékszel, utána robbantott Székely és Zsámbéki. Aztán ’75 után már nem volt jó a 25., ráadásul a kultúrpolitika rendbe akarta tenni az ország színházi életét. Megszüntette a már veszélyesnek látszó két színházi műhelyt, Szolnokot és Kaposvárt, Székely és Zsámbéki színházát – Kaposvárt amúgy nem sikerült, mert Babarczy tovább tudta vinni. És meg kellett szüntetni ezt a kis fingot is, ami a 25. volt. Székelyék a Nemzetibe kerültek, a 25.-et meg összevonták a Déryné Színházzal. A bolha és az elefánt házassága volt ez – a Népszínház született belőle. Akkor már együtt voltunk Lázár Katival, és a Népszínházba kerültünk. ’77-ben összeköltöztünk, nekem jöttek a várbeli évek, amikor rengeteget játszottam, jókat is, de mégsem éreztem ott jól magam. Kati sem, pedig ő a 25. után előbb Miskolcra, aztán Szolnokra ment; Szolnokról Székely fölhozta a Nemzetibe. És ’79 őszén elkezdtünk tépelődni, hogy akkor most mi legyen, mert se a Nemzeti, se a Várszínház nem volt jó. Két alternatíva volt: az egyik Győr – akkor került oda Törőcsik –, a másik Kaposvár. Az utóbbi mellett döntöttünk, csak éppen nem csináltunk semmit. Aztán szilveszterkor hatalmas buli volt Zsámbékinél, ott beszéltünk Babarczyval, kérdeztük, mit szólna hozzánk. Valami olyasmit mondott, hogy „álmaim vágya”…

Szép. És ott egy újabb nagy, tízéves korszak kezdődött.

Ezúttal tizenegy, de nem ment ilyen simán. Lakásunk persze nem volt, vándoroltunk az albérletek közt. Épp Falvay Klárinál és Farádynál laktunk valami kegyelemágyon, amikor tavasszal Kati bejelentette, hogy terhes. Tudtuk, hogy ez a gyerek nagyon rosszkor jön, meg is beszéltük, hogy elvetetjük. Jól berúgtunk a küret előtti estén, jól össze is vesztünk, aztán… aztán Adél kétéves volt már, amikor kiderült, hogy abban a veszekedésben mindketten azt hittük, hogy a másik nagyon akarja ezt a gyereket, és áldozatot hozunk a másikért, ha megszületik.

Ezt a gyereket, Adélt láttam én most a főiskolás Kabaréban Sally Bowlsként, igaz?

Igen. Szeptemberben megszületett, már lent voltunk Kaposváron, és ugyan Kati akkor nem kapott szerepet, de mégis elkezdődött egy fantasztikus korszak az életünkben. Ekkor ment vissza a Nemzetiből Pogány meg Koltai, és ekkor végzett négy főiskolás: Bezerédi Zoltán, Básti Juli, Máté Gábor, Eperjes Károly. Ott rendezett Babarczy László, Ascher Tamás, Gothár Péter, Gazdag Gyula, Ács János. Varázslatos időszak volt, ’91-ig tartott. Úgy tartom, hogy az én színésszé válásomban az Egyetemi Színpad volt az általános iskola, a 25. Színház a gimnázium és Kaposvár az egyetem.

Kivel szerettél a legjobban dolgozni?

Mindenkivel nagyon szerettem, mindenkivel másért. Ascher – szerintem ő ért a legjobban a színházhoz a magyar mezőnyben, félelmetes éleslátóan elemez, pontos instrukciókat ad. Babarczy a dolgok lényegét látta világosan, fantasztikus agya van. Gothár – sátáni figura. Én nagyon bírom az észjárását, ahogy asszociál – amúgy Mohácsi János sokat tanult tőle. Ács János pedig – gyermeki lélek. Ártatlan, játékos. Rácsodálkozik mindenre, aztán kitekeri.

Meddig érezted ott felhőtlenül boldognak magad?

Végig. De tán mindenki úgy gondolja, hogy a legjobban működő csapatnak is föl kell bomlania egyszer. Lassan elszivárogtak az emberek, és ez természetes.

Meguntátok egymást?

Nem, csak már mindenki mást akart csinálni. Katival elkezdtünk fiatalokkal foglalkozni a stúdióban. ’88-ban Babarczy megengedte, hogy azt csináljunk velük, amit akarunk; akkor született a Karneválvégi éjszaka és előtte még a Bernarda Alba háza. Azért is akartunk eljönni, hogy iskolát csináljunk – de ez már a Merlin története.

Mások is eljöttek akkoriban, pedig ők nem akartak iskolát csinálni.

Mert ők is tovább akartak lépni. Mert muszáj volt továbblépni. Amikor már nem volt érdekes, hogy most én játszom-e a főszerepet, vagy megkapom-e ezt vagy azt a szerepet, akkor el kellett jönni.

Miért éppen a Merlinbe?

Mert Kaposváron nem lehetett iskolát csinálni, nem volt hozzá infrastruktúra. ’90-ben kezdtem helyet keresgélni Budapesten. És itt belefonódunk egy másik történetbe, ami arról szól, hogy Márton András, aki nekem nagyon jó barátom volt – rendszeresen bridzseltünk, Végvári Tamás, Bálint András, Márton András meg én, de annyira rendszeresen, hogy a színházi titkárságokon leadtuk az egyeztetésbe, hogy mikor nem érünk rá –, szóval Márton András ekkoriban tette nyilvánossá azon meggyőződését, hogy Budapestnek nyáron kell egy angolul játszó színház. Ehhez kellett neki egy hely májustól szeptemberig. Nekünk pedig szeptembertől májusig. Kézenfekvő volt, hogy keressük együtt azt a helyet. Így bukkantunk a Merlinre, ami, mint mondtam, a Fővárosi Tanács klubja volt, de semmi klubélet, csak kartotékok a polcokon, egy kis könyvtár, ilyesmi. Aztán jött az önkormányzati választás ’90 őszén, Demszky lett a főpolgármester. Aztán jött a taxissztrájk, amikor is itt ragadt egy Koller Kati nevű hölgy, aki amúgy Bécsben él; sokan ismerik itthon is, mert nagy barátja a művészeteknek meg a művészeknek, járt Kaposvárra is. És a taxissztrájk alatt elmeséltem neki a tervünket, neki megtetszett, kézbe vette, kilobbizta.

Neked akkor még nem voltak SZDSZ-es kapcsolataid? Nem ismerted Demszkyt?

Akkor még nem. Még a kampányban, ismeretlenül, aláírtam egy Demszky melletti kiállást, szóval lassan ezek a szálak is meglettek.

Furcsa azért… a családi háttérrel hozakodom elő megint.

Furcsa bizony; az Orbán-kormánynak köszönhetően az öcsém nem áll szóba velem. Kettészakadt a családom is, ahogy az ország.

Szüleid?

Apám – 84 éves most, anyám meg 83 – igyekszik a középúton járni, ő mindig nagyon józan volt.

Te ugyan azt mondod, hogy nem politizáltál, egész pályafutásodat mégis a liberális alternatíva kíséri végig. Köztudottak a vonzódásaid, a választásaid…

Tudom, hogy nehéz ezt elhinni, de a nyolcvanas évek végén az egész kaposvári színház nem politizált. Csináltunk olyan előadásokat, amelyekben erős jelzések voltak arról, hogy nem értünk egyet a rendszerrel, de mindig művészileg gondolkodtunk. És ezek a művészileg értékes dolgok tették le a voksot a szabadságvágy, a jogok, az emberi méltóság mellett. A műsorpolitikában talán volt politizálás, de az Babarczy és Ascher asztala volt.

De, gondolom, mégsem volt kérdés, hogy a felbukkanó irányzatok közül melyik a tiéd…

Hát… tudod, én sem gondoltam a nyolcvanas években, hogy itt valaha valami változni fog. Aztán fölgyorsultak az események, és ha, teszem azt, ’89 körül én valahogyan Csoóri Sándor köré csapódom, mert éppen ott csinálunk valami költészeti estet, és akkor az MDF vett volna körül, akkor nyilván ott maradok. Szóval igen, azt gondolom, hogy bármelyikhez tartozhattam volna. De ott volt Kaposváron Eörsi István, Pogány Jutka… Így alakult. És nagyon komolyan veszem Szókratésznek azt a Platón-mondatát, hogy ha az ember valahová egyszer odaállt, akkor ott kell maradnia. És most nagyon kétségbe vagyok esve, hogyha a megosztottságra gondolok, vagy arra a szörnyűségre, ami a legutóbbi választásokon a két forduló között történt. Évek alatt sem tehető jóvá az a pusztítás.

Tehát Demszky, SZDSZ, Koller Kati…

…aki tudta, mit és hogyan kell csinálni. Lett egy alapítvány, lett költségvetés, lobbiztunk, és a kulturális bizottság elfogadta, hogy megkapjuk az épületet. Persze lehet, mondták, hogy három hónap múlva lebontják… Aztán ’91 nyarára felvételit hirdettünk, jelentkeztek majdnem négyszázan.

Kik tanítottak?

Réz Pál, Györgyfalvai Katalin, Fehér György, Ságody Gabi, Pintér Tamás (az Oroszlán néven ismert kaszkadőr) és mások, remek emberek.

Voltaképpen egy mesterségképzőt akartatok csinálni?

Nem, nem sikerült az elképzelésünk. Azt szerettük volna, hogy három év alatt kinevelünk egy olyan csapatot, amellyel egy nyelven beszélünk, és előadásokat csinálunk.

Nyilván az Egyetemi Színpad csengett vissza…

Az is, meg az is, hogy jól bántunk a fiatalokkal, és én ezt nem tudtam magamról, viszont nagy örömöm telt benne. Aztán az történt, hogy… a Jóisten meg Jeszenszky elröptette Márton Andrást Los Angelesbe, és mire elkezdtük volna tanítani a tizenkilenc gyereket, alapvetően megváltozott a helyzet. Nem az történt, hogy Katival mi tanítottunk, hanem hogy ő tanított, én meg elkezdtem irányítani az egészet. Kati ezt sosem értette, tulajdonképpen ez vezetett a szétválásunkhoz is. A Merlin egy irgalmatlan hodály volt, működtetni kellett, életre kelteni. Nekem ugyan nem volt semmiféle igazgatói ambícióm, de annyit tudtam, hogy ez csak akkor lesz a miénk, ha élettel töltjük meg. Egymás után találtam ki az eseményeket, jöttek az emberek, történtek a dolgok – diadalmas korszak volt, a Merlin bekerült a köztudatba. De nem tanítottam.

Ez igaz, a Merlinből egy „hely” lett; ezt te csináltad, és ez azóta is alapeleme a te elképzeléseidnek. De mégiscsak állandóan azt lehetett hallani, hogy a Merlin végveszélyben van, és noha ott voltatok a Városháza tőszomszédságában, mégis…

…igen, mégis. A történetnek ezt a szakaszát nemigen akarják megérteni, de azért elmondom neked. Senki nem tudhatja, milyen emberfeletti küzdelembe került a Merlin fönntartása. Pénzünk ugyanis nem volt, miközben azt hitték, eltart bennünket a főváros. Odaadták az épületet, egy bizonyos összegig állták az energiát is. Mi meg pályáztunk mindenfelé. A ház nagy, huszonnégy órás porta kellett, mert már ötször betörtek; takarító kellett, műszak, könyvelő, gazdasági személyzet. És produkciók, persze. Egyre nőtt a működés, és mindig hiányzott pénz, eleinte tízmillió, aztán húszmillió, és ezt nekem meg kellett szereznem. Akkor jött Budai Gyuri, ő segített. Ha nem segít, bezár a Merlin. És jöttek ezek a gyanús pénzek. De nekünk ez akkor nem volt gyanús, a Princz Gábor pénze sem volt gyanús… Iszonyatos küzdelem volt a túlélésért; nem volt olyan hét, hogy valamelyik éjszaka ne riadtam volna jeges verítékben úszva arra, hogy nem tudok bért fizetni. Kölcsönkéregettem intézményektől. Annak idején Halásszal meg Hetényi Palival ültünk a Villányi borozóban, és úgy néztük az embereket, hogy kitől lehetne kölcsönkérni. „A Gézától nem, mert neki nem adtuk meg, a Gyulának meg nincsen…” Most így néztem az intézményeket. Ruszttól például kaptam egymilliót, mondván, majd megadom, ha lesz. Sorostól kaptam különféle visszatérítendő támogatásokat, aztán falból írtunk valamit. Kati meg közben tanított, de látszott, hogy az iskola nemigen passzol a valósághoz. Amikor vége lett, Kati otthagyta a Merlint, elment az Új Színházba Székely Gáborhoz. Aztán elváltunk. Megismerkedtem Krisztával.

Mindenki úgy gondolta, hogy a Merlinben sikeres étterem működik – Papp Kriszta működtette egyébként –, és abból el lehet tartani a színházat.

Dehogyis! Hihetetlen ráfizetés! Hiszen az éttermi működést meg a színházi működést nem lehet összeegyeztetni, valamelyiket alá kell rendelni a másiknak. A Merlin éttermében nem lehetett esküvőt tartani, semmilyen rendezvényt, mert alá kellett vetniük magukat a színház működésének. Amikor te zsúfoltnak látod az éttermet, az azért van, mert esemény zajlik, te is azért vagy ott. Különben oda nem jönnek be az utcáról csak a vacsoráért, mert nem olyan hely. Ráadásul amikor már Kriszta vezette – aki közgazdász, és úgy ismerkedtünk meg, hogy egy másik, általam szervezett rendezvényben, a várbeli Csepűrágó-fesztiválon dolgozott –, állandóan veszekedtünk, mert én szerettem volna lejjebb vinni az árakat, hiszen rengeteg fiatal járt oda, ő meg tudta, hogy nem lehet. Szóval nemhogy a színházat nem tartotta el az étterem, hanem még bennünket sem. És ’94 táján már minden segítségkérő technikám kifújt. Mert háromszor még odamentem például Várady Szabolcshoz, hogy ingyen dolgozzon, de negyedszer már nem volt pofám. ’90 és ’94 közt volt jó hely a Merlin, akkor még teli voltam ötletekkel, és az Antall-korban érdekes volt a világ.

Aztán a „mieink” jöttek…

És megtapasztaltuk, hogy még jobban fütyülnek a kultúrára, mint a jobboldal, mert nem tartanak tőle.

Szerintem a liberális kormányzat nem a kultúrára, hanem a „mieinkre” fütyült. A másik oldalnak igyekezett kedvezni, ezerrel…

Pontosan így van. És döbbenten láttam, hogy nincs esélyem, hiszen én „megvagyok” nekik. És politikailag sem volt érdekes ez a hely. Szárnyaszegett évek jöttek. Lehet, hogy balhéznom kellett volna, de én még a Magyar Bálinthoz sem tudtam odamenni azzal, hogy „adj pénzt”… Sajnos, győztünk, a Merlin pedig megfeneklett. És barátaink mondogatták, hogy ez a hely már nem az a hely, és én meg mondtam, hogy tőletek nem az… Nagyon rosszul éreztem magam. ’98-tól pedig már szimpla vegetáció volt az egész. Tiszta sor: esélyem sem volt arra, hogy pénzünk legyen. És ekkor nem jöttek ám úgy az emberek, mint ’90 és ’94 között. Akkor ugyanis nem féltek, most meg féltek. A félelem behálózta az egész közéletet.

Te viszont fölkaroltál minden – színházi – kezdeményezést.

Ez korábban is így volt, ez a Merlin legnagyobb értéke. Ott kezdte Csányi a Szentivánéji álmot. Amikor Schilling még nem volt a Schilling, és a Marczibányi téren játszott a csapatával, hívtak, nézzem meg őket. A következő évben már nálunk próbáltak.

Nekik tudtál fizetni?

Dehogyis. Megkapták a bevétel kétharmadát, ez volt a szokás. Aztán ott kezdett Bodó Viktor. Ott kezdődtek a Fesztiválzenekar kakaókoncertjei. Aztán a Dalnokversenyek…

Találtál szponzorokat?

Dehogy. Próbálkoztam én, de egyszerűen nem ment. És akkor most elmondom, külön a Beszélő olvasóinak címezve, hogy mekkorát csalódtam én az én saját közegemben. Amikor a 2000-est átköltözött a Merlinbe, és ingyenes volt a belépés, kitettem egy kalapot, hogy a nálunk tanuló gyerekek számára gyűjtsünk valamennyi pénzt. És jöttek az estre az én liberális barátaim, és a kalapban a végén volt néhány száz forint. Mert gőgösek, mert nekik jogaik vannak, és fölényesek. A gondokban való részvétel, az empátia nem jellemzi őket. Ilyen a mentalitásuk. Egyenként biztosan nem ilyenek, de együtt nagyon ellenszenves társaság. Az előadásokat se nagyon nézték. Volt a Petra von Kant keserű könnyei, tényleg nagyon jó előadásban, meghívtam őket, nem jöttek. Másra sem jöttek.

Pedig ez egyébként kultúrafogyasztó kör… A Merlin-történetnek szerintem két nézete van. Az egyik szerint ez valóban egy fontos hely volt Budapesten az elmúlt évtizedben, sok mozgalom, sok esemény indult el onnan, a másik szerint egy szomorú leépülés…

Mielőtt azt kérdezném, hogy ennyi kudarc után honnan veszed az energiát arra, hogy a Nemzeti igazgatója légy, azt kérdezem, hogy akkor a Merlin-történetnek most vége, és akkor a személyes sorsodnak ez egy szerencsés fordulata?



Szerintem a Merlinnek nincs vége. Most optimista vagyok, mert szerintem a baloldal okult a ’94–98 közti időszak tapasztalataiból.

Szerintem meg nem. Most példákat fogunk sorolni?

Akkor inkább elmondom, miért lobbizom én most. Divatos szlogen manapság az EU-csatlakozás, de én a Nemzetivel kapcsolatban is komolyan gondolom, hogy vannak e téren feladataink, és a Merlinről pedig azt hiszem, hogy a múltja, a kapcsolatai, a sikeres szezonjai révén készen áll arra, hogy a csatlakozás kulturális háttérintézménye legyen. Össze lehet hozni egy kht.-t, a főváros, a minisztérium és az V. kerület részvételével, ami ezt összefogja. A Városháza-projekt is csak megvalósul egyszer, és a Merlin mégiscsak a topográfiai központban van. Én nagyon tudok a jövőbe látni, elképzelni mindenfélét, és most azt látom, hogy ott a város közepén ez a kis ékszerdoboz (a felújítása az egyéb pénzekhez képest igazán bagatell), egy csodás park közepén, ahol nemzetközi működés folyik, koncertek vannak, kisegyüttesek lépnek föl…

Én meg azt látom, hogy a kultúra úgy „megszívja” majd ezt a csatlakozást, aminek persze így sincs alternatívája, hogy csak nézünk…

Nem fogja.

Optimista vagy.

Tudod, hány olyasmit csináltam én már, amire azt mondták, lehetetlen?

Ilyen volt a Csepűrágó-fesztivál a Várban. Kiváltképp ilyen volt az Országos Színházi Találkozó Pécsett, a POSZT. Amikor a Magyar Színházi Társaság vezetőségének először elmondtam ezt a koncepciót, azt mondták, „á, ne”, pedig én csak harmincmillió forintra gondoltam.

Ez a jövőbelátó álmodás, ez nagyon megy Neked. A nemzetis pályázatodban is szerepel, milyen hely lesz ez 2006-ban – hát csodás.

Várj csak… Az álom, a fantázia erőteljes működése ahhoz kell, hogy megértessem, amit mondani akarok. Meseszerű ugyan, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy azt is tudom, hogyan kell megcsinálni. Mérnök vagyok, tehát pontról pontra látom, mit kell tenni. Ezért maga a dolog sosem utópia.

A pécsi találkozó kétségtelenül sikertörténet. Arról folynak viták, kinek a sikere – a szakmáé, a színházé, a színészeké, a közönségé, a szórakozásé, de a siker látható. És most már talán önmozgása is van, tehát nem olyan nehéz összeszedni rá a pénzt.

Nem. És most, hogy ilyen optimista vagyok, elmondom, hogy a POSZT-ban még rengeteg lehetőség van. Óriási munka volt, míg összejött, de most megvan, és nem az enyém, nem a politikáé, hanem a magyar színházi szakmáé. És a szakma kezdjen vele valamit. Ha valaki vitát akar a zenés színházról, szóljon, megszervezzük, meglesz. De ne nekem kelljen kitalálni, miről szóljon ez a találkozó. Én adom a keretét, és nem kérem a szemrehányásokat, hogy ez vagy az miért nincs. Azért nincs, mert valaki nem találta ki, és nem csinálta meg. Tudom, hogy most indulatos meg haragos vagyok, de ha azt hallom, hogy ez így nem jó, akkor azt mondom, tessék segíteni, hogy jó legyen. Ez egy népünnepély is, igen, mert annak is kell lennie, a színészek fürödjenek a közönség szeretetében, igen. És közben van öt felolvasó színház, meg öt főiskolai előadás, meg képzőművészeti események, kiállítások, könyvbemutatók, szakmai rendezvények meg viták. Igaz, nem akarok üres termeket látni, tehát nem én fogom kitalálni, hogy miről szóljanak a viták, szakmai megbeszélések. De aki akarja, találja ki, megszervezni pedig segítünk, de ha nem érdekel senkit, akkor ő nézzen szembe az üres teremmel. Nem tartom igazságosnak a szemrehányásokat, mert minden ötletre, kezdeményezésre vevő vagyok.

A Nemzetiben több mint elég a teendő. Mi lesz a Merlinnel, a POSZT-tal – mindkettő erősen kötődik a személyedhez.

A POSZT most már gyerekjáték. Önjáró szervezet, rátermett emberekkel, élükön Simon István barátommal, aki a pécsi színházban ügyvezető, és a POSZT-ban igazgató társam. Azt tudom tovább csinálni. A Merlinben Magács László fogja továbbvinni az angol nyelvű színházat, Horgas Ádámék is beltagok, szerintem az is menni fog, mondtam, most optimista vagyok.

Akkor: Nemzeti. Először arra felelj, mi lesz Jordán Tamás színésszel?

Előbb-utóbb fogok játszani, persze. Bár már nem szeretek olyan nagyon játszani, de úgy vagyok ezzel, mint A dzsungel könyvében Akela, Vitray idézte egyszer. Időnként meg kell mutatni, hogy még elejtem a vadat. El kell játszani a Kodort a Füst Milán-darabban, a Sirályban Szorint, vagy Mácsaival a Mesterdetektívet, nehogy azt higgyék már, hogy csak handabandázik az ember, mert akkor nem veszik komolyan.

Életed első főiskolai színészosztályát vezeted. Mi lesz velük?

Ez most a legfontosabb dolog az életemben, hallatlanul élvezem. A gyerekek nagyon tehetségesek, és Lukáts Andorral már az első fordulóban is mi felvételiztettünk; nagyon jó, hogy Székely, a rektor ragaszkodott ehhez.

Ez is egy jókora váltás, nem?

Dehogynem, hatalmas. Érdekes, hogy most, miután a Merlinben is tizenegy évig voltam, így összecsúsztak ezek a nagy váltások. A tanítás nagy dolog, ezek a gyerekek a színészetről azt fogják megtanulni, amit Lukáts meg én tanítunk nekik. Amit a sok évtized és a periodikus hullámzások alatt én megtanultam, amivel gazdagabb lettem, azt adom most át. Elég nagy kihívás, nem? Kissé összefutottak az életemben a kihívások…

Hát akkor most a másik kihívás: Nemzeti Színház.

Pécsett – amikor Huszti éppen lemondott – többen mondták, hogy pályázzam meg. Így kezdődött. Megnyertem – itt tartunk most. És először is tisztázni kell, hogy mit gondoljunk erről az egészről. Azt, hogy politikai és szakmai árulás történt, hogy gazemberség volt leállítani az Erzsébet téri építkezést, gazemberség volt ezt itt így fölépíteni, és ez az egész olyan bűntett, hogy senkinek nem szabad a környékére menni. Föl kell robbantani, el kell adni, akármi. Ez az egyik álláspont. Vagy: nem ezt kell csinálni – és ekkor jövök én.

Nem ez a két álláspont van. Az elsőt, ugye, muszáj mondani, hiszen az történt, úgy történt. De hozzá lehet tenni, hogy most nincs realitása egy másik új épületnek, ezt azok, akik azt akarták és felépítették, gondosan elpuskázták, ez is fokozza a gazemberséget, de mindegy. Erről az egészről nem lehet mást mondani, most és mindörökké, ámen. Aztán tisztába lehet tenni az eddigi ügyeket – pénzek, akusztika, láthatóság –, és új korszakot nyitni. Ezt nem tehette meg például Szikora János azzal, hogy elvállalta a nyitórendezést – akkor ugyanis valóban nem lehetett a Nemzeti környékére menni. Az világos, ugye, hogy nem lehetett nyitórendezést vállalni?

Világos, persze. De ezen túl vagyunk.

Túl vagyunk, de elfelejteni nem lehet, már csak azért sem, mert valahányszor gondjaid lesznek az épülettel, az mindig azért lesz, mert dilettáns kivagyiságból és politikai akarnokságból épült föl.

Van itt egy nagy félreértés, és talán most, ha a Jóisten segít, meg tudom magyarázni. Rosszak a képletek, rosszul vagyok kérdezve, rosszak a feltételezések. Mert nem arról van szó, hogy odamegyek igazgatónak, és ilyen meg olyan színházat kell ott csinálnom, hanem arról, hogy tűélesen látom a jövőt – le is írtam a pályázatban –, és a lényeg a részletekben van. Azokból áll össze, hogy milyen gazdag életet lehet ott csinálni.

Akik ezt építették és építtették, azok nem gazdag életet, hanem egy múzeum- és repiszínházat akartak ott látni, egy hatalmi szimbólumot, csicsásat, önmutogatót.

Na látod, ez engem aztán egyáltalán nem érdekel. Én a lehetőséget látom benne. Ennek a lehetőségnek az a kiindulópontja, hogy semmi nem fog történni akkor, ha ebben a kettéosztott társadalomban – ahol mindkét oldalon elszigetelt egyedek vannak, akik abban sem értenek egyet, amiben akár egyet is érthetnének, mert olyan keserű az élet mind a két oldalon – nincs esély arra, hogy valamiféle oldódási folyamat elinduljon. Márpedig szerintem most ez a legfontosabb. Mondanék egy példát, bár megszakítom a gondolatmenetet, és némi dicsekvés is lesz benne, de mégis ezt érzem támasznak és nyomatéknak. Amikor Márton András kiment Los Angelesbe, nem győzött elég nemzetiszínű lobogót kitűzni, hogy jobb színben tűnjék föl. Itthon nekem meg óriási vitáim voltak a Merlinben a jazzklubbal, nagy balhé volt, és az Új Magyarországban Márton Andrást is megkérdezték erről. Ő pedig azt mondta, hogy tulajdonképpen az én hatalmi törekvéseim elől menekült ki oda.

Fölbomlott a bridzsparti?

Akkor már régen, rengeteg konfliktus volt köztünk, elmérgesedett viszony. És mikor ő visszajött ’95-ben, a Magács csinált egy nyári kabarét, és volt benne egy szerep; kérdezte, ki lehetne, mondtam, most jött haza a Márton, kérdezd meg. Felkérte, ő meg elvállalta. És bejött a Merlinbe, odamentem hozzá, nagyon hűvös volt az üdvözlés, és rögtön a táskájában kezdett keresgélni valamit, hogy ne kelljen beszélgetni. Nagyon bántott ez az egész. És másnap reggel elterveztem a mondatot, amivel odamegyek hozzá; egyedül ült, odaléptem, és azt mondtam, „idefigyelj, elég öregek vagyunk már ahhoz, hogy tudjuk, a kettőnk döntésén múlik, hogy milyen a viszonyunk. Ha akarod, ellenséges, ha akarod, hűvös és tartózkodó, ha akarod, szívélyes, ha akarod, meleg és barátságos, mint régen. Döntsük el. És akkor azt mondta, legyen barátságos. Megöleltük egymást, és kész. Miért ne lenne ez így rendjén?

Most mondjam azt, hogy azért, mert nem vagyunk egyformák? És hogy egy ilyen gesztus a múltat nem festi át?

Én nem is ezt mondom. A múltat nem kell elfelejteni. De egymást kezelni kell valahogy. ’95-ben fölhívtam Sándor Gyurit, akivel régen nagyon jóban voltam, de ekkor már ott volt a jobbszélen, hogy jöjjön el a Merlinbe, és csinálja meg a… – és beszélt nekem egy órán keresztül, hogy hol tartok, kik vesznek körül, mondta a magáét. És most, hogy kineveztek, összefutottunk a Napkeltében, egymást váltottuk, és ő jött oda hozzám, hogy milyen ott a kamaraterem, aztán fölhívott a lakásomon, de nem voltam otthon, ezért az anyósomnak mondta el, hogy mennyire szeretne velem megint… meg hogy mennyire rossz, hogy nincsenek meg a régi barátok, meg hogy rövid az élet. És ez nekem teljesen rendben van. Én nagy empátiával nézem az embereket. Nem tartom ezt olyan bűnnek, amit ne lehetne megbocsátani. Itt van az én vitám az egész jobboldali keresztényi gondolkodással, hiszen én is mélyen keresztény vagyok, és a szeretet parancsát mindenek fölött állónak érzem. Egészen rövid, nevetségesen pici ez az élet. Én más dimenzióban gondolkodom. Érted?

Igen, csak én nem vagyok mélyen keresztény. És amit mondasz, számomra azt jelenti, hogy a dolgoknak nincsenek konzekvenciái.

De vannak, hogyne lennének. Az a konzekvenciája, hogy elszigetelődött, nem érzi jól magát, nyilván sok mindent megbánt, másképp gondol azóta. Ez az ő része. Számomra pedig az a konzekvenciája, hogy a „győztesnek” kell gesztusokat tenni, a sportban is így van. És ha nem tudsz megbocsátani, az neked rossz. A megbocsátás amúgy önző dolog, gazdaggá teszi az embert. A győztesnek kell az oldódást, a feloldást kezdeményeznie…

Lehet, és tán az a legnagyobb különbség, hogy én egy picit sem érzem győztes helyzetben magam, nem is vagyok abban. De értem, amit mondasz, és azt is értem, hogy már régóta arról beszélünk, hogyan fogsz majd a Nemzetiben másokkal együtt dolgozni.

Kaptam ma egy névtelen levelet. Olyan rövid, hogy tudom kívülről. „Hogy a kurva anyádba vállalhattad el? Menjél színházat igazgatni Tel-Avivba, az a te hazád.” Aláírás semmi.

Nem elegáns módja a zsidózásnak…

És akkor most a Nemzeti. Én nem színigazgatónak megyek oda. Tehát nem lehet a jövőbe látva számon kérni rajtam a számon kérhetetlent. Tudniillik én azért megyek oda, mert ott ez az istenverte hely, ez az épület, benne ez a színházra nagyon kevéssé alkalmas terem. Az akusztikát megcsináltatom, legyártatok hangvetőket, a rossz helyeket nem adom el, és ha csak háromszáz ember fog beférni, akkor annyi. Beköltözöm majd a házba, és mindent megvizsgálok. Lesz három kamaraszínházi produkció – tervek vannak, aláírt szerződések nincsenek, úgyhogy a címeket majd akkor mondom. Lesz három előadás a nagyszínházban is, olyan, amilyen ott tud lenni, biztosan nem lebecsülendő vállalkozás. De hogy összességében milyen színház lesz ott, azt nem tudom. Tudjuk, a színháznak rengeteg összetevője van. Hogy milyen az esti előadás, attól is függ, hogy én hogyan köszönök nekik reggel, ki mellé ülök le kávézni. Hogyan beszélgetek a rendezőkkel? Azt hiszem, lehetek most annyira gőgös és magabiztos, hogy kijelentem, ez az egységet teremtő erő és integráló képesség megvan bennem, ezt már lehetett látni. Tudom, hogy ott most egy viharvert, kiközösített csapat van; a kiközösítettség jéghideg összetartozás, én meg egy akolmeleg összetartozást akarok. Mindent megteszek azért, hogy jó legyen a színház. De a színházért nem pályáztam volna. Hanem arra pályáztam, hogy ott élet legyen, ne csak este, hanem egész nap. Nyitva legyenek a kapuk, jöjjenek az emberek, üljenek le, nézzenek képeket, olvassanak könyvet, folyóiratot, egyenek, igyanak, érezzék magukénak az egészet. Legyenek mindenféle események, jóféle összegyülekezések – élet, egészen egyszerűen. És mivel úgyis mindenki a pénzt emlegeti, elmondom: ha nincs ez a pénz, nem vállalkozom rá. Mert igenis ki akarom fizetni végre például Várady Szabolcsnak, ami jár neki… És türelmes leszek, hiszen van majdnem egy évem. Az én munkám először jövő októberben jelentkezik, addig készülök.

A pályázatodban részletesen beszélsz arról a helyről, ami „hely”. Azt írod, az ország első számú kulturális intézményévé akarod tenni azt a házat. Ez világos, és aki csak egyszer is járt a Merlinben, érti, tudja, mire gondolsz. Írod azt is, hogy az uniós csatlakozás is teret kap ott: az éppen elnököt adó ország színházi és egyéb kultúrája. Remek ötlet, a provincializmus biztos ellenszere. Még jobb, amit a vidék jelenlétével kapcsolatban tervezel: „megyék a Nemzetiben”. Három napig, ami belefér, képzőművészet, zene, írók, színház, bármi jelen legyen a házban. Ha ebből tévéműsor is lesz – a közszolgálatin, mondjuk –, már szinte hihetetlen, annyira ellene megy a jelenlegi kulturális trendnek. Tegyük föl: lesz presszó, lesz étterem, lesz konferenciaterem, mindig zsúfolt lesz a ház, a poharak karimát hagynak majd a vastag üvegasztalokon, a csicsás szőnyegpadlót is egyenszürkére koptatják majd a cipőtalpak. Csak úgy mellesleg fogunk oda színházba járni – ez aztán nekem nincsen ellenemre. De nagyon szeretném végre megtudni, hogyan és mennyiből épült ez a ház, milyen anyagi kondíciókkal szerződtet, szóval mindazt, amire sokan kíváncsiak, és az illetékesek mindeddig vagy hallgattak, vagy hazudtak.

Mindent nyilvánosságra fogok hozni. Az egészet nem részvénytársasági formában, hanem intézményként szeretném működtetni (a részvénytársaság megszüntetése bonyolult procedúra, de nem tettem le róla), egészen a személyiségi jogokig minden nyilvános.

Ez kényes határ: az építkezés anyagi részleteit nem védheti az építők személyiségi joga, mert az én pénzemet költötték el ott.

Ami az építésre vonatkozik, azt a felügyelőbizottság vizsgálja. Megkapjuk a jelentésüket, én meg közzéteszem. Január elején pedig nagyon részletes átadás-átvételt csinálunk, azt is közzéteszem.

A nyilvánosságnak számolsz el?

Igen.

És amúgy?

Nekem van kivel elszámolni. A Jóistennel van egy nexusom. És most kaptam egy lehetőséget, ami nem kis léptékű – ezzel nekem élni kell, és elszámolni vele. Hívhatjuk ezt lelkiismeretnek is, mindegy.

• Beszélő-beszélgetés