Váradi Monika Mária

Nyomtatóbarát változat

A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa vizsgálatot kezdeményezett Baranya és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kisebbségi és települési önkormányzatai körében azzal a céllal, hogy a kisebbségi önkormányzatok működési tapasztalatai és a kisebbségi, valamint a települési politikusok véleménye alapján ajánlásokat fogalmazzon meg a kisebbségi önkormányzati rendszer hatékonyabbá tétele érdekében. A vizsgálat három pilléren nyugodott. A két megye összes kisebbségi önkormányzatát és azon települések önkormányzatait, ahol kisebbségi önkormányzatok működnek, postai úton egy részletes kérdőívvel kerestük fel, a visszaérkezett kérdőívek adatai képezik a kutatási eredmények bázisát. A kérdőíves vizsgálatot interjúk egészítették ki, a két megyében 2002 júliusában összesen száz interjú készült: kisebbségi önkormányzati elnökökkel, elnökhelyettesekkel, illetve polgármesterekkel, jegyzőkkel, kisebbségi referensekkel. Az empirikus vizsgálat mellett az országgyűlési biztos Pécsett és Nyíregyházán fórumot tartott, ahol a meghívott kisebbségi és települési politikusok tájékozódhattak a kutatásról, és egyúttal észrevételeiket, javaslataikat, panaszaikat is megfogalmazhatták. A vizsgálat eredményei alapján zárótanulmány[1] készült, amely a kisebbségi önkormányzati rendszer, a kisebbségi jogok érvényesülésének neuralgikus pontjait veszi sorra, záró fejezetében pedig megkísérli felvázolni a kisebbségi önkormányzatok működésének, illetve a települési önkormányzatokkal való együttműködésének lehetséges modelljeit. Jelen írásom a zárótanulmány utolsó fejezetének némileg rövidített változata.


A küzdőtér és szereplői


A kisebbségi önkormányzatok működési kereteit, lehetőségeit és perspektíváit is messzemenően befolyásolják a múltbeli és a rendszerváltás óta végbemenő régi/új demográfiai, gazdasági és társadalmi folyamatok. Baranya megye aprófalvas településeinek egy részében ugyan a német kisebbség – a kitelepítés elmaradásának vagy a kitelepítettek visszaszivárgásának köszönhetően – máig megőrizte többségi dominanciáját a helyi társadalomban, de a tipikusan kedvezőtlen közlekedés-földrajzi adottságokkal rendelkező és 1990 óta munkanélküliséggel küzdő falvakban a mezőgazdaság kollektivizálása, az extenzív iparosítás óta töretlen a népességcsökkenés, mindenekelőtt az elvándorlásnak köszönhetően. Ennek egyik újabb formája néhány faluban az időszakos németországi munkavállalás, folyamatos és visszafordíthatatlan folyamat viszont a kvalifikált munkaerő elvándorlása a centrumok felé. A fiatal nemzedék tagjai a német kisebbség sikeres mobilitási stratégiájának eredményeként viszonylag jelentős számban szereznek magas szintű képzettséget, ők azonban már nem térnek vissza falujukba. Az évtizedek óta tartó negatív folyamatok eredménye: népességüket folyamatosan vesztő, elöregedő, intézményekben, emberi erőforrásokban szegény, többszörösen hátrányos helyzetben lévő helyi társadalmak. A kilencvenes években kétféle migrációs mozgás indult meg a német közösségekkel rendelkező falvakba. Elsősorban a megyeszékhelyhez közeli településeken figyelhető meg jelentős és bővülő ütemű szuburbanizáció, amelynek hullámain városi családok érkeznek a szép fekvésű falvakba; ugyanakkor a megyeszékhelytől távolabb fekvő kisközségek is szeretnének beszállni a fiatal, kvalifikált városiakért zajló versenybe, olcsón kínált telkekkel és letelepedési támogatással. A lakóhelyi szuburbanizáció mellett azonban megjelent a szociális szuburbanizáció is: a városokból a centrumtól távolabb fekvő, periferikus német, horvát falvakba elsősorban nyugdíjas, néhol nagycsaládos egzisztenciák költöznek ki.

A másik nagy jelentőségű folyamat a külföldi, elsősorban németországi ingatlantulajdonosok megjelenése a Baranya megyei kistelepüléseken, aprófalvakban. A teljesen cigányok lakta és a horvát többségű falvak kivételével nem jártunk olyan kistelepülésen Baranya megyében, ahol ne kerülnének egyre nagyobb számban külföldi tulajdonba olcsón megszerezhető, hagyományos építésű házak. A tulajdonosok túlnyomó többsége nyugdíjas korú és csupán a nyári, kora őszi szezont tölti ingatlanában. Egyöntetű a vélemény: az ugyan pozitív fejlemény, hogy felújítják a régi portákat, és ezzel hozzájárulnak a kedvező falukép kialakításához, de a tipikusan hátrányos helyzetű, forráshiányos falvak működéséhez, anyagi gyarapodásához az új „telepesek” nem járulnak hozzá. A szabályt erősítő kivételként akad közöttük, aki rendszeres adományokat hoz a településnek; alkalmanként munkalehetőséget kínálnak egy-egy helybélinek, de többnyire adót sem vetnek ki rájuk az önkormányzatok. A helyi társadalom visszafordíthatatlan elöregedése, a szuburbanizációs folyamatok, valamint az „üdülőfalvak” lassú kialakulása a törzsökös német kisebbség arányának (további) csökkenéséhez vezetnek, s ennek alapján a kisebbségi érdekek képviselete, a kisebbségi önkormányzati rendszer vonatkozásában egyfelől konfliktusokat, másfelől kisebbségi önkormányzatok megszűnését prognosztizálhatjuk.

Ami a konfliktusokat illeti, akad olyan baranyai település, ahol a kisebbségi önkormányzat és a kisebbségi egyesület alakítását újonnan be-, illetve visszatelepülő, német származású, magukat „asszimiláltnak” nevező városi értelmiségiek és szakmunkások kezdeményezték, ami visszatetszést szült, és tartós konfliktust eredményezett a falu törzsökös, sváb származású vezetőivel és lakosaival. E konfliktusok természetesen feloldhatók, például úgy, hogy a törzsökös német lakosság állít annyi kisebbségi jelöltet a települési önkormányzatba, hogy kisebbségi települési önkormányzat alakulhasson, s így szorítja ki a helyi (kisebbségi) közéletből a betelepülőket. Egy-két cikluson belül azonban – függetlenül a kisebbségiönkormányzat-alakítási kedvtől – komoly gondot jelenthet, hogy a német lakosság kiöregedésével nem lesz, aki vállalkozzék a kisebbségi képviselőségre. Az aprófalvakban a kisebbségi egyesületek működése is többnyire nyugdíjasok aktivitásának és lelkesedésének köszönhető. Az egyik baranyai kistelepülésen 2002-ben valószínűleg nem alakul meg újra a kisebbségi önkormányzat, mert a jelenlegi képviselők – egyben a nyugdíjasklub és az egyházi kórus tagjai – már nem vállalkoznak erre, fiatalabb jelentkező pedig nincs a faluban.[2]

A horvát többségű falvak az elszigetelt földrajzi helyzetű Dráva menti térségben, az Ormánságban tömörülnek. E falvakban is hasonló demográfiai, társadalmi és gazdasági folyamatok zajlottak és zajlanak, mint a német aprófalvakban, azzal a különbséggel, hogy a külföldi tulajdonosok helyett a megye, illetve az ország városaiból húzódnak ide tipikusan alacsonyabban kvalifikált, gyakran szociális támogatásra szoruló családok. A fiatalok elvándorlása és a kedvezőtlen korszerkezet e településkörben is töretlen tendencia. Mindazonáltal e horvát többségű falvakat – éppen izoláltságuk, zártságuk miatt – erős, magatartó horvát identitástudat és közösség jellemzi napjainkban is.

Baranya megye aprófalvas településein, kistérségeiben a hatvanas-hetvenes évektől a hajdani magyar és német parasztpolgárság lakta falvakba a korábbi telepekről, illetve más településekről mind nagyobb számban települtek be cigány lakosok, s ezzel párhuzamosan zajlott az őslakosság kiáramlása e falvakból. E szelekciós folyamatok eredményeként alakultak ki a szegény, zömmel vagy teljes egészében cigányok lakta, sorvadó aprófalvak „gettói”, amelyeket a rendszerváltással járó gazdasági megrázkódtatás, a munkanélküliség tartós válsággá mélyülten sújt bő egy évtizede.

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a roma lakosság helyzete is a kilencvenes években vett drámai fordulatot. A képzetlen munkások tömegét foglalkoztató, elsősorban budapesti székhelyű építőipar összeomlott, a megye jelentősebb foglalkoztatási kapacitásai töredékükre zsugorodtak, és a reménytelenül tartós munkanélküliség, a mély szegénység a roma lakosság egyre súlyosabb mértékű kirekesztődését eredményezi. A fővárosi munkalehetőségek beszűkülése és az életviszonyok romlása eredményeként megindult a hajdan elköltözött roma családok visszatelepülése a megyébe, néhány faluban érzékelhető az északkeleti régió válság sújtotta centrumaiból érkező roma migráció is. Mindeközben a megye városaiban, községeiben nem csökkent a roma kisebbség térbeli szegregációjának mértéke sem, hiszen a „Cs-lakásokból” álló telepek mellett nyílnak meg a „szocpol-házakkal” teli utcák. A térbeli kirekesztettség és kirekesztődés akkor is egyértelmű, ha roma és nem roma politikus egyaránt hajlik arra, hogy a szinte csak cigányok lakta utcákat ne telepnek nevezze: „szeretnek egymás közelében lenni” – hangzik az érvelés. A megyeszékhelyen a lakbérhátralékos családokat zsuppolják ki (vagy vissza) az egyik szegény lakótelepre, míg az egyik kisvárosban „összetömbösítették” a cigányokat, s a kisebbségi önkormányzati elnök panaszkodik, hogy a város a tulajdonában lévő telepi telkeket olyan magas áron akarja értékesíteni, hogy azt megvenni senki nem tudja, a fiatalok így szüleik kertvégébe építenek; „visszanőnek a kunyhók”.

A munkanélküliség, az elhelyezkedési lehetőségek hiánya a falvakban és kisvárosokban a cigány és nem cigány embereket, családokat egyaránt érinti. A szegénység, az elszegényedés tehát nem kizárólag roma probléma; egész térségeket taszít kilátástalan helyzetbe, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét pedig – a prosperáló központot és szűk környékét kivéve – egészében tartós gazdasági és társadalmi válság sújtja. Az elmúlt évtized folyamatai azonban a cigányság példátlanul mély, rövid távon visszafordíthatatlannak tűnő „dezintegrálódásához” vezettek: a területi hátrányok, a gyerekek iskolai lemaradása, a foglalkoztatási és iskolai hátrányok családi szintű kumulálódása és a diszkrimináció egymást erősítő hatásai a romák túlnyomó többségét a mély, tartós szegénység és kirekesztettség csapdájában tartják.[3] A romák a kisebbségi önkormányzattól is azt várják, hogy javítson életkörülményeiken, segítse elő társadalmi integrációjukat. A kisebbségi törvény azonban ehhez sem jogosítványt, sem eszközöket nem biztosít.

A cigány, illetve a többi kisebbségi politikusoknak alapvetően különböző feladatokkal kell szembesülniük, és másutt szorít a kisebbségi törvény is. Még akkor is, ha tudjuk, vannak olyan települések, ahol a „nagy” és a cigány kisebbségi önkormányzat közötti viszony jó, mert együttműködésen és kölcsönös tiszteleten alapul, egy roma politikusnak mindig nehezebb elfogadtatnia magát partnerként, mint mondjuk egy németnek, függetlenül attól, hogy hol él, és milyen képzettséggel rendelkezik.

„A helyi roma vezetők túlnyomó többsége nem rendelkezik sem megfelelő szellemi, sem kapcsolati tőkével a hatékony érdekérvényesítéshez; a települések nagy részében teljesen hiányoznak a romák helyi döntéshozatalba való bevonásának a hagyományai.”[4]

A nemzeti (nem cigány) kisebbségek társadalmi integráltsága, betagozódása a többségi társadalom struktúráiba lezárult folyamatnak tekinthető, s ha politikusaik több jogosítvány mellett is kardoskodnak, társadalmi elismertetésükért nem kell harcolniuk. A választások során a többségiektől kapott szavazatok a nemzeti kisebbségi politikusok szemében a kisebbség kulturális, gazdasági teljesítményének szólnak, s valóban a szimpátiát fejezik ki. Oktatási intézményeik (különösen a németeké) a többségi társadalom számára is magas presztízsű, vonzó létesítmények. A nemzeti kisebbségek képviselői könnyebben bekerülnek a települési testületekbe, általában magasan kvalifikáltak, és a munka intézményesített világába is integráltak. Ha kisebbségi politikusként a települési önkormányzattal szemben nem egyenlő súlyú partnerek, az a törvényi szabályozásban rögzített aszimmetrikus viszonyokból fakad – esetleg tetézve némi személyes ellenszenvvel –, és nem nemzeti kisebbségi mivoltuknak szól. Még a kisebbségekről, illetve a kisebbségi önkormányzatokról en bloc lekezelően nyilatkozó jegyzővel szemben is más esélyei vannak az eredményes érdekképviseletre egy „díszsvábnak”, mint egy „díszcigánynak”.

A cigányok kirekesztettsége rávetül a roma politikusokra is, akik részben maguk is osztoznak társaik sorsában. Az interjúk készítése során alig találkoztunk olyan roma elnökkel, elnökhelyettessel, aki ne munkanélküli vagy rokkantnyugdíjas lenne, aki ne élne maga is szegényen, szociális és jövedelempótló támogatásra szorulva. Más kérdés, hogy ők is igyekeznek javítani helyzetükön, napszámmal, háztáji gazdálkodással vagy éppen tanulással. A kevés kivételt a legálisan vagy a feketegazdaságban dolgozó vállalkozók jelentik – ők tipikusan az ország prosperálóbb vidékein folyó építkezésekre szerveznek brigádokat –, de ide sorolhatunk egy sikeres, a többségi társadalom szemében is elismert szatmári agrárvállalkozót, valamint azt a muzsikus családból származó, példátlanul nagy karriert befutott vállalkozót, aki (elmondása szerint) több száz roma embert foglalkoztat szerteágazó gazdasági „birodalmában”. Ők azonban a szabályt erősítő kivételek. Többszörösen nehéz egyenlő tárgyalópartnerként elfogadtatnia magát egy olyan elnöknek, aki maga is kliense a települési szociálpolitikának. Települési politikusok, jegyzők nyilatkozatai ékesen bizonyítják az egyenlőtlen viszonyokat. Gyakorta visszatérő fordulat, hogy a roma kisebbségi politikusok csak „saját pecsenyéjüket sütögetik”, magukat és családjukat támogatják. Találkoztunk azonban egy jegyzővel, aki miután föltette a kérdést: „akinek kint van a segge a nadrágból, lakik a Kraszna-híd alatt, az hogyan képvisel bárkit is”, azt javasolta, hogy – a romákat a kisebbségi önkormányzatok alakításából gyakorlatilag kizárva – a hajdani virilista-rendszerhez hasonlóan, vagyoni cenzushoz kössék a kisebbségi képviselőséget. S van, aki úgy vélekedik, „el kellene dönteni a kormánynak, hogy a kisebbségi önkormányzatok működtetésével valóban a kisebbség önszerveződését akarja elősegíteni, vagy néhány családot a tiszteletdíjak révén burkolt szociális támogatásban akar részesíteni”.

Valójában azonban a tiszteletdíjak rendezése nem csupán a roma politikusok között merült fel igényként. Ám a politikusok alacsony iskolai végzettsége elsősorban a cigányokra jellemző, maguk is panaszkodtak miatta; „akkor mehetne [a kisebbségi önkormányzat], mert így, hogy hét meg nyolc osztállyal elkezdünk követelőzni, az így nem megy. Az a baj, hogy a legmagasabb iskolai végzettségűek már nem vallják magukat cigánynak.” Tapasztalataink szerint kedvező változás, hogy a második ciklusban (1998–2002) fiatalabb, képzettebb szakmunkás képviselők kerültek be nagyobb számban a cigány önkormányzatokba, míg az előző ciklusban a helyi roma közösségben tisztelt „öregek” voltak többségben, köztük azonban nem egy írástudatlan is akadt. A jelenlegi ciklus fiatal, harmincas éveikben járó roma politikusai között nem eggyel találkoztunk, aki most szerez gimnáziumi érettségit a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye városaiban újonnan létrejött „romagimnáziumokban”. Egyikük, egy fiatalasszony évek óta munkanélküli, s most idősebb lányával együtt jár gimnáziumba, még akkor is, ha tudja, hogy a környéken elhelyezkedni nincs esélye, mégis: „a sors kényszerít erre.”

Ugyancsak tipikus és szinte kizárólag a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigány önkormányzati képviselőkkel – illetve általában a romákkal – kapcsolatban megfogalmazott települési fordulat[5] a jogok és kötelességek, elvárások és teljesítmények szembeállítása; eszerint a romák „csak szövegelni” tudnak, dolgozni nem, a „kötelességükkel nincsenek tisztában, csak a jogaikkal”. Mintha nevelendő és mindenképpen fegyelmezendő gyerekekről lenne szó, akiknek hivatalba érkező leveleit minden további nélkül fel lehet bontani, s akik esetében az önkormányzatok igazából arra kellenének, hogy – tán a hajdani vajdarendszerre emlékeztetően? – fegyelmezzék a romákat. „Fogják össze a cigányságot, és próbálják őket munkára nevelni.” Mi másnak nevezhetnénk, mint a rendfenntartó szerep delegálásának, amikor a polgármester vagy a jegyző elsősorban azt várja el a cigány kisebbségi elnöktől és a képviselőktől, hogy a segélyre várakozó romákat megregulázza? Nem mondjuk, hogy a települési önkormányzati vezetők, jegyzők mindegyike lekezelő, jobb esetben atyáskodó módon viszonyul a romákhoz és a roma kisebbségi politikusokhoz, mégis föltűnt, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében jóval gyakrabban hallhattunk a politikailag korrekt beszédtől eltávolodó szövegeket romákról, roma kisebbségi politikusokról, mint Baranyában, ahol a konfliktusok – ha adódtak is – személyes gyökerűeknek bizonyultak, és nem „általában” a cigányokról hallhattunk negatív véleményt.

„Az egész rendszer működőképes, de csak ott, ahol a két önkormányzat között jó a kapcsolat” – hangzik el gyakran a kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatban. Valóban, amikor a szabályozás nem garantál a szükséges mértékben eszközöket, szankciókat ahhoz, hogy a települési önkormányzat ténylegesen biztosítsa a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak érvényesülését, támogassa a kisebbségi önkormányzatok működését, akkor minden a felek, elsősorban a települési önkormányzat jóindulatára, együttműködési hajlandóságára van bízva. Mégsem csupán a személyes kapcsolatok esetlegességén múlik a kisebbségi érdekképviselet eredményessége s az, hogy a kisebbségi önkormányzatok nem kis része (a kérdőívek adatai alapján negyven százaléka) a fontosnak, halaszthatatlannak tartott törvényi változtatások mellett is úgy érzi, a rendszer működőképes. A következőkben megkíséreljük áttekinteni azokat a „modelleket”, amelyek keretében a kisebbségi és a települési önkormányzatok igyekeznek megtalálni a maguk helyét, szerepét a törvény „gumiparagrafusai” által kínált mozgástérben.

Az „ideáltipikus” modell


„A törvény szelleme a törvényalkotó elképzeléseinek megfelelően valósult meg.” A felhőtlen boldogságról tanúskodó (s ezért igencsak ritkán elhangzó) mondat egy kisebbségi települési önkormányzat jegyzőjétől származik. A kisebbségivé átalakult települési önkormányzatokat nevezhetnénk a kisebbségi önkormányzati rendszer „fekete dobozainak”, abban az értelemben legalábbis, hogy az ilyen önkormányzatok működésében igencsak nehéz bármilyen módon is tetten érni a kisebbségi jogok érvényesüléséhez kapcsolódó mindennapi ügyeket, problémákat. Másrészt viszont nevezhetjük az ideáltípusnak is, amennyiben ebben a körben nemhogy problémákról nem hallhattunk, de még a kisebbség és a többség közötti viszonyt érintő kérdés, a kisebbségi jogok tematizálása is beszélgetőpartnereink értetlenségébe ütközött. „A falu érdeke a kisebbség ügye is.” A német és a horvát kisebbségi települési önkormányzatok megalakulására ott került sor, ahol a községben a kisebbség alkotja a többséget, s ezért indokolatlan két testületet felállítani. Az etnikai viszonyokon túl praktikus megfontolások is szólnak e megoldás mellett: a takarékosság idővel és emberekkel, a feladatok egy kézben való összpontosítása, a hatékonyság. „Így egy testületi ülésen tudunk foglalkozni a hagyományok, a sport és az oktatás ügyeivel… és a kisebbségivel szemben, a települési önkormányzat rendeleteket alkot.” A kisebbségi feladatok zökkenőmentesen belesimulnak a települési önkormányzat tevékenységébe; fenntartják a saját vagy körzeti nemzetiségi oktatási intézményeket, támogatják civil szervezeteiket. „A munka során szóba se kerül a kisebbség. Tesszük a dolgunkat, de ez nem téma” – nyilatkozott egy német testület polgármestere. Úgy tűnik, mintha a kisebbségi települési önkormányzati forma legnagyobb „előnye” a felszíni problémamentesség mögött húzódó csönd lenne, az, hogy ezáltal szükségtelenné és elkerülhetővé válik a kisebbségről, kisebbségi érdekekről szóló párbeszéd.

Az egyik baranyai horvát kisebbségi települési önkormányzat első embere szerint – a falu amúgy háromnemzetiségű – az ötvenes években a község horvát vezetőivel megesett sérelem olyan mély nyomokat hagyott az idős emberekben, hogy biztos nem szavaztak volna önálló kisebbségi önkormányzatra. Félnek ma is, nehogy baj legyen abból, hogy kisebbségiek. „Ebben az idős embereknek igazuk van, sose lehet tudni, mikor jön egy őrült. Ezért nem szabad piszkálni ezeket a [kisebbségi] dolgokat, hagyjuk csendben menni, ahogy van, mindenki megelégedésére. Véleményem szerint az a jó, ha nem beszélünk nemzetiségekről. Egyformák vagyunk, kész.”
Nem feltétlenül kell többségben lennie a kisebbségnek ahhoz, hogy kisebbségi települési önkormányzat alakuljon, elég, ha az együtt élő nemzetiségek, többség és kisebbség(ek) között konszenzus alakul ki arról, hogy jobb nem bolygatni a kisebbségi ügyeket, mert azzal felszakadnak az elszenvedett sebek, és sérülnek az egyes csoportok érdekei.[6] A józan és praktikus megfontolások mögött ott húzódik a potenciális konfliktusoktól való félelem, s a kisebbségi települési önkormányzatok azért is működnek hatékonyan, problémák és feltűnés nélkül, mert a helyi közéletben nincs jelen a kisebbségi, nemzetiségi tematika.

Noha nem dicsekedhet sikertörténettel, mégis ide illeszkedik az egyetlen mintánkba került, 1998-ban közvetett úton létrejött német kisebbségi önkormányzat. Rossz csillagzat alatt született, mert a települési önkormányzatba induló kisebbségi jelöltek mellett érvényes szavazatokat kapott a kisebbségi önkormányzati indulók kislistája is. Az általános tájékozatlanság huzavonához s végül a személyes konfliktusok mentén megosztott közvetett önkormányzat megalakulásához vezetett. Minden szereplő azzal biztatta magát és a többieket, hogy ez a megoldás azért ideális, mert minden döntés egy kézben lesz, a kisebbségiek is tudnak szavazni a falut érintő ügyekben, s amúgy is: a többség itt is kisebbségi. A kisebbségi önkormányzat azonban kezdettől nem tudja megjeleníteni önálló arculatát és a kisebbségi érdekeket, így működése teljes mértékben formális maradt. Noha ebben a községet megosztó mély ellentétek is szerepet játszanak, tetten érhető az a tanácstalanság és bizonytalanság is, amely éppen az előző konstrukció, a kisebbségi települési önkormányzat után szakadt a kisebbségi képviselőkre. Abban az időszakban ugyanis „nem érvényesült a megkülönböztetés kisebbségi és települési önkormányzat között”, és az akkor is minden községi-kisebbségi kulturális rendezvényt bonyolító magyar–német (!) baráti egyesület mellett nem volt olyan szerep, amelyet magukra tudtak volna ölteni. Az elnök asszony ma a kisebbségi önkormányzatot leginkább mint egyesületet tudja elképzelni. Ha viszont újra megalakul a kisebbségi települési önkormányzat, nem lesz tovább miért szorongani; a munkamegosztásban ismét helyreáll a régi rend, az önkormányzat a települést vezeti, a kisebbségi életet az egyesület szervezi.

A „színfolt”-modell


„Sikeres működésük azon múlik, hogy jó feladatokat sikerült nekik találni, ezáltal megtalálták helyüket a település életében, azt a szegmenst, ahol működhetnek.”

A kisebbségi önkormányzatok működését érintő elemzések rendre hangsúlyozzák, hogy az a feladat- és eszközrendszer, amelyet a kisebbségi törvény az önkormányzatok számára garantál, igazából „kvázi-önkormányzati” jellegű, hogy „a kisebbségi önkormányzatok érdek-képviseleti jogosítványai alig erősebbek, mint bármelyik társadalmi szervezeté”,[7] és hogy a kisebbségi önkormányzatok egy része feszeng attól, mert a települési önkormányzat „amolyan kulturális szervezetnek” tekinti őket.[8] A kisebbségi önkormányzatok olyan feladatokat is ellátnak, amelyek tulajdonképpen a kulturális egyesületek illetékességébe tartoznak, hiszen a nemzetiségi civil szféra gyengesége okán a közösségépítés, hagyományőrzés feladata hosszabb távon is nagyrészt a kisebbségi önkormányzatokra hárul.

Korábbi kutatások és a jelen vizsgálat tanúsága szerint ugyanakkor a nemzeti kisebbségek önkormányzatainak egy része számára a „kvázi-önkormányzati” és az alapvetően egyesületi jellegű kulturális tevékenységek folytatása elegendő, és megfelelő módon kitölti az önkormányzati kereteket. Ez az elégedettség több forrásból is fakad. Azokon a településeken – s ezek alkotják a többséget –, ahol a kilencvenes éveket, illetve a kisebbségi önkormányzatok megalakulását megelőzően nem működött semmiféle nemzetiségi, kisebbségi kulturális egyesület, civil szervezet, ott tipikusan a kisebbségi önkormányzatokra hárult és hárul a feladat, hogy ezeket létrehozza, működtesse, támogassa. Tapasztalataink szerint a kisebbségi közösséghez tartozók és/vagy a hadra fogható aktív tagok alacsony száma miatt gyakori az önkormányzat és az egyesület(ek) közötti részleges vagy teljes átfedés. Az egyesületek létrehozását az adózási, illetve a pályázati feltételek is motiválták, általában pedig a kisebbségi közéletet segíti, hogy így több csatornán keresztül is forrásokhoz lehet jutni.

Az alapvetően a kulturális feladatok ellátására, a kisebbségi kulturális identitás megerősítésére koncentráló kisebbségi önkormányzati stratégia ott működik eredményesen és minden fél megelégedésére, ahol a települési és a kisebbségi önkormányzati kompetenciák éles és egyértelmű szétválasztása megtörtént. Ezekben az esetekben a kisebbségi önkormányzat – az együttműködés jelenleg biztosított keretein túl – nem igényel többletjogokat, nem kíván beleszólni a település dolgaiba, a települési önkormányzat pedig azt várja el a kisebbségitől, hogy járuljon hozzá a község, a város kulturális életének gazdagításához, legyen, úgymond, „színfolt”. A két önkormányzat közötti jó, problémamentes kapcsolat forrása ebben az esetben tehát a kisebbségi önkormányzat tevékenységének, hatáskörének explicit lehatárolása. A kompetenciák ilyen lehatárolása egyben kitölti a kisebbségi törvényben megjelenő kulturális autonómia képlékeny kereteit.

Egy baranyai kisvárosban például a kisebbségi önkormányzat célja a kezdetektől az (volt), hogy megteremtse azokat a kisebbségi kulturális egyesületeket, amelyek korábban – a helyi sváb társadalom korai polgárosultsága okán – egy idősekből álló kórus kivételével sosem működtek. Az ifjúsági énekkar mellett a főmű a semmiből előteremtett fúvószenekar, melynek köszönhetően a magas színvonalú németoktatásáról közismert (két tannyelvű és nemzetiségi) körzeti iskolába integrálódott a zenei (művészeti) képzés – kizárólag a sváb zenei igényeket kiszolgáló tagozatokkal –, s ma már nincs olyan városi rendezvény, ahol a fiatalokból álló zenekar fellépésére ne lenne szükség. A község történelmének emléket állító falumúzeum létesítésén túl a kisebbségi önkormányzat nem ambicionál többet, mint elért eredményeinek fenntartását. „A zenekar kilúgoz minket” – mondja az elnök asszony, aki kisebbségi elnökként gyakorlatilag egy kulturális menedzser (hajdan népművelőnek hívták) feladatait látja el; szervezi a rendezvényeket. A kisváros polgármestere alapvetően elégedett. „Fő célja a kisebbségi önkormányzatnak, hogy legyen, aki foglalkozik a kisebbség ügyeivel, hogy identitásukat megtarthassák, továbbörökítsék. A nemzeti hovatartozásnak a mindennapos dolgokban nem kell kidomborodnia. Ha a kulturális autonómiát meg tudják valósítani, az jó, ezt kell csinálniuk. Az csak jó, ha például megjelennek a kétnyelvű feliratok. Ha nem kötelező szerveződésben jelenik meg, akkor lehet, hogy két-három generáció múlva már senkit nem fog érdekelni a származása, eredete. Szóval ezeket fenn kell tartani, és ehhez kellenek ezek a kisebbségi szervezetek.” A két önkormányzat e kisvárosban együttműködik, s bár akadtak konfliktusok is, végül minden esetben kompromisszum született – igaz, a felek nem egyenrangúak. Újra csak a polgármestert idézzük: „Általában a települési önkormányzat jön ki győztesen ezekből az összeütközésekből, és rossz is volna, ha nem így volna.” Az eleve aszimmetrikus erőviszonyokat mindkét fél elfogadja, legitimitását nem kérdőjelezi meg.

A kisvárosi polgármester gondolataiban megbúvik az a dilemma, amely a kisebbségekről, illetve a kisebbségi önkormányzatokról szóló szakmai beszédben is gyakorta előfordul. A kérdés ugyanis az, hogy a messzemenően asszimilálódott és a többségi társadalomba integrálódott (nemzeti) kisebbségek számára a kisebbségi törvény kínálta mégoly korlátozott lehetőségek nem érkeztek-e túl későn ahhoz, hogy az asszimiláció folyamatát megállítsák. A vizsgálat során nem volt feladatunk, hogy a kisebbségi identitás, asszimiláció és disszimiláció összetett problémáját, a várható és kívánatos jövőképeket körbejárjuk. A kisebbségi önkormányzatok működését, valamint a kisebbségi törvény és a kisebbségi identitás összefüggését illetően azonban mindenképpen fontosnak tartjuk hangsúlyozni – s ez egybevág a korábbi vizsgálatok eredményeivel is –, hogy a kisebbségi önkormányzatok megalakulásának lehetősége, majd pedig tényleges működése, minden felemás „gumiszabályozás” ellenére, a nemzeti kisebbségek kulturális és oktatási aktivitásának, a kisebbségi közösségek kohéziójának és identitásának erősödését eredményezte. És ez akkor is eredmény, ha ettől az alapvető asszimilációs tendenciák vélhetően nem fordulnak meg, csupán lassulnak. A kisebbségi törvény megalkotása és a működő önkormányzatok példája tapasztalataink szerint bátorító, felszabadító erővel hatott; a kisebbségi önkormányzatok számának bővülése 1998-ban ennek is köszönhető.

A kisközösségi modell


„Pozitív diszkriminációnak lehet hívni, hogy ezeknek a kisebbségeknek adnak lehetőséget a kultúrájukkal, hagyományaikkal foglalkozni.”

A kisebbségi törvény nyújtotta lehetőségek, a kisebbségi önkormányzatok döntően a városokban élő „kis” nemzeti kisebbségek számára nyújtottak egyfajta kapaszkodót. A bolgár, görög, lengyel, örmény, szerb és esetünkben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a szlovák kisebbséghez tartozók szigetekben élnek, létszámuk általában igen alacsony. Néha csupán 50-100 emberről van szó, akik viszont ismerik, számon tartják egymást, nemegyszer szoros és zárt kisebbségi közösséget alkotnak, természetesen a kultúra, a hagyomány és a nyelv ápolása területén, hiszen ettől eltekintve teljesen integrálódtak a többségi társadalomba.

„Nagy jelentősége van annak, hogy megalakult az önkormányzatunk, mert sokan voltak úgy évtizedek óta, hogy tudták, örmény származásúak, de semmi kapcsolatuk nem volt az örményekkel, Örményországgal. Azóta kezdték keresni gyökereiket. Sokan mondták, hogy így idősebb korukra jó, hogy meg tudták keresni, találni a gyökereiket.” A szóban forgó, 1995-ben pótválasztáson alakult örmény kisebbségi önkormányzat kis közössége tagjai számára a jövőben nyelvtanfolyamokat kíván szervezni, igyekszik az örményországi kapcsolatokat kiépíteni, főként azonban olyan magas színvonalú rendezvényeket – kiállításokat, koncerteket – szervez, amelyek „gazdagítják a város kulturális életét”.

A Baranya megyei szerb kisebbségi önkormányzatok működése, akárcsak a maradék kisebbség léte, elválaszthatatlan az ortodox egyháztól, irodáikat is az egyházközség épületeiben alakították ki. A megyeszékhelyen megalakult önkormányzatuk a szerb műemlékek védelmére helyezi a hangsúlyt – megyei szinten erre anyagi források híján nem nyílik lehetősége –, míg az egyik kisvárosi szerb önkormányzat igyekszik a megyében szétszórtan élő szerb közösségek számára is kulturális rendezvényeket, zarándokutakat, közösségi élményeket – búcsút, szilvesztert – biztosítani. „A hagyományok a fontosak. Nem rátartiak a szerbek, de tartásuk van, úgy gondoljuk, őrizzük meg identitásunkat ezen a téren is. Az identitásunk a hagyományokra és a vallásra támaszkodik. De a fiatalok sajnos már nem tartják a hagyományt, a vallást, nem tudom, meddig leszünk még szerbek.”

A lengyel kisebbségi önkormányzatok abban különböznek a többiektől, hogy identitásuk és tevékenységük középpontjában is a lengyel anyaországhoz és választott magyar hazájukhoz fűződő kettős kötődésük áll. „Én büszke szeretnék lenni, hogy két hazám van, két kultúrába tartozom.” Noha a nemzeti kisebbségi önkormányzatok szinte mindegyike ápol valamilyen szintű kapcsolatot az anyaországgal, ennek intenzitása a szóban forgó ország földrajzi közelségének, anyagi erőforrásainak és az anyaország határain kívül élőket érintő politika függvényében alakul. A kis lélekszámú – és Magyarországra több hullámban érkezett – lengyelek önkormányzatainak elnökei hangsúlyozzák az eleven kulturális és gazdasági kapcsolatok kialakításában és fenntartásában játszott szerepüket; a városokban igényt tartanak arra, hogy az ide érkező turistákkal foglalkozzanak, s hogy hozzájáruljanak – tolmácsként, fordítóként, gazdasági szereplőként – a lengyel idegenforgalom föllendítéséhez. Más vezetők ugyanakkor kifogásolják, hogy a város/megyeszékhely nem él azzal a lehetőséggel, melyet a lengyel kisebbség és önkormányzatának jelenléte mindenekelőtt gazdasági közvetítő szerepe révén kínálhat.

A „kis” és nemegyszer fogyatkozó létszámú kisebbségek önkormányzatai számára – az egyes kisebbségeket jellemző sajátos színektől eltekintve – a kulturális autonómia megteremtéséhez szükséges tevékenységek, a kultúra ápolása, a hagyományőrzés, az identitás és a nyelv megtartása, felelevenítése, valamint az anyaországgal való kapcsolatok ápolása áll a kisebbségi lét tengelyében. „Egy országban élő kisebbség egyetlen lehetősége, hogy a többséggel megkedveltesse magát” – vélekedik egy bolgár kisebbségi elnök, aki szerint e célt a személyes kapcsolatok, a magyarokéval azonos életvitel mellett a bolgár identitás vállalásával lehet elérni. Fel kell mutatni és meg kell szerettetni a bolgár kultúra értékeit, föl kell hívni a figyelmet a bolgár nyelv kuriozitásából fakadó érdekességére.

Mintha a kisebbségi törvényt éppen rájuk, a létszámukból, szigetszerű elhelyezkedésükből, honi meggyökerezettségükből s nyelvük fokozatos elvesztéséből fakadóan veszélyeztetett nemzeti kisebbségekre szabták volna – valószínűleg szándéktalanul. Noha az ő elnökeik között is akad, aki a kisebbségi önkormányzatok számára (a település életébe való) nagyobb „beleszólási” jogokat kívánna testületi és bizottsági szinten, mégis a tipikus attitűd e kisebbségek körében a helyi (párt)politikától való távolságtartás, a kisebbségi és a települési ügyek akkurátus szétválasztása. Közöttük találkoztunk a legkevésbé azzal a törekvéssel, hogy a kisebbségi érdekek hatékony képviseletét a települési önkormányzatban való teljes jogú tagsággal biztosítsák. Politikamentesnek maradni és a kisebbség számára biztosított jelenlegi lehetőségekkel élni, ez a fő stratégia. „Ez egy kerettörvény, nem lehet jobban regulázni, mert egy adott kisebbség sem egyforma [egységes] országos elhelyezkedésben, és a tizenhárom sem egyforma. Itt jön a kompromisszum. Ez a jogrend sajátossága, keményebb reguláknak nincs értelme. (…) Mindenki használjon [a törvényből] annyit, amennyit tud” – vélekedik a kisebbségi törvényről egy szerb kisebbségi elnök asszony.

A „visszatámogató” modell


„Hallgatólagos megegyezés, hogy a kisebbségi hozzájárul, amennyivel az ő keretük megengedi.”

A jelen kutatás mellett korábbi vizsgálatok is utaltak arra, nem ritka, hogy a kisebbségi önkormányzatok pénzeszközök átadásával, illetve fejlesztésekhez való hozzájárulással „visszatámogatják” a települési önkormányzatokat. Vizsgálatunk során Baranya megye német, horvát és cigány önkormányzatokkal rendelkező aprófalvaiban, kistelepülésein tipikus gyakorlatként találkoztunk ezzel a stratégiával, amelynek értelmében a kisebbségi önkormányzat magától értetődően támogatja állami támogatásból származó és pályázatokon elnyert forrásaival a települési önkormányzatot.

Az efféle visszatámogatás egy része végső soron belefér a kisebbségi törvényben is megjelenő kulturális autonómia keretei közé. Mi más lenne a templom, a kőkeresztek, a régi síremlékek karbantartása, renoválása, mint a műemlékvédelemmel; a kultúrház, a faluház, az ifjúsági ház (mikor minek nevezik) felújításában való részvétel mint a kultúrával; az iskola felújításának támogatása pedig mint az oktatással összefüggő feladatok gyakorlása. A kistelepüléseken ugyanis – ahol, mint láthattuk, gyakori, hogy a kisebbségek alkotják a többséget, de legalábbis a helyi lakosság viszonylag jelentős súlyú csoportját képezik – a kisebbségi és a települési önkormányzat működése nem válik szét olyan élesen, mint a nagyobb településeken, elsősorban a városokban. Itt nem történik meg a hatáskörök, tevékenységek, illetékességek pontos szétválasztása, sőt, éppen ellenkezőleg.

A visszatámogatás gyakorlata mögött az a közös meggyőződés áll, hogy a kisebbség és a többség – valamint ezek önkormányzatainak – érdeke egy és ugyanaz. E közös érdek (felismerése) pedig a szorító forráshiányból fakad. Az aprófalvak önkormányzatai évtizedes elmaradással küszködnek, a hiányzó infrastrukturális beruházások pótlása olyan volumenű feladat, amelyet a hátrányos helyzetű települések önkormányzatai saját költségvetésükből fedezni nem tudnak, s gyakran a település működtetése is nehézségekbe ütközik. „Ez nemcsak a német nemzetiségieknek lesz, hanem mindenkinek. És örülnek, hogy van [kisebbségi önkormányzat], mert ez többletbevételt is jelent a községnek. És csak akkor tudunk valamit csinálni, ha van pénzünk. (…) Az a lényeg, hogy nem akar külön [a kisebbségi önkormányzat], hanem tényleg arra törekszik, hogy közös nevezőn menjünk tovább.”

Ezért tartja mindkét fél evidenciának azt, amit egy horvát többségű falu első embere mond: „itt nincs külön horvát és roma érdek, egy ilyen kicsi és általánosan rossz helyzetben lévő faluban.” Az idézett polgármester alig kétszáz lelkes településén horvát kisebbségi önkormányzat működik, s alakulóban van a helyi Lungo Drom szervezetből kinövő cigány kisebbségi önkormányzat is. A polgármester, illetve a települési önkormányzat már a Lungo Drom megalakulásakor is segített; adott pénzt bélyegzőre, azóta is állják a vezető utazási költségeit. Az 1998-ban alakult települési önkormányzat – amely vaskos hiánnyal indult és azóta is azt kénytelen farigcsálni – járdaépítést tervez, s noha a pályázatot a települési önkormányzat nyújtja be, az önrészhez hiányzó összeget a horvát kisebbségi önkormányzat fogja kipótolni. Mindkét fél magától értetődőnek tekinti az érdekazonosságot, és azt, hogy minden forrás a teljes közösség hasznára fordítandó. „Ebből a pénzből, mivel ez is a falu érdeke, tehát a horvát kisebbségi pénzből, részben, bizonyos összeggel járuljanak hozzá a járdaépítéshez. (…) És akar alakulni a cigány kisebbségi is, tehát a roma szervezet. Kérték, hogy a települési önkormányzat támogassa őket, mivel őnekik is az induláshoz kellene egy kis pénz, és ők is beszállnának [a járdaépítésbe].” E településen a horvát és a cigány kisebbségi politikusok egyaránt elégedettek az együttműködéssel, a külön kisebbségi érdekről nem tudnak, mindkét kisebbség a falu teljes jogú tagjának tekinti magát. A kisebbségi törvénnyel alapjában elégedettek.

Sok példát sorolhatnánk Baranya megye aprófalvaiból: a kisebbségi önkormányzat megmaradt pénzéből faxot vásárol a polgármesteri hivatalnak; játszótér, buszmegálló épül, halottasház vagy polgármesteri hivatal újul meg részben kisebbségi forrásokból. A súrlódásmentes és eredményes (együtt)működés feltétele tehát a (meglehet, kényszerűségből fakadó, mégis) közös érdek és közös gondolkodás, tervezés annak érdekében, hogy az adott település működőképes legyen, és lehetőségeihez képest fejlődjék. Konfliktusra éppen ezért csak ott bukkantunk Baranya megye aprófalvaiban, ahol a települési és a kisebbségi önkormányzat nem osztja ezt a meglehetősen elterjedt konszenzust.

Az egyik aprófaluban mély konfliktus alakult ki a német kisebbségi és a települési önkormányzat vezetői között. A faluban nem állandó lakos német kisebbségi elnök asszony szerint a település igen szűkmarkúan vagy sehogy nem támogatja a kisebbségi önkormányzatot, valamint az elnök asszony alakította egyesületet. „A polgármester spórol, mindig azt mondja, ő nem viszi csődbe a falut.” A szintén sváb családból származó polgármester viszont elősorolja, mi mindenre kellene a kis falunak pályázati forrásokból – mert önerőnek nyoma sincs – beruháznia: templomrekonstrukció, a gázvezeték befejezése, a járda építése, a vizesárkok rendbetétele, szennyvízelvezetés, műútépítés. „És akkor a kisebbségi elnök állandóan azon lovagol, hogy szórakozás meg tánc.”

Egy sorvadó, nagyon szegény magyarok és cigányok lakta aprófaluban a két testület közötti viszony olyannyira elmérgesedett, hogy minden kommunikáció megszűnt közöttük, a polgármester és az elnök kölcsönösen azzal vádolja egymást, hogy a közjavakat, az állami támogatást a maga, valamint rokonai, barátai és üzletfelei javára fordítja. A kisebbségi önkormányzat vásárolt egy fűrészt és egy fűnyírót, amellyel – nem tudni biztosan, hogy kisebbségi önkormányzati vagy családi alapon – szolgáltatást nyújtanak az azt igénylőknek. A települési önkormányzat igencsak nehezményezi, hogy nem kapta egyszer sem kölcsön ezeket az eszközöket, noha a saját gépei elavultak, felújításukra nincs forrás. „A falu azt várná el a kisebbségi önkormányzattól, bármilyen kicsi is a költségvetési támogatás, hogy járuljon hozzá a falu fenntartásához.”

A kisebbségi önkormányzatok működésének, illetve a két testület közötti kooperációnak eddig vázolt mintái alapvetően a nemzeti (nem cigány) kisebbségekre illeszthetők, rájuk jellemzőek. Noha a nemzeti kisebbséget képviselő önkormányzati politikusok sem maradéktalanul elégedettek a kisebbségi törvény nyújtotta keretekkel, a kisebbségi jogok érvényesülésével, mégis a településszerkezeti, demográfiai, gazdasági, társadalomszerkezeti sajátosságok, a kisebbségi lét hagyományai mentén valamilyen módon be tudnak illeszkedni a jelenlegi rendszer keretei közé, élni tudnak a lehetőségekkel, még akkor is, ha a működésüket szabályozó törvényben sok a „-hat/-het” és a feltételes mód. Úgy tűnik, leginkább a kis lélekszámú kisebbségek számára jött jókor a törvény, legalábbis arra esélyt adott, hogy asszimilációjuk folyamata kisebbségi identitásuk „föltámasztásával” és megerősítésével lelassuljon. A „nagy” nemzeti kisebbségek – elsősorban a németek és mellettük a horvátok – önkormányzatai (s ez vonatkozhat a szlovákságra is, amely azonban vizsgálatunkba csupán egy nagyvárosi közösség önkormányzatával került be) számára ma már szűkösek a kisebbségi érdekképviselet keretei. Több jogosítványt, a települési képviselőkkel azonos státust, feladatot és felelősséget igényelnének maguknak a kisebbséget és a települést érintő döntésekben, s főként városokban működő kisebbségi önkormányzataik magukban és/vagy az országos önkormányzattal közösen képesek lennének fenntartani a nemzetiségi oktatási intézményrendszert is.

A hazai németség – ott legalábbis, ahol jelentős tömbben él, és megfelelő oktatási, kulturális intézményrendszer, civil egyesületek hálója segít megtartani identitását, közösségeit – már előre tekinthet. Ahogyan egy baranyai német politikus – civilben egy oktatási központ igazgatója – fogalmaz: „Ezt az identitást újonnan kellene definiálni, mit jelent ez, tehát hogyan tudjuk fölhasználni azt az értelmiségi bázist, amelyet kibocsátunk, a gimnáziumon keresztül arra, hogy egy újfajta, 21. századnak megfelelő identitást [alakítsunk ki], amibe sokféle olyan dolog belefér, amire eddig nem fordítottunk gondot. (…) úgy fennmaradni [kisebbségiként], megmaradni, megőrizni, megerősíteni a szálakat, amelyek bennünket ehhez a népcsoporthoz kötnek, hogy a saját helyünket is megtaláljuk abban a közegben, ahol élünk. Nem zárt, nem bezárkózni, hanem nyitottnak lenni mások felé. (…) Az egészséges egy ilyen világban, bár tudom, sokan nem szeretik azt a fogalmat, hogy multikulturális, nekem se tetszik különösebben, de azért érvényesül a közösségek, etnikai közösségek és csoportok közötti kommunikáció és egymásra hatás.”

A kisebbségi érdekképviselet jelenlegi kereteinek módosítása a nemzetiségi kisebbségek számára a valódi kulturális autonómia megvalósítása miatt sürgető feladat.

Az „integrációs” modell


„A kisebbségi önkormányzatok az integrálódásért és az asszimilációért jöttek létre, és nem a táncikálásért.”

A kisebbségi önkormányzatokról zajló politikai, jogi és társadalomtudományi diskurzus alaptétele, hogy a kisebbségi törvény, illetve a kisebbségi önkormányzati rendszer alkalmatlan arra, hogy a cigányság tömeges mély szegénységéből, társadalmi kirekesztettségéből és a vele szemben megnyilvánuló diszkriminációból fakadó,[11] egymást erősítő problémáit megoldja. Vizsgálatunk csak megerősítheti ezt, hiszen a roma politikusok körében fogalmazódott meg a leggyakrabban a kisebbségi érdekképviselet átalakításának szükségessége, ők a legelégedetlenebbek a kisebbségi törvény nyújtotta feltételekkel, hiszen azt valóban nem rájuk, nem az ő problémáikra szabták.

Nem arról van szó, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatok ne folytatnának kulturális tevékenységet, ne tartanának fenn és támogatnának zenekart, tánccsoportot. Szinte minden településen beszámolnak a romanap megszervezéséről; néhol cigánybálokról, szépségversenyekről, majálisokról, roma kupáról, amelyeket a kisebbségi önkormányzat szervez. Ám ezek a vállalt és elvárt feladatoknak, továbbá a rendelkezésre álló költségeknek csupán töredékét teszik ki. A roma lakosság szegénységből, iskolázatlanságból, munkanélküliségből fakadó problémáinak kezelése elől a cigány kisebbségi önkormányzatok ugyanis akkor sem térhetnének ki, ha akarnának, s ezek megoldását az egész közösség előbbre valónak tartja, mint a kulturális identitás erősítését. Egyfelől azért, mert „éhen nem lehet táncolni”, másfelől pedig azért, mert a többségi társadalomba való integrálódás igénye olyan erős, hogy az a hagyományos kultúra intézményesülése és felmutatása ellen hat.

A kisebbségi oktatás a gyakorlatban a cigány kisebbség oktatási autonómiával kapcsolatos jogait súlyosan csorbítja, hiszen szabályt erősítő kivétel, ha bevonják őket a helyi pedagógiai programok kidolgozásába – már ha ilyenek egyáltalán léteznek –, ellenőrzésébe, gyakran alapvető információkhoz sem jutnak az intézményekben folyó oktatásról, és nincsen valódi eszköz a kezükben az iskolai diszkriminatív gyakorlat megakadályozására. Az általunk megkérdezett roma politikusok teljes egyöntetűséggel amellett érveltek, hogy nincs szükség önálló roma oktatási intézményrendszerre, cigány kisebbségi oktatásról hallani sem akarnak, mert attól félnek, az a cigányság még nagyobb kirekesztődéséhez vezet. Így az oktatási autonómiához kapcsolódó jogok gyakorlása a szemükben döntően óvodás és iskolás gyerekek szociális természetű támogatására – iskolakezdési segély, iskolai csomagok adományozása, iskolai étkeztetés finanszírozása – korlátozódik. A kulturális autonómia megteremtése az adott helyzetben igen távoli, illetve inadekvát feladatnak tűnik a roma politikusok többsége számára.

A települési politikusok többsége is úgy vélekedik, hogy az egzisztenciális biztonság megteremtése előbbre való a kulturális hagyományok és identitás megőrzésénél, felmutatásánál. „Munkahely kell nekik, meg az egymással [a többségi magyarokkal] élés kultúráját elsajátítaniuk, aztán majd utána veri a kannát meg citerázik.” Az idézett szatmári polgármester szavaiban azonban megjelenik az a magától értetődő bizonyosságnak tekintett feltételezés, hogy a többségi társadalom részéről minden megtörtént a romák integrációja érdekében, és csak rajtuk, a kisebbségen múlik annak sikeressége, amelyhez az út a többség által felállított kulturális szabályok elsajátításán keresztül vezet.

Az elemzések felhívják a figyelmet arra a veszélyre, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatok esetében az etnikai kisebbségi helyzetből eredő jogok és a szegénységből fakadó elosztási jogosultságok nem válnak szét egymástól, s ilyen módon a kisebbségi törvény „gumiparagrafusai” is hozzájárulnak a szegénység etnicizálásához s a cigány kisebbségi kérdés szociális gettósításához.[12]

Szalai Júlia például már nem korrekciót, a meglévő törvény toldozgatását-foltozgatását tartja fontosnak, hanem egy teljesen új törvény megalkotását sürgeti, amely egyrészt a többségi és a különböző kisebbségi kultúrák közötti „megegyezésen” s az ezt megalapozó, lehetővé tévő dialóguson, másrészt a cigányság kollektív „önazonosságát” és „összetartozását” megalapozó nyilvános dialógusban a cigánykérdés kisebbségi és szociális dimenzióinak határozott szétválasztásán alapulhat. Szalai volt az is, aki először fogalmazta meg az önálló (nem a többség által definiált) cigány identitáspolitika létét és szükségességét, mint az elismerésért folyó harc egyik legfontosabb eszközét. A törvény újraalkotása éppen azért szükséges, mert ezáltal a (cigány) kisebbségi önkormányzat az elismerésért folytatott harc „hasznos szervezeti eszközévé” válhat.[13]

A vizsgálatunk során is tapasztalhattuk, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatok valamilyen módon részt vesznek a helyi szociálpolitika alakításában, annak ellenére, hogy a kisebbségi törvény erre nem ad lehetőséget, sőt. A cigány önkormányzatok úgy kénytelenek szociálpolitikai, segélyezési, foglalkoztatási problémákkal foglalkozni, hogy erre jogosítványokat nem kapnak. A kisebbségi önkormányzatok pénzeszközöket adnak át a településnek szociális támogatás céljára, s áthágva a törvényes korlátokat, gyakran maguk is osztanak pénzbeli segélyeket. A csomagosztás, a temetési segély folyósítása az arra rászoruló családoknak, az iskolások étkeztetésének támogatása, a gyerekek egynapos kirándulásainak szervezése, a közhasznú munka szervezésében való legitim és aktív részvétel mind-mind szociális tevékenység. Valódi (támogatási/segélyezési) hatáskörrel azonban nem rendelkeznek, lényegében a települési önkormányzat hallgatólagos jóváhagyásával „kvázi-hatósági” feladatokat látnak el. A helyi társadalom szegény magyar és cigány csoportjai közötti konfliktusokat ez valóban fölerősítheti, ezek a konfliktusok azonban nem a cigány kisebbségi önkormányzatok megalakulásával és nem kizárólag etnikai határvonal mentén keletkeznek és léteznek. „A faluban az igazi probléma szociális természetű. Feszültséget okoz, hogy egy nyugdíjas nyugdíja alacsonyabb, mint a négy-öt gyerekes családnak járó támogatás.” A sok gyermek vállalása azonban nem kizárólag cigány, hanem magyar szegény családokra is jellemző gyakorlat.

A roma lakosság cigány önkormányzatokkal szemben megfogalmazott elvárásai, a „kvázi”-hatáskörök gyakorlása végképp ellehetetleníti a kisebbségi önkormányzat működését, és jelentősen csorbítja legitimitását abban a nem ritka esetben, amikor az „ál-hatalmi” jogkörökre hivatkozva a települési önkormányzat elhárítja magától a rászoruló, szegény roma családok szociális támogatásának kötelességét. A Baranya és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei roma elnökök körében egyaránt előfordult az a panasz, hogy „a polgármester, ha egy cigány segélyért megy hozzá, elküldi, hogy menjen a saját főnökéhez, a kisebbségi elnökhöz, az majd ad neki, ha akar”. Egy Tisza menti falu elnöke szerint „ha valaki bemegy a hivatalba, menjél oda [a cigány önkormányzathoz]! Odaküldi rám. Kinek jött ez [a kisebbségi önkormányzat] jól? A hivatalnak, a többségnek. Szinte ledobta magáról a cigányságot.” A települési önkormányzatok egy része számára ugyanakkor előnyös az, hogy a kisebbségi önkormányzat átvesz bizonyos, a szociális ellátással összefüggő feladatokat, mert ezáltal mentesülhet a konfliktusoktól.

Egy nyírségi falu cigány elnöke arról beszél, hogy a kisebbségi önkormányzat tagjai jól ismerik a roma családokat, „megkérdezzük, na milyen körülmények között élsz, testvérem? Fölmérjük, jelezzük a települési önkormányzatnak.” Így mintegy segítik a települési önkormányzatot abban, hogy szelektáljon a családok között, ki az, aki pénzben, és ki az, aki természetben kaphatja meg a gyermekvédelmi támogatást. „Mi állunk ki amellett, hogy az a család, aki jól viselkedik, akiben meg lehet bízni, megkaphatja pénzben is. Kihullik a rostán, aki nem alkalmas rá.” Ugyanezen község polgármestere megdicséri a roma politikusokat. „A cigány kisebbségi önkormányzat is partner, rengeteget fejlődtek, például amikor a problémás családokból ki kellett emelni a gyereket, keményen odaálltak a települési önkormányzat mellé, érveltek.” A kisebbségi önkormányzat ebben a szerepében, mintegy a polgármesteri hivatal és a roma közösség közé állva, vállalja a „fordító” és az ütköző szerepét.

A települési önkormányzati politikusok egy része viszont éppen azért tartja indokolatlannak és teljes mértékben fölöslegesnek, „pénzpocsékolásnak” a cigány kisebbségi önkormányzatok működését, mert „egyrészt úgysem csinálnak semmit, másrészt, mert úgyis én adok a szegényeknek, úgy, hogy nem teszek különbséget szegény gyerek és szegény gyerek között, hogy magyar gyerek vagy cigány gyerek. Mi lenne, ha én azt mondanám, hogy a magyaroknak adok, a cigányoknak nem?!”


Más helyi politikusok is megjegyzik, a bajokkal, gondokkal úgyis a polgármesteri hivatalba, a polgármesterhez jönnek a romák is – minek akkor egy párhuzamos önkormányzati rendszer? Roma politikusi szemszögből pedig ez azt jelenti, hogy a romák többsége szemében sem legitim a kisebbségi önkormányzat, mert nem képes orvosolni alapvető egzisztenciális gondjaikat. Az egyik baranyai elnök panaszolja, hogy amikor megkezdte kampányát a kisebbségi önkormányzat alakítása érdekében, „egy cigányasszony rám förmedt: »hát te adsz nekem kenyeret!?«„

Egyetérthetünk azokkal az elemzőkkel, akik szerint a kisebbségi önkormányzati rendszer nem helyettesítheti a hatékony szociálpolitikát. A cigány kisebbségi önkormányzatok többsége azonban a jelenlegi felemás szabályozás helyett éppen a szociális ellátás, a helyi szociálpolitika kialakításában és gyakorlásában kíván több jogosítványt magának, a valódi közjogi státust e politikusok részben a szociális hatáskörök átvételében látnák megvalósítandónak. Vagyis helyi szinten igen nehezen valósítható meg a problémák kisebbségi és szociális dimenziójának szétválasztása. Vélhetően arra lenne szükség, hogy a kisebbségi önkormányzatokat ne pusztán és elsősorban a szociális feladatok végrehajtásába vonják be. Párhuzamos segélyezési rendszerek kialakítását vagy a szociális feladatkör teljes átruházását valószínűleg nem lehet és nem érdemes megvalósítani, erre a romák közül is kevesen vállalkoznának. A hatékonyabb szociálpolitikai érdekképviseletre azonban van igény, hiszen a roma vezetők joggal mondják, ők jobban ismerik a közösség tagjait és gondjaikat. A kisebbségi jogok és érdekek érvényesülése tekintetében alapvető, hogy a cigány kisebbség bevonása a szociális feladatok ellátásába ne arra korlátozódjék, hogy az elnök jó esetben megmondhatja, melyik cigány család érdemes a támogatásra, hanem azt jelentse, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatok részt vesznek a helyi szociálpolitika rendeleteinek kidolgozásában, és ellenőrizhetik azok megvalósulását.

A cigány kisebbségi önkormányzatok a szociális ellátással összefüggő „ál-hatalmi” jogosítványok szorításában, az asszimiláció, valamint az önálló identitáspolitika vonzásai és taszításai között kénytelenek működni. Úgy tűnik, akár egy településen belül is vetélkedhetnek egymással az inkább az asszimilációt és nem a cigányság kulturális-etnikai másságát, illetve a cigányság mint önálló politikai és etnikai entitás érdekeinek képviseletét hangsúlyozó kisebbségi önkormányzati stratégiák. S noha tapasztalataink szerint a teljes – lehetőleg szinte észrevétlenséget, láthatatlanságot jelentő beolvadással egyenértékű – asszimiláció, illetve az önálló cigány kisebbségi politika kialakításának szükségességét hangsúlyozó érvek mérlege inkább az asszimiláció, mint az önálló identitáspolitika és a kisebbségiként való elismerésért folytatandó roma politika felé billen, a helyzet ennél ellentmondásosabb, képlékenyebb. A roma politikusok hangsúlyozzák, hogy – a további kirekesztődéstől félve – nem akarnak semmiféle saját, különálló cigányprogramot, legyen szó oktatásról, szociális földprogramról vagy közhasznú foglalkoztatásról.
A cigány kisebbség elismerésért folytatott harca leghatékonyabb eszközének a megkérdezett helyi politikusok nagyobb része az olyan integrációt tartja, amely nem hangsúlyozza a romák elkülönülését, ha úgy tetszik, etnikai és kulturális másságát, és tartózkodik attól, hogy önálló roma politikát folytasson a településen. Ugyanakkor törekvéseik mögött nem nehéz felismerni azt az igényt, hogy cigány emberként akarnak az adott település, tágabban a magyar társadalom teljes jogú tagjává válni, és szeretnének a „magyarokhoz” hasonló megbecsülésben, elismerésben részesülni.

A teljes jogú társadalmi tagság elérésének szolgálatába állítják a kisebbségi önkormányzatok például azt a gyakorlatot is, hogy saját eszközeikkel nem csupán a cigány, de a magyar szegényeket is támogatják; nem véletlenül hangsúlyozzák, hogy a különböző szociális, megélhetést biztosító programokba romákat és nem romákat egyaránt bevonnak, „mi mindenkit támogatunk, minden szegényt képviselünk”, hangzik el gyakran. Ezért mondanak le például arról is szatmári falvakban, hogy mikuláskor vagy karácsonykor a roma gyerekek külön is kapjanak ajándékcsomagot, mert érzékenyek arra, nehogy a magyar gyerekek érezzék „megkülönböztetve” magukat. Tűnjenek ezek a példák mégoly egyszerűnek, „szegényesnek”, mégiscsak a megfelelés, a többséghez való alkalmazkodás, az integrálódás és az elismerés igényének jeleiként olvashatjuk őket. Mindezen törekvéssel az is megfér, hogy a roma politikusok azon keseregnek, a cigányok egy része nem vállalja föl cigány identitását, mert egzisztenciálisan kiemelkedett a közösségből, és/vagy mert fél a megkülönböztetéstől. „Mi büszkék vagyunk arra, hogy cigányok vagyunk, azok helyett is, akik nem vállalják.”

Azt is mondhatjuk tehát, hogy a kisebbségi önkormányzati politikusoknak helyben kell megküzdeniük a kínálkozó szerepekkel, érdekképviseleti alternatívákkal, gyakran maguk is bizonytalanok, de legalábbis ingadoznak a helyes stratégiákat illetően. Mindössze egyetlen olyan roma politikussal találkoztunk, aki igen markánsan érvelt az önálló kisebbségi identitás- és pártpolitika mellett, ám ő sem csak a romákra gondolt, hanem a nagy nemzeti és cigány kisebbségek összefogásán keresztül véli kivitelezhetőnek az egységes fellépést és a parlamenti képviseletet. Nem véletlen, hogy ő az egyetlen mintánkba került roma politikus, aki egyetemi diplomával rendelkező, érzékeny művészember. Ő volt az is, aki a politikai pártok szemére hányta a parlamenti képviselet elodázását és a cigányság megosztására tett törekvéseiket. A pártok, tágabban a politikai erők felelőssége ennél azonban jóval nagyobb.

A királycsinálás ára és hozama


A romák mély szegénysége, kirekesztettsége különösen ott jön kapóra a szavazatokért mindenre képes politikai pártoknak, ahol a cigányok nagyobb tömbben élnek együtt. Ebben az évben, a választások évében különösen magas a romák „politikai árfolyama”. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében sorra hallottuk a történeteket, amelyek arról szóltak, mi mindent ígértek egyik vagy másik párt jelöltjei, „ügynökei” a roma választópolgároknak, s hogy miként csapódott vezetőik szavára egyik-másik község, város cigány közössége ahhoz a párthoz, „amelyik többet ígért”. Alig három-négy roma politikus mondta nekünk, hogy elhárította a szavazókat szerezni kívánó pártok közeledését, mondván, „egy cigánynak szíve joga, hogy kire szavaz, legalább ez maradjon meg neki, hogy azt választja, arra szavaz, aki neki tetszik”. A többség azonban mozdult a hívó és ígérgető szóra, és mozgósította a roma közösségeket. Ami pedig a választások után maradt, az jobb esetben várakozás az ígéretek teljesítésére, többnyire azonban a politikai katzenjammer. A roma szavazatok megvásárolhatóságáról nem vélekednek pozitívan a települési politikusok. Az egyik szabolcsi polgármester véleménye szerint az uzsorakamat, a leszázalékoltatás vagy éppen a falopás mellett a romák túlélési stratégiáinak részét képezi az, hogy „hun ehhez, hun ahhoz a párthoz csapódnak”.

A romák szavazataiért folyó versengésnek azonban kétarcú hozadéka van. Az egyik Tisza menti faluban élő elnök úgy véli, a választások idején a csak a központi támogatásból gazdálkodó roma kisebbségi önkormányzat legalább pótlólagos forrásokhoz jut, ha rendezvényeket szervez. „Most jönnek a választások, ezt ki is használjuk. Azt mondom [a vállalkozónak, jelöltnek], drága barátom, hétvégére kéne egy kis babgulyás. Kihasználjuk ezt az alkalmat, most jó lesz ez az év, két választás is van. Eszünk-iszunk, kész – emellett okosan gondolkodunk. A [roma] rendezvények arra is jók, hogy összejövünk, együtt vagyunk, érezzük, hogy egymásban megbízhatunk, és ilyenkor lehet mozgósítani is [a választásokra].” Az elnök szavai tükrözik a romák és a kisebbségi önkormányzat kiszolgáltatottságát, egyúttal azonban utalnak arra a taktikára is, amely szerint, ha már így alakult, fordítsuk a magunk hasznára a helyzetet.

Az a tény, hogy vannak olyan települések, térségek, ahol a roma szavazatokon áll vagy bukik egy jelölt választási győzelme, a „királycsinálók” öntudatával tölti el a cigány politikusokat. Az előbb idézett elnök elmondja, miért támogatták a jobboldal jelöltjét az ismert szocialista politikussal szemben – aki amúgy listán bejutott a parlamentbe. Utóbbi ugyanis „üzent nekünk, hogy eddig háromszor bejutott, most is be fog, cigányok nélkül is megnyeri a választást. Tíz éve képviselő, de egyszer sem jött el hozzánk. Hát kutyák vagyunk mi, cigányok, nem emberek?! A másik jelölt eljött ide, kérte, hogy támogassuk. De mi megmutattuk, hogy nélkülünk nem lehet nyerni!” Visszhangként hallgathatók egy baranyai város roma elnökének szavai, aki büszkén jelenti ki, „ebben a városban az lesz polgármester, akit a cigányok megválasztanak”. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a politikusok a roma szavazóknak tett ígéreteiket betartják, vagy hogy a romák és politikusaik ázsiója nőne. Sőt.

A cigány kisebbségi önkormányzatok politikája ma elkerülhetetlenül összefonódik, néhol pedig teljesen azonossá válik a szociális problémák orvoslására tett legális vagy éppen a törvényesség határát átlépő erőfeszítésekkel, miközben a többség masszív ellenállásával, előítéleteivel, az elfogadás hiányával is meg kell küzdeniük, még ott is, ahol a polgármester, a jegyző, a testület támogatóan, jóindulattal viszonyul a cigány önkormányzathoz. Mindez nehéz körülményeket teremt, és roppant kevés a hatékony érdekképviselethez, ezért a roma politikusok vagy csalódottan visszahúzódnak, és átadják a terepet a következő próbálkozóknak, vagy a meglévő kereteket igyekeznek feszegetni, úgy, hogy kisebbség és többség egyaránt elfogadja kialakuló szerepeiket.

Találkoztunk olyan roma politikusokkal, akik valódi érdekképviseletre, érdekvédelemre törekszenek, akik a kisebbségi jogok sérülését érzékelve, ha kell, a települési önkormányzatot kikerülve próbálják meg orvosolni azokat. Ez az érdekvédelem arra is kiterjed, hogy a magukat folyamatosan, hol autodidakta módon, hol intézményi keretek között képző politikusok nem csupán a szociális ellátás, foglalkoztatás területén, hanem ahol és amiben éppen kell, segítik a roma közösség tagjait. Tehát nem csupán szociális kérvények megírásában működnek közre, hanem – igény esetén – üzleti tárgyaláson is részt vesznek egy-egy roma vállalkozó érdekeit képviselve.

Ez a stratégia természetesen a tapasztalatok szerint sűrű konfrontációkkal jár, de kiegészülhet azzal a már említett stratégiával, amely alapvetően a szociális terepen maradva a roma és nem roma szegények megkülönböztetés nélküli támogatását hangsúlyozza. Mindezek mellett gyakran ugyanazok a személyek fogalmazzák meg annak szükségességét, hogy minél nagyobb teret kell nyerni a települési politikában, vagyis egyre több romát kell bejuttatni a „nagy” testületekbe. Ez utóbbi törekvés azonban csak akkor lehet sikeres, ha kellő számú roma szavazó él az adott településen, és ha a kisebbségi közösség vezetőinek sikerül megakadályozni a többségi politikusoknak a cigányság megosztására tett kísérleteit.

Éppen hogy körvonalazódó, egymás mellett létező és egymást kiegészítő stratégiák vagy inkább stratégiai kezdemények ezek, amelyek mindegyike azt célozza, hogy a romák – köztük a roma politikusok – elnyerjék a teljes társadalmi tagságot, vagyis, hogy megkapják azt a megbecsülést, mely a magyar társadalom minden egyenrangú és azonos értékű tagjának magától értetődően jár. Hogy ez a cigány közösségből való kilépéssel, a többségi társadalomban való teljes felolvadással vagy cigány identitásuk megőrzésével, fölvállalásával, egy etnikai alapú politika révén érhető-e el, a kisebbséghez tartozókon és a többség által megteremtett környezeten is múlik. Mindkét utat járhatóvá kell tenni a romák számára. Ehhez a törvények újragondolására vagy éppen újak alkotására és a többségi társadalom szolidaritására egyaránt szükség van.

Jegyzetek


[1] A kisebbségi jogok érvényesülésének tapasztalatai. Kutatási zárótanulmány. MTA Regionális Kutatások Központja Térségfejlesztési Kutatások Osztálya, Bp., 2002. október. Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet az ombudsmannak és kollégáinak a bizalomért, valamint a példás és hatékony együttműködésért. Az interjúk készítésében és az adatok feldolgozásában Bali János, Farkas Judit, Gulyás Judit, Koós Bálint, Rácz Kata, Schwarcz Gyöngyi, Tóth László Balázs és Vas Anna Sára vett részt. Munkájukat köszönöm.

[2] Korábbi vizsgálatok jelezték, hogy a német kisebbségi képviselők körében viszonylag magas, illetve a települési képviselőkhöz képest felülreprezentált a nyugdíjas korúak és a nők aránya (Csefkó Ferenc – Pálné Kovács Ilona: Kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely – MTA RKK, Budapest-Pécs, 1999). Ez a települések demográfiai szerkezetén túl vélhetően azzal is összefügg, hogy a kisebbségi politizálás presztízse alacsonyabb, mint a települési politizálásé. (Váradi Monika Mária: Német kisebbségi önkormányzatok és helyi társadalom. Régió, 2002/2., 166–194.)

[3] Kertesi Gábor: Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után. In: Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. ATA-Új Mandátum, Bp., 2000, 425–471.

[4] Molnár Emília: Atyáskodás és kiszorítósdi. Helyi intézmények, cigányok, kisebbségi önkormányzatok. Beszélő, 2002/1., 74–86.

[5] Néhány kérdőív hangvétele, a személyes találkozások alkalmával a metakommunikatív jelek s persze maguk az interjúk is megerősítették azt a benyomásunkat, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a települési politikusok egy része egyáltalán nem tekinti egyenrangú partnernek a cigány kisebbségi önkormányzati képviselőket. Jellemzőnek tartjuk, hogy szemben Baranyával, itt három-négy alkalommal is előfordult, hogy a megbeszélt időpontban ugyan hivatalában tartózkodott a polgármester vagy a jegyző, mégis, bokros teendőikre hivatkozva – néha grimasz kíséretében, „ja, a kisebbség?” – egy önkormányzati dolgozóhoz küldték tovább kollégáinkat. A romákkal zajló és a romákról szóló kommunikáción a paternalista alá- és fölérendeltségi viszonyok ütnek át. „Olyanok, komolyan mondom, mint amikor öt gyerek összejön, és csúfolják egymást” – kommentálja egy, a városi kisebbségi önkormányzatok munkáját segítő és jóindulatú referens a konfliktusoktól szabdalt cigány kisebbségi önkormányzat állandó veszekedéseit.

[6] Azért indultak például a Baranya megyei Bólyon 1994-ben a német kisebbséghez tartozó jelöltek is egy magyar-német baráti egyesület támogatásával, hogy a svábok, valamint felvidéki és alföldi magyarok lakta község nemzetiségi békéjét megőrizzék, s hogy a kisebbségi kérdés tematizálását elkerüljék. Az érintett német származású politikusok ezen túlmenően azt is hangsúlyozták, hogy e megoldással megőrizhetik és élhetik kettős identitásukat, anélkül hogy sváb vagy magyar identitásukat a nyilvánosság előtt túlhangsúlyozniuk kellene. Lásd: Kovács Katalin: Közelképek egy eminens köz(ös)ség eminens önkormányzatáról. In: Böhm Antal – Szoboszlai György (szerk.): Önkormányzati választások 1994. MTA PTI, Bp., 1996, 365–398.

[7] Pálné Kovács Ilona: A kisebbségi önkormányzatok szabályozása és működési tapasztalatai. In: Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp., 2000, 75–91.

[8] Egy 2000-ben lefolytatott kérdőíves vizsgálat szerint a német kisebbségi önkormányzatok kétharmada nagyobb mozgásteret és megbecsülést kíván magának, ugyanakkor harmaduk szerint nem szükséges a kisebbségi önkormányzatok tevékenységi körének és jogosítványainak bővítése, akad, aki szerint a jelenlegi keretek kitöltése is nehéz feladat. Lásd: Váradi 2002.

[9] Az asszimiláció, az identitás, illetve az önkormányzatiság, a kisebbségi politika problémaköréhez újabban lásd pl. Gerhard Seewann kötetének (Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely – Magyarországi Németek Országos Önkormányzata, Bp., 2000) több tanulmányát és Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Új Mandátum – MTA Kisebbségkutató Intézet, Bp., 2001.

[10] A kisebbségi közösséghez tartozók létszámának egyértelmű csökkenéséről, a közösség nagyfokú veszélyeztetettségéről a szerbek beszéltek határozott félelemmel, s ez annak is függvénye, hogy esetükben nincsen intézményesített nyelvoktatás, az anyanyelvi szocializáció (már ha egyáltalán) az otthonra korlátozódik, s hogy az egyházi utánpótlás „gyalázatos” helyzetben van. Éppen ezért is hangsúlyozzák a hagyományok megtartásának jelentőségét, hiszen zárt közösség képes csak ellenállni az erőteljes asszimilációs nyomásnak. Noha a közösséghez tartozók számának apadása és az asszimiláció más „kis” kisebbségeket is fenyeget, a lengyelek például még látnak „szabad kapacitásokat”, úgy vélik, még élnek olyan lengyel származású másod-harmadgenerációs emberek Baranya megyében, akik megkereshetők, és mobilizálhatók a kisebbségi közélet számára.

[11] „Olyan intézményi kereteket állított föl [a Nektv], amelyek többnyire alkalmatlanok a romák (cigányok) helyzetének kezelésére, akik Magyarországon alapvető emberi jogi kérdésekkel kénytelen szembesülni a nagyfokú diszkrimináció, az erőteljes romaellenes magatartás, valamint ezek következményeképpen az egyes területekről való szinte teljes kirekesztésük miatt.” Claude Cahn hozzászólása. Fundamentum, 2001/3., 71–75.

[12] Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés. In: Horváth–Landau–Szalai (szerk.): i. m., 531–573.; Uő.: A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. MTA Szociológiai Intézet, Bp., 2002. Kézirat.

[13] Szalai i. m.

• Játéktér