Bodó Balázs

Nyomtatóbarát változat

„Restrictive linking policies are stupid in that they claim legal rights that simply don't exist, and they demonstrate an utter lack of understanding about what linking means and how the Web works.”
David E. Sorkin, John Marshall Law School

http://www.theage.com.au/articles/2002/09/08/1031115958852.html

„Miért vezet az operaénekes óceánjárót?”
Zakovits Géza, marketingirodalmár


„Minden textus intertextus.”
Roland Barthes:
Théorie du Texte, Oeuvers complétes.
II. Paris Seuil 1994


A Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete december közepén nyilatkozatban hívta fel a figyelmet arra, hogy álláspontjuk szerint szerzői jogokat sérthet az internetes linkek egy fajtája, a közvetlenül az egyes cikkekre, html oldalakra mutató ún. „mély link”.

Álláspontjuk szerint „a mély linkelés az EU-szabályok szerint is nyilvánossághoz való közvetítésnek, s szerzői jogi felhasználásnak minősül, így a jogtulajdonos engedélye nélkül nem valósítható meg. Az MTE ezért az ilyen jellegű honlapok üzemeltetőit arra szólítja fel, hogy kérjék ki minden, a szolgáltatásban érintett tartalomszolgáltató hozzájárulását a tartalmak ilyen jellegű felhasználásához.”[1]

A fenti kijelentés pontos értelmét és jelentőségét a mély link értelmezése fogja megadni, azonban e fogalom kézenfekvő definícióin keresztül – mint az az elkövetkezendőkből kiderül – meglehetősen zavarba ejtő következtetésekhez tudunk csak eljutni. Ha a mély linket az irodalomtörténet intertextualitással foglalkozó fogalomkészletével ragadjuk meg, ha az idézet, a kollázs, a remix hagyománya felől indulunk, akkor az idézés és a kontextus szabad megválasztásának ellehetetlenüléséhez jutunk. Ha az internetes médiumot szervező hipertextualitást választjuk értelmezési keretnek, e médium felszámolása lesz az eredmény, míg ha a mély link értelmezéséhez az internetes médiumon formálódó jogi, technológiai vagy gazdasági tudást hívjuk segítségül, a racionalitással kerülünk szembe.

E cikk célja, hogy rámutasson az internetszabályozás e konkrét kérdése kapcsán arra, hogy milyen erős és hatékony eszközök állnak a szabályozás rendelkezésére, illetve arra a felelősségre, mely ezen eszközök alkalmazását kell kísérje.

---

Az internetes textusok egymáshoz való kapcsolódósának leírására használt hipertext kifejezés gyökerei az irodalomtudományban keresendők. Az irodalmi szövegek egymással való kapcsolatával, az intertextualitással foglalkozó szerzők – többek között Genett, Barthes, Jenny – alaposan feltárták azt a viszonyt, mely a különböző szövegek eltérő szinteken, eltérő módon való kereszteződéséből alakul az adott pillanatban elsődlegesnek tekintett textus terében. Roland Barthes-t idézi Angyalosi Gergely Az intertextualitás kalandja című cikkében: „A szöveg a nyelv redisztribúciója (eme redisztribúció mezeje). Ennek a dekonstrukció-rekonstrukciónak az egyik útja azoknak a szövegeknek, szövegfoszlányoknak a permutálása, amelyek a szemügyre vett szöveg környezetében, s végső soron benne magában léteztek vagy léteznek: minden textus intertextus; változó szinteken, többé vagy kevésbé felismerhető formában más szövegek is jelen vannak benne: a megelőző vagy a környezetét alkotó kultúra szövegei; minden szöveg hajdani idézetekből álló új szövedék. Kóddarabkák, formulák, ritmikai minták, a társadalmi nyelvhasználatok töredékei stb. új felosztásban lépnek be a szövegbe, mert mindig van nyelvezet a szöveget megelőzően és körülötte.”[2]

Az internet szabályozásával kapcsolatban a legnagyobb gondot általában a létező és működő jogi és normatív keretek digitális térre adaptálása jelenti, ám most játsszunk el egy pillanatra ennek fordítottjával, azaz avval, hogy hova is vezetne, ha az internet MTE által javasolt szabályozását a Barthes által leírt világ, az irodalmi, a művészeti textusok kapcsán akarnánk hirtelen alkalmazni. Mi történik tehát akkor, ha a különböző szövegekre rejtett vagy explicit módon tett utalás, azaz az idézet, a kollázs, a remix, az intertextuális mező léte és konstrukciója az internethez mérhető szerzői jogi problémákat vet fel? Mi történik például Esterházy Péterrel, ha igaz az, hogy az idézeteken keresztül a szerző nem csak saját szövegével, de minden más, az idézetstruktúrán vele kapcsolatba kerülő szöveggel is oly jogi viszonyba kerül, mely lehetővé teszi számára az idézés megtagadását? Hová tűnik a HC? Mi történik a remixkultúrával, a hangminták újrafelhasználásán alapuló teljes mai hip-hop, rap és popiparral? Mi lészen az appropriation arttal, a mások által létrehozott alkotások kontextusának megváltoztatásával operáló művészekkel Duchamptól Koonsig?

Vagy másképpen: tényleg azt gondoljuk, hogy a szerző szöveghez fűződő jogai a kontextus megváltoztathatatlanságát is magukba foglalják?

Mi indokolja mégis azt, hogy ugyanarra a kérdésre ily radikálisan eltérő válaszok születnek a hagyományos és a digitális térben? Az MTE által kiadott nyilatkozat hátterében egy új internetes piaci szereplő megjelenése áll. Az üzenet annak a Hírkereső néven ismeretes szolgáltatásnak szól, mely oldalain gépi eszközökkel gyűjti, és saját logikáját követve csoportosítja a mások által létrehozott tartalmakra mutató internetes ugrópontokat, ún. linkeket. A sokfős, ezért drága pénzen fenntartott szerkesztőségek által naponta legyártott híreiket féltő magyar tartalomszolgáltatók nehezményezik, hogy azt általuk létrehozott cikkekből valaki más is címlapot szerkeszthet, még akkor is, ha maga a tartalom, a címmel, linkkel idézett cikk nem a Hírkeresőnél, hanem annak előállítójánál jelenik meg.

Ha e problémát is le akarnánk fordítani, akkor a mély link talán a következő mondatnak feleltethető meg a hagyományos térben: „Olvastad az áprilisi Beszélőben Mecseki Rita Eszter versét, az Ének a pénz mágikus hatalmárólt? Nem? Szerintem vegyél magadnak egy újságot, és nézd meg, mert érdekes! Rögtön az elején találod!”

Az ilyen, ártalmatlannak tűnő ajánlással szemben érzett tartalomszolgáltatói neheztelés akkor érthető, ha elhisszük, hogy gazdasági, információpolitikai érdekek sérülnek a Hírkeresőhöz hasonló szolgáltatások megjelenésével. A szolgáltatók idézte törvényi szabályozás akkor indokolt, ha bebizonyosodott, hogy a hírkeresőkhöz fogható szolgáltatások megjelenése a digitális térben nagyobb kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, és az ezt korlátozó szabályozás nem csupán kikényszeríthető, de végrehajtásának is több haszna van, mint kára.

Az internet által kijelölt és a fenti eszközökkel szabályozott digitális térben többféle tartalomszolgáltató is létezik. A különböző információkat, tartalmakat iparszerűen, gazdasági haszon reményében gyártó szereplők több módon is érvényt szerezhetnek érdekeiknek: az internetes technológia fejlesztőiként, üzemeltetőiként technológiai, különböző szakmai- és lobbyszervezetek tagjaiként pedig jogi, politikai, gazdasági eszközök állnak rendelkezésükre.

Azonban az interneten publikálók köre jóval bővebb ennél: az interneten előállított információ zöme nem gazdasági előny megszerzése okán jön létre, hanem lelkesedésből, egyfajta autenticitás megteremtésének igényéből, szórakozásból vagy éppen a népszerűséget keresve, nárcizmusból hozzák létre különböző gazdasági társaságok, független szereplők, egyéni felhasználók.

Magyarországon a legnagyobb internetes tartalomszolgáltatók – bár helyesebb lenne az origót, az indexet vagy éppen a tv2 érdekeltségébe tartozó korridort ezentúl tartalomgyártóknak nevezni – a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületébe tömörülve tesznek kísérletet minden internetes tartalomszolgáltató szabályozására. Küldetésnyilatkozatuk szerint céljuk, „hogy a hazai [internetre vonatkozó törvényi] szabályok megalkotását kiérlelt, az internet szakmai közege által elfogadott, a közönség által megvitatott és megismert koncepcióval segítse elő”, illetve, hogy „általában befolyást gyakoroljon az internetes kultúra fejlődésére”.[3]

Az MTE e vállalásával messze nincs egyedül. A szabályozási keretrendszer megteremtése ebben a pillanatban is zajlik. A chatszobákban és fórumokon, levelezőlistákon, a digitális és az offline térben zajló nyilvános viták, a technológiai műhelyekben zajló fejlesztések, a nemzeti és nemzetközi törvényhozói, jogalkalmazói testületekben zajló munka eredményeképpen alakul ki az internet működését leíró normatív, jogi, gazdasági és technológiai, architekturális keretrendszer.

Az internetszabályozás részletei

Ha az internet szabályozását tekintjük diskurzust meghatározó keretnek, nem árt tisztázni néhány alapvető szabályszerűséget. Ha az a szándékunk, hogy utólag, erőszakosan avatkozunk be működő piaci folyamatokba, egyaránt tekintettel kell legyünk a szabályozás tartalmára (a mit kérdésére) és a szabályozás módjára (a hogyan kérdésére) is. Vizsgálatunk során mindkét esetben azt kell megítélnünk, hogy milyen szándékolt és nem szándékolt eredményei, mekkora költségei, milyen pozitív és negatív externáliái vannak a tervezett szabályozásnak, illetve milyen az a szabályozást megelőző állapot, melyhez képest a változást el szeretnénk érni.

E keretben tehát az első kérdés az, hogy mit is kívánunk az MTE javaslata alapján szabályozni. Bevett szokás, hogy az interneten szabadon elérhető archívumokból más, saját szerkesztőséggel nem rendelkező szolgáltatók – alapvetően gépi eszközöket felhasználva – önálló információforrást gereblyéznek össze. Ezt a gyakorlatot hívja az MTE képviselője felületességből vagy hozzá nem értésből mély linkelésnek. A mély linkelés azonban nem ez: mély linknek nevezünk minden olyan internetes ugrópontot, mely nem egy adott tartomány legtetejére, központi bejáratára mutat (http://www.origo.hu/), hanem ezen belül egy konkrét oldalra, valahol mélyen elrejtve az adott tartomány belső szerkezetében: http://origo.hu/techbazis/internet/20021212mte.html.[4]

Mindkét ugrópont link, s mivel az internetes linkek elhelyezése hozza létre azt a hipertextuális hálót, ami megkülönbözteti az internetet minden más, korábban ismert médiumtól, ezért érdekes gondolat pont ezt a képességet bármilyen módon tiltani vagy korlátozni. Ismerve az MTE-t alkotó intézmények hozzáértését, talán nem is erről van szó, sokkal inkább arról, hogy a tartalomgyártók azt szeretnék ellenőrizni, hogy ki linkel rájuk, azaz, hogy milyen új kontextusban jelenik meg az általuk legyártott tartalom.

A hagyományos médiában nem ismeretlen a parazita médium[5] fogalma. Steven Johnson Interface Culture című könyvében parazitának nevezi azokat a médiumokat, melyek más médiumok tevékenységére, az általuk létrehozott tartalomra építve működnek azáltal, hogy azokat újracsomagolva, saját kontextusukba ágyazva tálalják. Így nem csupán a korábban idézett művészeti példák, de példának okáért a televíziók valóságshow-i és az azokat papíron közvetítő bulvárlapok is e csoportba sorolhatók.

Az interneten technológiailag különösen könnyű ilyen parazita médiumok létrehozása, hiszen gépi eszközökkel viszonylag kis befektetéssel learatható a digitális térben publikált, ám technológiai eszközökkel külön nem védett tartalom. Az így felépített tartalom újracsomagolása, a személyre szabott válogatás, az egyéni archívum, hírszolgáltatás elkészítése sem feltétlenül feltételez emberi közreműködést. Így a különböző tartalomszolgáltatók legfrissebb cikkeinek címeit, internetes elérhetőségeit automatikusan összegyűjtő és azokat egy a tartalomszolgáltatóktól független oldalon publikáló technológia kifejlesztése sem ördöngösség.

Olyannyira nem az, hogy a nagy internetes tartalomszolgáltatók szinte mindegyike maga is üzemeltet hasonló szolgáltatást, ilyen szolgáltatásnak tekinthető ugyanis az internetes kereső és katalógusszolgáltatás is.

Amit szabad Jupiternek

A cikk írásakor mindegyik tartalomszolgáltató maga is megfelel a parazita médiumot leíró jellemzőknek: címlapjukon szerepelnek harmadik félre mutató mély linkek, s a portálok nem csak webkeresést kínálnak a felhasználóknak, de katalógust is. Mind a webkereső, mind az internetes linkkatalógus mások tartalmaira mutató mély linkek halmaza, melyet automatikusan vagy szerkesztői munkával állítanak elő. A szabadszavas kereső ráadásul különösebb hozzáadott érték nélkül is üzemeltethető. A keresőszolgáltatások üzleti modellje is pont a kifogásolt gyakorlatra épül, amennyiben a keresőt üzemeltető portál mások által létrehozott tartalmakra mutató linkek publikálásából szeretne pénzhez jutni.

Józan ésszel azt gondolnánk, hogy a mély linkelést támadó tartalomszolgáltatók először saját keresőik kapcsán kívánják rendezni ezt a kérdést, s kérnek írásos engedélyt a több tízmillió indexben szereplő weboldal létrehozójának mindegyikétől. S ha ez megvan, rögtön hasonló engedélyt követelnek egymástól és a globális keresőktől, katalógusoktól, melyek több-kevesebb rendszerességgel minden bizonnyal nem csak a linkeket, de – mint a Google esetében – az oldalak teljes tartalmát is legyűjtik a tartalomszolgáltatók által üzemeltetett portálokról. Erre azonban minden bizonnyal nem fog sor kerülni, hiszen a keresők által indexált tartalomszolgáltatók pontosan tudják, hogy a keresők forgalmat, felhasználót, így bevételt hoznak oldalaikra. Egy kereső találati listájában az első hely forint százezrekben mérhető érték, még a magyar piacon is.[6]

Vajon érvényes-e a fentiek fényében az az érv, mely szerint e parazita médiumok pénzben mérhető kárt okoznak a tartalomszolgáltatóknak, mert a felhasználók nem látják a szolgáltató címoldalán és a mélylinkelt tartalomig vezető közbülső oldalakon elhelyezett reklámokat, ezzel mérhető bevételkiesést okoznak? Az elmúlt években létrejöttek azok az adatbányászati és elemzési elméleti keretek és gyakorlati technikák, melyek használatával egyértelműen megállapítható, hogy mennyit „ér” egy-egy felhasználó a digitális térben. A tartalomszolgáltatók arra felkészült része képes a látogatóit nyomon követni, megfigyelni.

Ha a fenti, német, dán bíróságokon már sikerrel megvédett gazdasági megfontolás áll az MTE kirohanása mögött, akkor hol az érvelésből a bíróságon elvárt, méréseken alapuló bizonyosság?

A mérések és megfigyelések azonban nem csak e kérdés eldöntésére adhatnának választ. Az internetes tartalomszolgáltatók a megfigyelések alapján képesek meghatározni azt, hogy az egymástól különböző viselkedésű, érdeklődésű, tartalomfogyasztási, demográfiai jellemzőkkel leírható felhasználói csoportok közül melyik hajt több, és melyik hajt kevesebb bevételt. Ezen információk alapján lehet az egyes oldalakat, szolgáltatásokat pozícionálni a hirdetők felé. Erre épül az internetes gazdaság egyik legkomolyabb ígérete, a hirdetések hatékonyságának maximálása a pontos pozicionáláson keresztül. A parazita médiumok forgalomra és így a bevételekre való hatását tehát adatbányászati technikák segítségével meglehetős pontossággal elemezni lehet. Így nem csak azt lehet megmutatni, hogy a kérdéses szolgáltatásokon keresztül érkezők hányan vannak, de azt is, hogy az adott cikk, hír olvasóinak hány százalékát teszik ki, merre mennek tovább, benn maradnak-e az adott tartalomszolgáltató tartalmai között, hány hirdetést látnak, stb.

Az általánosan leírható trend egyébiránt az, hogy nagy tartalomszolgáltatók teljes forgalmának meglepően alacsony hányadát adják a drága pénzért előállított vagy vásárolt szerkesztett tartalmak.[7] A nagy forgalmat és a nagyszámú látogatót inkább a különböző szolgáltatások, a keresés, a levelezés vonzzák, nem a szerkesztett tartalom, így a józan megfontolás azt diktálná, hogy a tartalomszolgáltatók e tartalmak abszolút és relatív értékének növelésében érdekeltek. Egy újabb hivatkozás megjelenése a digitális térben úgy valósítja meg e célt, hogy közben nem jár addicionális költségekkel. Az információs gazdaságtan első szabálya szerint míg az információ első példányának előállítása nagy befektetést kíván (a cikket le kell gyártani), addig az újabb és újabb másolatok előállításának határköltsége közel zérus, így a látogatók által termelt határhaszon nem vagy csak nagyon lassan csökken. Ez azt jelenti, hogy minden újabb látogató a veszteséget vagy csökkenti, vagy nem bántja, de semmiféleképpen nem növeli, hacsak nem a már meglévő és értékesebbnek gondolt felhasználók térnek át a hírkeresők használatára.

A hírkereső szolgáltatások tehát akkor okozhatnak kárt a tartalomszolgáltatóknak, ha egyértelműen lopják a tartalmat, tehát plágiumot követnek el, vagy egyszerűen jobb kontextusban képesek azt a fogyasztóknak kínálni, így azok a tartalmat előállítótól a tartalmat újracsomagolóhoz pártolnak át. Ez azonban egy létező, ám ki nem szolgált kereslet meglétét jelzi. A fogyasztókért folytatott versenyben egy eszköz a valós piaci igény diktálta elvárások kielégítése, és egy másik a fennálló, és a jelek szerint nem optimális rend minden eszközzel való fenntartása.

Vajon mi a magyarázata annak, hogy a tartalomszolgáltatók nem foglalkoznak ezzel a tevékenységgel, ha a hirdetési piacból rovásukra kiszakított bevételek igazolnak egy ilyen döntést? Miért büntetnék azokat, akik viszont kiszolgálják ezt az igényt?

A hírkeresőknek a kiegészítő szolgáltatásoktól eltekintve semmijük nincs azon az információs struktúrán kívül, melyben a mások által legyártott információt kínálják. E rend teszi lehetővé több, egymástól független információforrás kínálatának egymás mellé helyezését, illetve közös kategóriarendszerben való áttekintését. Ha tehát népszerű egy hírkereső, akkor e népszerűség oka az ott található információ struktúrájában keresendő, hiszen a digitális térben a felhasználó számra mindkét szolgáltatás igénybevétele technikailag ugyanannyiba kerül.

Vesszen a jobbik!

A helyzet tehát a következő: létezik egy olyan gyakorlat, melyet minden szereplő űz, melynek nincs kimutatva a negatív gazdasági hatása, viszont bebizonyosodott a fogyasztók számára előnyös volta. A nagy szereplők sérelmezik a kicsik tevékenységét. Mi a teendő ebben a helyzetben?

A parazita médiumok működésével kapcsolatban politikafilozófiai, jogi és technológiai állításokat egyaránt tehetünk. A kommunikációs szabadságjogokkal kapcsolatos és a lehetséges állami szerepvállalás mértékéről szóló vitában a szerzői jogok, illetve a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága mint konkrét kérdések körül zajlik jelenleg is az elméleti vita. Ennek eredménye törvényekben, illetve a jogalkalmazói gyakorlatban ölt testet.

A parazita médiumok törvényi, jogi megítélése alapvetően eltér egymástól az Egyesült Államokban és az Európai Unióban. Az USA-ban nincs olyan szabályozás, mely lehetővé tenné e gyakorlat egyértelmű megítélését. Ezzel szemben az EU által 1996-ban kiadott „Direktíva az adatbázisokra vonatkozó szerzői jogi védelemről” lehetővé teszi az egyértelmű bírói állásfoglalást. E szabályozási kísérlet azonban sem globálisan, sem helyi szinten nem elfogadott.

Harmadrészt létezik a problémának nem jogi megoldása is, és ez az, ami témánk szempontjából leginkább releváns felismerés. Az internet médium, a digitális tér szabályozására a jog csak egy, meglehetősen gyenge eszköz. A lehetséges alternatívák áttekintése nyomán választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért tartjuk elhibázottnak a szabályozás esetünkben választott módját, a nyílt, de alaptalan fenyegetést.

Az internet jogi szabályozása

Az internetes linkek elhelyezése hozza létre azt a hipertextuális hálót, ami megkülönbözteti az internetet minden más, korábban ismert médiumtól. Ennek a hálónak a léte, minősége, sűrűsége alapvetően meghatározza az interneten fellelhető tudás szerkezetét, értékét, használhatóságát. Az elkövetkezőkben megkíséreljük felvázolni azokat a jogi szabályozási kereteket, melyek a mély linkek és a hírkeresőhöz hasonló parazita médiumok kapcsán kirajzolódni látszanak.

Mint azt már említettük, a kérdéses gyakorlat európai és amerikai szabályozása egymástól gyökeresen különbözik. Az internetszabályozás területén legtöbbet próbált Egyesült Államokban, a hivatkozott EU-direktívára építő első európai bírósági döntésekig a helyzet meglehetősen egyértelműnek tűnt. Amerikában néhány, tartalomszolgáltató által indított és elbukott pert követően elfogadottá vált a parazita viselkedés, a parazita médium. A bírói gyakorlat, a Ticketmaster vs. Tickets.com[8] vagy az Ebay Inc. vs. Bidder’s Edge Inc.[9] perekben hozott döntések világossá tették, hogy az Amerikai Egyesült Államokban jogi eszközökkel nem lehet megakadályozni a paraziták működését. Ennek köszönhetően a még futó perek – mint például a Runner’s World bocsánatkéréssel végződő visszavonulása a mély linkelő letsrun.com elől – peren kívüli megegyezéssel zárultak. A mély linkelőkkel szemben leginkább ellenséges vállalatok esetében pedig működik az ostoba linkelési elvek nevetségessé tételének módszere,[10] a technológiai ismeretek eltérő mélységéből fakadó értelmezési utóvédharcokat pedig megvívják a civil és szakmai szervezetek.[11]

Ennek köszönhetően egyre több, korábban a mély linkelést tiltó tartalomszolgáltató visszakozik, mert belátja a mély linkelés jogi korlátozásának képtelenségét. Nem véletlenül gondolta azt James Boyle, a Duke University Law School professzora 2002 elején, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt álló legfontosabb kihívás az új copyright-törvényekből adódó problémákkal, ezen belül a database bill-lel való szembenézés. Amennyiben a Legfelsőbb Bíróság hajlandó figyelembe venni a First Amendmentet a szerzői jogokkal kapcsolatban, vagy az alkotmánynak a szellemi tulajdonra vonatkozó záradékát, akkor nehéz lesz a nem eredeti, nem a szerző által létrehozott tények kompilációjára is szerzői jogokat biztosító adatbázistörvény tervezete mellett érvelni. Amennyiben azonban a Legfelsőbb Bíróság nem így áll hozzá a kérdéshez, a lehető legszigorúbb copyright-szabályozás hívei még inkább vérszemet kapnak. A szellemi tulajdonnal kapcsolatos szabályozások ugyanis szerinte sokkal inkább befolyásolják az internet jövőjét, mint a cenzúra vagy a filterezés kérdései.[12]

Az internetes linkeléssel kapcsolatos jogi konfliktusok az amerikai gyakorlatban egyelőre így a trademark, a copyright, a rágalmazás, illetve a magánélet sérülése körül sűrűsödnek, s nem egy esetben vezetnek egy-egy internetes hivatkozás megszűnéséhez.[13]

Európában azonban már léteznek a database billek; az EU már hivatkozott irányelve olyan jogi környezetet teremtett, melyben az adatbázisok integritásának védelmére hivatkozva sikerrel meg lehet támadni a mély linkelés gyakorlatát. Köszönhető ez annak, hogy a direktíva kifejezett szerzői jogi védelemben részesíti az adatbázisokban tárolt információt, annak elrendezését, s jogtalan felhasználásnak minősíti az adatbázis letöltését, feltérképezését és ezen keresztül a mély linkelést is. Az EU-direktíva nyilvános vitájában éppen ezért komoly ellenvélemények merültek fel a szabályozással kapcsolatban, mégpedig két, igazán komolyan veendő felhasználói csoport irányából: mind a tudományos közösség, mind a könyvtárosi közösség komoly fenyegetést lát az EU-direktívával kapcsolatban, melyek szó szerint kerültek bele egy törvénymódosítás[14] kapcsán az 1999. évi LXXVI., a szerzői jogról szóló magyar törvénybe.[15]

A többféle, gazdasági, jogi, technológiai szempontú érv két nagy csoportba sorolható: az egyik a mit szabályozni, a mások a hogyan szabályozni kérdése. Az alábbiakban ezeket vesszük sorra.

1. Nem merült fel olyan piaci, gazdasági tény, mely indokolná az indítványhoz hasonló radikális szabályozást, ahogy az adatbázisok létrehozásának piaci ösztönzői sem hiányoznak, ezért indokolatlan a szabályozás.

2. A javaslat túl szélesen alkalmazza az adatbázis fogalmát. Az adatbázis ajánlásban szereplő fogalma kiterjed mind az elektronikus, mind a nyomtatott formátumokra, és alá tartozik a legtöbb katalógus, antológia, CD-ROM, online adatbázis, másodlagos hivatkozásokat tartalmazó munkák, gyakorlatilag minden: „60/A. § (1) E törvény alkalmazásában adatbázis: önálló művek, adatok vagy egyéb tartalmi elemek valamely rendszer vagy módszer szerint elrendezett gyűjteménye, amelynek tartalmi elemeihez – számítástechnikai eszközökkel vagy bármely más módon – egyedileg hozzá lehet férni.”

3. A javaslat a korábbiakkal inkompatibilis jogi szabályozói normarendszert teremt, amivel megbontja a szerzői jognál már létező egyensúlyt a felhasználók és a szerzők jogai között, miközben a problémát egyszerű technikai eszközökkel meg lehet oldani.

4. A javaslat örökös védettséget kínál az adatbázisoknak, mivel az utolsó frissítéstől számított 15 vagy 25 évig terjed a védelem, ami az automatikusan épülő adatbázisoknak gyakorlatilag folytonos védelmet garantál.[16]

5. A javaslat kiemeli az interneten közzétett adatbázisokat a közdomainből, a nyitott és transzparens adatbázisok helyett a zárt, csak egyféleképpen és csak pay per view alapon megismerhető, bejárható adatbázisok létrejöttét eredményezi.

A jogi szabályozás kockázatairól és mellékhatásairól azonban itthon elfelejtették megkérdezni az érintetteket, így a szabályozás értelméről, módjáról szóló vitát a törvényhozás és a szakmai fórumok helyett majd a bíróságokon kell lefolytatni.

Pedig létezik műszaki megoldás

A legmegalázóbb tény mégsem ez, hanem az, hogy a problémát egyszerű technikai eszközökkel is meg lehetne oldani. Létezik ugyanis olyan technikai megoldás, amellyel a tartalom tulajdonosai kitilthatják vagy a címoldalra, esetleg egy regisztrációs oldalra irányíthatják a mély linken keresztül érkezőket.[17] Ilyen technika egyik magyar tartalomszolgáltatónál sem működik. De a magyar tartalomszolgáltatók nem alkalmazzák a gépi ágenseket, robotokat eligazító, de facto gépi copyright-nyilatkozatnak számító eszközöket[18] sem. Az MTE három legnagyobb tartalomszolgáltatója közül egy (a korridor) használja a rendelkezésre álló három, a kérdést technikailag rendezni képes megoldás közül csupán az egyiket (a robots.txt-t). A kérdést ettől a ponttól úgy is fel lehet tenni, hogy a mély linkelést megakadályozni képes technikai eszközök nem alkalmazását engedélynek lehet-e tekinteni? Ugyanez a kérdés merül fel, ha a tartalomszolgáltatók jogi figyelmeztetései között keresgélünk. Az MTI-éhez hasonló megoldással[19] sehol nem találkoztunk. Vajon az ún. copyright notice publikálásának elmaradását miért a szerzői jogi törvény előrángatásával kompenzálja az MTE?

Ez utóbbi kérdés már átvezet minket arra a területre, mely az internetes normák kialakulásáról szól. A létező törvényi szabályozásnak az internetes környezetben sok esetben igen problémás érvényt szerezni. Jól mutatja ezt a Napster bukását követő fájlcserebere robbanása, melynek köszönhetően a „Napster-korban” tapasztalt adat és felhasználótömeg sokszorosa vesz részt a szerzői jogokat sértő transznacionális játékban. Ahogy Lawrence Lessig fogalmazta meg, az interneten a törvényt a kód jelenti, hiszen amit számítógépes programnyelvvel meg lehet fogalmazni, az képzelhető el a digitális világban, és a szankcióknak is a technológiai kód az egyedüli eszköze. A magyar tartalomszolgáltatók kezében ott van a kívánt eredményhez vezető technológiai eszköz, ám ezt nem használják.

A másik működő szabályozási mód az egyes közösségek önszabályozása, melyre fórumokat, chatszobákat – illetve általában az internetet – látogatva találhatunk példát. Ha a normasértés szankcionálásának lehetősége a közösség kezébe van adva, akkor a különböző közvetlen és indirekt eszközök segítségével a közösség egésze vagy annak döntéshozói pontosan kidolgozott normarendszert képesek kialakítani és sikeresen fenntartani. Ezzel szemben hiába minden felülről irányított központi beavatkozás, ha az a közösség ellenállásába ütközik, igen nehéz azt végrehajtani – lásd a fájlcserélőket.

A szabályozás tehát négyféle forrásból táplálkozhat:
1) törvényi háttérből,
2) technológiai megoldásokból,
3) közösségi akaratból, illetve
4) a piacból.

Azt láthatjuk, hogy e négy forrás közül a legtöbb erőforrás a jogi szabályozási keretek formálására fordítódik, pontosan azért, mert a hagyományos (szerzői) jogi keretek egyelőre nem alkalmazhatók a digitális tér problémáinak kezelésére. A jogi keretek átrajzolása a folyamatosan változó technológiai környezetnek köszönhetően meglehetősen ellentmondásteli, és igen lassan halad, így e szabályozási forma hatásfoka érthető módon mind közül a legalacsonyabb. A technológiai szabályozás biztos, ám rövidebb távú megoldást kínál a problémára, hiszen a technológiai védelmet rendszerint hamar fel lehet törni, ám rövid és közép távon alkalmas széles körű szabályok kialakítására. A piaci folyamatok jól jelzik előre e kereslet változását és a kínálatban mutatkozó hiányosságokat, és, vélhetőleg, további beavatkozás nélkül a piaci öntisztító folyamatok eredményeképpen előálló megoldás optimális lenne a piac egésze szempontjából, még akkor is, ha ez a tartalomszolgáltatók érdekeinek nem is felel meg igazán. A robusztus, hosszú távú megoldást ebben az esetben a közösség konszenzuson alapuló akarata és annak betartatása jelenti.

Mindebből az következik, hogy az MTE számára a kívánt biztonságot a szerzői jogi törvényre való hivatkozás, álljon mögötte bármennyi EU-direktíva, a legkevésbé sem fogja megadni. Ez a kérdés ugyanis – ahogy az internetszabályozási kérdések legtöbbje – nem sorolható be a jog domainje alá, hiszen az ebben a formában kevéssé alkalmas arra, hogy bármilyen szankciót képes legyen az internetes közösségre alkalmazni. Tudomásul kell venni, hogy a mély linkelés és a többi, ehhez kapcsolódó kérdés egyszerűen nem értelmezhető a jog eszközeivel. Helyette a technológiai eszközök alkalmazása vezethet sikerre, de leginkább az internetes közösség e kérdésekben tanúsított vélekedését kell megváltoztatni ahhoz, hogy megváltozzanak az interneten ma érvényes normák. Ennek viszont fenyegetéssel és a hiteltelenséggel lehet a legtöbbet ártani. Ha megnézzük a hazai internetes közösség körében az MTE bejelentésének visszhangját, azt tapasztaljuk, hogy a felhasználók percepciója szerint egy felkészületlen MTE handabandázik indokolatlanul.[20]

Egy lehetséges megoldás

A mély linkelési technikát alkalmazó internetes honlapok, legyen szó sima keresőről vagy a hírkereső.hu szolgáltatásról, valójában semmi mást nem csinálnak, mint a hivatalostól eltérő bibliográfiákat kínálnak meglévő tartalmakhoz. Ha úgy tetszik, alternatív bejárási utakat, turistatérképeket publikálnak, ezzel segítve a digitális adatdzsungelben való eligazodást. Ahány olvasó, annyi értelmezés, annyi olvasat, annyi nézet. Ahány olvasó, annyi személyes archívum. A böngészők „előzmények” vagy éppen „kedvencek” menüpontja alatt számtalan olyan hely van, ahol jártunk, nyomok, melyek visszakövethetők, megoszthatók mással is, adott esetben akár pénzzé is tehetők – lásd a Yahoo! történetét.

Mély link valójában nincs. Link van, mely mutathat bárhová: egy portál címoldalára, a legutolsó, senki által nem olvasott cikkére, képre, linkgyűjteményre, bárhova. A mély linkelést nem lehet megtiltani, csupán azt lehet technológiai eszközökkel elérni, hogy egy adott gyűjteménybe csak egy, a hivatalos kapun keresztül lehessen bejutni. Ott pedig, ahol korábban szabad volt az átjárás, jogi vagy technológiai falak kezdenek épülni, melyek az internet mindent mindennel összekötő hipertextuális szövetéből kiragadnak, elérhetetlenné tesznek tartalmakat. Az intertextualitásból kiemelt, a többi szöveggel való kapcsolatától megfosztott valami pedig megszűnik szövegnek lenni.

Éppen ezért, ha az MTE komolyan gondolja a küldetésnyilatkozatában megfogalmazottakat, akkor három dolgot is tehet:

1) ha valóban zavarják a tagokat a paraziták, megkérdezi bármelyik webmester kölyköt a weben, hogy hogyan is lehet őket technikai eszközökkel ellehetetleníteni;

2) haladéktalanul egyeztetni kezd a törvény által érintett csoportokkal, könyvtárosokkal, az akadémiai szereplőkkel, és a kialakult álláspontnak megfelelően

3) kezdeményezi és támogatja a szerzői jogi törvény módosítását.

Mert bár Magyarországon legtöbbször semmi következménye nincs annak, ha egy szervezet szakmai hiteltelensége nyilvánvalóvá válik, a nemzetek feletti digitális térben hamar elszigetelődhet a rosszul szabályozott magyar nyelvű tartalom.

Jegyzetek

[1] Forrás: origo, http://origo.hu/techbazis/internet/20021212mte.html

[2] Angyalosi Gergely: Az intertextualitás kalandja. Helikon 1996/1-2.

[3] Forrás: Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete, http://www.mte.hu

[4] Ha komolyan vesszük a mély linkelés tiltását, akkor a fenti link is illegális, hiszen ahelyett, hogy – valamilyen leírás kíséretében – az origo címoldalára hivatkozna, közvetlenül a cikkre mutat. Tehát „mély link” szerepel a szövegben anélkül, hogy kikértük volna a kiadó engedélyét publikálás előtt.

[5] Steven Johnson: Interface Culture: How New Technology Transforms the Way We Create and Communicate. Basic Books, 1999.

[6] A cikk írásának pillanatában egészen pontosan 60 000 Ft/hó. Forrás:
http://www.origo.hu/mediacentrum/vizsla/index.html

[7] A nyilvánosan hozzáférhető, auditált forgalmi adatok alapján a szerkesztett tartalmak aránya az origo, az index és a korridor összes forgalmának csupán nagyjából harmadát teszi ki.
http://auditstat.median.hu/


[8] http://www.gigalaw.com/library/ticketmaster-tickets-2000-08-10-p1.html

[9] http://legal.web.aol.com/decisions/dldecen/ebayorder.pdf

[10] A dontlinktous.org a mély linkelést tiltó szabályzatokra mutató – természetesen mély – linkek gyűjteménye.

[11] eff.org Kelly v. Arriba Soft Corp., Decision of February 6, 2002, 280 F.3d 934 (9th Cir. 2002),
http://caselaw.lp.findlaw.com/data2/circs/9th/ 0055521p.pdf


[12] A The New York Times nyomán: Privacy Hírlevél 39. szám.

[13] Könnyen beláthatóan rágalmazás az, ha a főnökünk honlapjára mutató link elnevezése például „Pederaszta”. A linkeléssel kapcsolatos bírósági ügyek kimerítő gyűjteménye található a http://www.linksandlaw.com/ címen.

[14] T/4978. számú törvényjavaslat,
http://www.mkogy.hu/irom36/4978/4978.htm

[15] 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról VII. fejezet –

ADATBÁZIS 60/A. §

(1) E törvény alkalmazásában adatbázis: önálló művek, adatok vagy egyéb tartalmi elemek valamely rendszer vagy módszer szerint elrendezett gyűjteménye, amelynek tartalmi elemeihez – számítástechnikai eszközökkel vagy bármely más módon – egyedileg hozzá lehet férni.

(2) Az adatbázisra vonatkozó rendelkezéseket megfelelően alkalmazni kell az adatbázis működtetéséhez, illetve a tartalmának megismeréséhez szükséges dokumentációra is.

(3) Az adatbázisra vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók a számítástechnikai eszközökkel hozzáférhető tartalmú adatbázis előállításához vagy működtetéséhez felhasznált szoftverre.

61. §

(1) Szerzői jogi védelemben részesül a gyűjteményes műnek (7. §) minősülő adatbázis.

(2) Az adatbázisra vonatkozó vagyoni jogok átruházhatók.

(3) A szerző munkaviszonyból folyó kötelessége teljesítéseként összeállított adatbázisra a 30. § (3)-(4) bekezdésében foglalt rendelkezések nem vonatkoznak.

62. §

(1) Nem szükséges a szerző engedélye ahhoz, hogy a – gyűjteményes műnek minősülő – adatbázist jogszerűen felhasználó személy az adatbázis tartalmához való hozzáféréshez és az adatbázis tartalmának rendeltetésszerű felhasználásához szükséges cselekményeket elvégezze.

(2) Ha csak az adatbázis valamely részének felhasználására szereztek jogot, az (1) bekezdésben foglalt rendelkezést az adatbázis e részére kell alkalmazni.

(3) Az (1)-(2) bekezdésben szabályozott cselekményekre a 33. § (2) bekezdését értelemszerűen alkalmazni kell.

(4) Semmis a felhasználási szerződésnek az a kikötése, amely eltér az (1) és a (2) bekezdésben foglaltaktól.

(5) Nem kötelező az adatbázis felhasználására vonatkozó szerződés írásba foglalása az adatbázis műpéldányának a kereskedelmi forgalomban történő megszerzése esetén.

[16] „84/D. § (1) Az e fejezetben szabályozott jogok a következő időtartamban részesülnek védelemben: az adatbázis első nyilvánosságra hozatalát követő év első napjától számított tizenöt évig, illetve az adatbázis elkészítését követő év első napjától számított tizenöt évig, ha ezalatt nem hozták nyilvánosságra az adatbázist.

(2) Az adatbázisnak az (1) bekezdés szerint számított védelmi ideje újra kezdődik, ha az adatbázis tartalmát jelentősen megváltoztatják úgy, hogy annak eredményeként a megváltoztatott adatbázis önállóan is jelentős ráfordítással előállítottnak számít. Az adatbázis tartalmának jelentős megváltoztatása eredhet az egymást követő bővítések, elhagyások és módosítások halmozódásából is.”
Ez ügyben releváns még Miki Egér 75. születésnapja, illetve a nagy hollywoodi tartalomipari lobby szerzői jogi védettség hosszabbításáért történő sikeres tevékenysége. Lásd: Free Culture; Lawrence Lessig Keynote from OSCON 2002,
http://www.oreillynet.com/pub/a/policy/2002/08/15/lessig.html?page=1


[17] Így működik pl. a The New York Times webes kiadása, melynek belső oldalai csak ingyenes regisztrációt követően érhetők el.

[18] Ilyen pl. a robots.txt, mellyel az oldalakat gyűjtő gépi ágenseket lehet a honlap egy részéről vagy egészéről kitiltani, illetve az egyes oldalak fejlécében elhelyezhető ún. meta tag, mellyel az adott oldal gyűjtését lehet blokkolni.

[19] Az MTI oldalán szereplő copyright szöveg: „© MTI Rt. 2002. Minden jog fenntartva. A honlap tartalmának részbeni vagy egészbeni újraközlése, újraelosztása, beleértve a keretes (frame-es) vagy hasonló megoldásokat, kifejezetten tilos az MTI Rt. előzetes írásos engedélye nélkül.”

[20] http://www.hwsw.hu/perl/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=21&t=000655, illetve ugyanez külföldön:
http://yro.slashdot.org/comments.plsid=38416&cid=0&pid=0&startat=&threshold=0&mode=flat&commentsort=0&op=Change

• Játéktér