Horányi Özséb

Nyomtatóbarát változat

Igazán jó légkörű Pléh Csaba írása a Beszélő 1997. novemberi számában. Szinte minden sorát örömmel és azzal az egyetértéssel olvastam, hogy akár én is írhattam volna. Nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, hiszen Pléh Csabával néhány éve hosszú órákat beszélgettünk és értettünk egyet nyilvánosan a rádióban a magyar egyetemről, meg egyébként is annyi ügyben szoktunk évtizedek óta egyetérteni, hogy ez számomra nem számít se újdonságnak, se ünnepnek. Bár az efféle egyetértés ugyanakkor oly ritka is, hogy ünnepnek azért mégiscsak az, de – hogy így mondjam – magánünnep. (Sajnos.)

Aztán Fábri György vitacikkének olvasása közben döbbentem rá, hogy örömöm nem csak általában való, hanem konkrét, s annak szól, hogy Pléh írásában voltaképpen viszontláttam egy régi meg nem valósult történetet: erre céloz úgy, ha jól értem, hogy kétszer fogott hozzá a cikk megírásához. Az azóta is tetszhalálát élő Janus (a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem társadalomtudományi folyóiratának) 10. számát az egyetemnek szenteltük volna: ezt a számot előkészítendő szerveztünk konferenciát Álomegyetem címen (1991. december 6-8.), s gondoltuk, hogy majd ebből áll össze maga a szám. A konferencia meg is volt (a folyóiratszám azonban már nem jelent meg, elsodorta az élet), s a négy főelőadás egyike Pléh Csabáé volt.[1]

Egyébként Fábri György már akkor is arról igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nem álmodozni kell. Ami persze igaz, legalábbis abban a formában, hogy mindössze álmodozni nem elég; ugyanakkor azonban nem hiszem, akkor sem hittem el, hogy az álommunka – hogy éppen ezt a kedves szakkifejezést vegyem kölcsön a pszichológusoktól – azonos volna a légvárépítéssel vagy a lila ködbe révedéssel; de azt igen, hogy az álom valóságelemekkel operál, hogy az álom a megoldatlan problémák egyféle feldolgozása, ha tetszik, jövőtervezés. Persze az is igaz, hogy a jövő tervezése – és minél inkább közeljövő annál inkább – nem merülhet ki az álmodozásban. De a jövőtervezésben az álommunka nem is nélkülözhető.

Annyi biztos, hogy a mai egyetemről való gondolkodás nem álommunka-jellegű. Három szinten folyik ma társadalmilag érvényes tevékenység.

Az elmúlt időszakban megszületett a felsőoktatási törvény (1993 augusztusában) és megszületett ennek egy módosítása (1996 szeptemberében). Ez a törvénykezés mindenképpen jó, és a jelenlegi helyzet sokkal jobb, mint az ezt megelőző volt, éppen a törvény léte okán. Minőségileg jobb: a felsőoktatás szempontjából az a társadalmi átalakulás, amit gyakran rendszerváltozásnak neveznek, s talán szerencsésebb volna – legalábbis a mi szempontunkból – a jogállamiságra való áttérésnek nevezni, éppen ezzel a (két) törvénnyel valósult meg. Igaz, hogy puszta létezése egyúttal a legfőbb pozitívuma is: mert a törvény egyes szabályozásai igencsak vitathatók.[2]

A korábbi évtizedekhez képest igen jelentősen felélénkült a közigazgatási aktivitás egyetemügyben. Ezek között egyaránt találhatók jónak és rossznak tekinthető események.[3] A felsőoktatás iránti figyelem megélénkülésének lehet tekinteni azt, hogy a közigazgatás állami és önkormányzati szinten úgy ítéli meg a dolgot, hogy többet kell a társadalom ezen alrendszerével foglalkoznia, mint történt ez korábban, mondjuk a 80-as évek közepe előtt. Mindazonáltal az is kétségtelen, hogy ez a megélénkülő aktivitás – bár több kormányzati ciklusban – már majdnem eljutott odáig, hogy a felsőoktatást olyan stratégiai ágazatnak tekintse a nemzetgazdaságban, amely másokat megalapoz, és nem kizárólag a kiadásokat növeli, de még egyetlen kormány alatt sem sikerült ennek megfelelő szintű kimondása és főként a részt vevő megfigyelőnek nincs az a benyomása, hogy ha most ugyan csak itt-és-itt tartunk is, de a következő években, a következő problémák sikeres megoldása esetén már ott-és-ott leszünk. Vagyis nincs a felsőoktatásnak a közigazgatás szintjén stabil pozíciója.[4]

Van egy harmadik típusú aktivitás is egyetemügyben a mai érvényes társadalmi tevékenységek között. S ez a menedzsernek mint egy szakma képviselőjének megjelenése a színen. A menedzsment célokat deklarál, forrásokat derít fel, szervez, optimalizál: időnként úgy látszik, korunk hőse.[5] Mindazonáltal úgy tetszik, hogy az utóbbi évek minden törekvése ellenére a két szféra: a felsőoktatás és a menedzserréteg legfeljebb a süketek párbeszédét folytatja egymással. Nagy kár, mert a felsőoktatási intézményeknek biztos hasznára volna a rájuk szabott menedzsment, ehhez azonban Magyarországon is meg kellene tanulni egymás nyelvét, és törekedni kellene a kölcsönös megértésre.

Azokkal a társadalmi aktivitásokkal, amelyek ma megfigyelhetők Magyarországon, nem az a baj, hogy érdektelen kérdéseket érintenek, mert a kérdések zöme nem érdektelen, hanem az a baj, hogy a kérdések jobbára öröklöttek a válaszok egy jó részével együtt egy olyan világból, 10-15 évvel ezelőttről, amely a deklaráció szintjén ma már egyáltalán nem létezik, ténylegesen egyre kevésbé, s leginkább már csak néhány, bár nem mellékes hatású struktúrában, távlatilag nézve pedig teljesen idejét múlta. Egyelőre nem sok jele van annak, hogy e tekintetben változás elé nézünk, márpedig a régi kérdéseken való kritikátlan továbbrágódás kezd életveszélyessé válni. Mindabból, ami ma történik, szinte kivétel nélkül kikandikál ez a fajta koncepciótlanság.[6]

Mindezek ellenére sem az előzőekben felsorolt súlyos problémákban látom a mai felsőoktatás nehézségeinek valódi okát, hanem abban – s ez az a pont, amelyben egyetértek Fábri Györggyel –, hogy ma Magyarországon nincs közbeszéd egyetemügyben, így az esélye sincs meg annak, hogy konszenzus alakuljon ki.

Ezt a helyzetet egyébként rosszabbnak vélem, mint azt Fábri György érzékeltette. Az az intézményrendszer ugyanis, amely hátteret adhatna az igényelt közbeszédhez, nagyobb a Fábri György által említettnél. Felelősségtudattal rendelkező értelmiségi is volna, jól mutatják ezt a napilapok rovatai, és a közbeszéd mégsem folyik. Nem indult el. Okait nem könnyű megtalálni, mindenesetre van néhány, amely aligha hagyható figyelmen kívül; egyáltalán nem biztos azonban, hogy egy efféle írásban az összeset szóba lehet hozni.

Az utóbbi évek társadalomszervezése újra politikai töltést kapott, s ennek következtében minden a parlamenti választásokhoz igazodik, vagyis a társadalomszervezés jelenlegi ciklusideje négy év; a felsőoktatásé viszont ennél sokkal nagyobb. Bármilyen módosítás eredménye legkorábban – mondjuk az egyszerűség kedvéért így – a képzési idő kétszeresének elteltével értékelhető, hiszen az első szakaszban a bevezetés folyik felmenő rendszerben, és ahhoz, hogy a valódi hatásokat le lehessen mérni, a második szakaszban egy teljes képzési periódus lefutására van szükség, ez pedig minimálisan hat év, de a szokásos egyetemi kurrikulumok alapján javarészt 10 év. Manapság pedig nincs olyan közszereplő a társadalomban, aki képes volna 10 éves „projekteket” érvényesíteni. Ne szépítsük a dolgot, a politikusok lobbyja kényszeríti a társadalomra ezt a helyzetet, vagyis hogy manapság szinte elfecsérelt energia ilyen hosszú távú projektbe fogni. A rövidebb pedig eleve kudarcra van ítélve: az egyik még be sem fejeződött, a másik már új zászló alatt kezdődik, s az a jó eset, ha ezek csak csökkentik egymás hatását, de nem teszik tönkre egymást,[7] ahogyan az az esetek többségében történni szokott.

Abban a társadalomtörténeti helyzetben, amelyben élünk, nem meglepő, hogy minden problémamegoldáshoz, fejlesztéshez szükséges forrás gazdasági értékben, egyszerűen szólva, pénzben mérődik: akár adekvát ez, akár nem. Ma úgy látszik (mert elég erős érdekek – esetenként nemzetközi együttműködésekben – törekszenek úgy láttatni), hogy a társadalom makrostrukturális problémái voltaképpen GDP-problémák. Sok jele van annak, hogy ezt a látszatot is valójában egy szűk lobby (kétségkívül az előző pontban említettektől különböző, bár azokkal sok szálon összefonódó csoport) kényszeríti a társadalomra, még ha vannak is olyan elemei, amelyek megfelelnek a valóságnak. Mindez az egyetemügyre nézve azt jelenti, hogy minden költségvetési kérdéssé alakul. Márpedig, ha éppen a hét szűk esztendő járja, akkor nincs mit tenni. És most éppen itt tartunk: sokszor az ellenkező gazdasági tények ellenére.[8]

Ugyancsak abból a sajátos társadalomtörténeti helyzetből, amelyben élünk, érthető meg, hogy miért oly nagy az – elsősorban egyetemi – autonómiaféltés, ami gyakorlatilag akár meg is akadályozza a társadalmi igények érvényesülését a felsőoktatási intézmények szintjén. Legitim jogi eszköze ennek a közigazgatási bíróság, amelynek jogerős döntéséig a megfelelő kereset beadását követően akár miniszteri utasítások vagy éppen csak intézkedések is hatályon kívül kerülhetnek akár évekre is. Ezzel az eszközzel nyilvánvalóan vissza is lehet élni, de sokkal fontosabb annak belátása, hogy a magyar jogállamiság mostani, még mindig kezdő éveiben érthető az autonómiáját féltő intézmény bizalmatlansága, hiszen például a felsőoktatási törvény nem garantálja az állami fenntartású intézmények költségvetését, egyáltalán az intézmények jogszabályi környezete eléggé változékony, se szeri se száma a törvénymódosításoknak. Ez a helyzet azonban melegágya az intézményi autarchiának, adott esetben a társadalmi felelőtlenségnek is, és semmiféle módon nem serkenti a kollegiális együttgondolkozást az egyes intézmények között.

Végül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a magyarul beszélő kulturális közösség roppant sajátos helyzetben van, minthogy nyelvileg elzártan élünk itt Kelet-Európa közepén. Ha ehhez még hozzászámítjuk az elmúlt évtizedek pártállamilag érvényesített preferenciáit, akkor semmi csodálkoznivalónk nincs azon, hogy nagyon sokak véleménye szerint izoláltságunkból gyakorlatilag nincs, középtávon talán elvileg sincs mód kitörnünk.[9] De vajon van-e bármi is a magyar társadalmon belül, ami letérítené ezt a társadalmat a korábban megszokott és az izoláltság okán megengedhetőnek hitt társadalmi méretű igénytelenségről? Én ezt egyelőre nem látom.

Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt évek megerősödő érdeklődése ellenére sem indult el a közbeszéd egyetemügyben. Az ellenkezője volna a meglepetés. Spontán megindulására ezután sem lehet számítani.

Vagyis, úgy látszik, van tennivaló. A helyzeten változtatni kell, mert egyébként a magyar egyetemügy ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben marad, mint volt és van. Olyan társadalmi aktivitásra van szükség, amely túllendít e hosszan tartó holtponton.

Fel kellene deríteni, hogy kinek érdeke a jelen helyzet fenntartása. Kik azok a felsőoktatáson belül és azon kívül – természetesen nem az illetők neve a fontos, de státusuk annál inkább –, akik osztják azt a nézetet, hogy Burundiban sincs egyetem, mégis jól megvannak (ezt ugye lehet így gondolni, attól függetlenül, hogy ténylegesen mi a helyzet Burundiban). És mi sem természetesebb, mint hogy meg kellene találni mindazokat státusuk és személyük szerint egyaránt, akik a magyar társadalom boldogulásának egyik semmivel sem helyettesíthető komponensét éppen a felsőoktatás (és ezen belül megkülönböztetetten az egyetem) fejlesztésében látják.

Sőt, nem is felderíteni kellene, hanem olyan helyzetet teremteni, hogy mindazoknak, akiknek fontos az, hogy mi lesz a magyar felsőoktatással, indíttatva érezzék magukat a megszólalásban és a konszenzuskeresésben. Nem intézet kell hozzá (bár ha csak ezen múlna, biztos, hogy akadna vállalkozó, amely helyet biztosítana számukra, talán mindjárt az Oktatáskutató Intézet is); nem pénzkérdésről van szó (bár ha meggondoljuk, mennyi az érintettek fizetése, pénz nélkül aligha reménykedhetünk benne, hogy javul a helyzet, de akár az OTKA-ból, akár alapítványi pénzekből ez biztosan megoldható volna); nem is folyóiratra van szükség (bár az éppenséggel van, nem is egy); nem is egyszerűen kutatási projektekre (éppenséggel ennek keretei is megvannak, akár több helyen is), sőt még annak is megvan a lehetősége, hogy a leendő közbeszéd nyilvános eredményei helyet kapjanak egy közgyűjteményben: akár több hely közül is lehetne választani, hagyományosat és elektronikusat egyaránt. Vagyis minden rendelkezésre áll.

Azt hiszem, kizárólag egy elegendően független, és nagyvonalú megszólítás hiányzik, pontosabban: egy jól hangzó megszólítás. Én Pléh Csaba írását úgy olvasom, hogy ez elhangzott: a folytatás most már rajtunk áll…

Jegyzetek

[1] A másik hármat Csányi Vilmos, Komoróczy Géza (előadásának írott változata megjelent a Magyar Narancsban) és e sorok írója tartotta (írott változata megjelent: Magyar Felsőoktatás 1991, 6-7, 56-57 és 1992, 1, 25-27, illetőleg Korunk 1992, 3, 2, 105-113); a vitában részt vett az előadókon kívül Altrichter Ferenc, Bak János, Bókay Antal, Fábri György, Horányi György, Károlyházy Frigyes, Lénárd László, Nádasdy Ádám, Nagy Endre, Niedermüller Péter, Ormos Mária, Szalai Júlia és Várnai András.

[2] Érzékelteti ezt talán a viszonylag gyors módosítás is; amellyel kapcsolatban tényként állapítható meg, hogy több kérdést vetett fel, mint amennyit megoldott, s ha van egy kis „szerencsénk”, ennek bizonyságát még ez évben, 1998-ban meg is látjuk majd egy újabb törvénymódosítás formájában.

[3] Egyáltalában nem jó például az, hogy igen hézagosan vannak meg a képesítési követelmények; a bölcsészképzéssel kapcsolatban a kérdést rendező miniszteri rendelet, amely egyébként a felsőoktatási törvény egyik kötelező kelléke volna, mint végrehajtási utasítás, még meg sem jelent. Ugyanígy nem történt érdemi előrelépés az egyes intézmények közötti átjárhatóságot biztosító rendszer (közismertebb nevén a kredit-rendszer) kidolgozásában: sem 1993 óta, sem 1996 óta nem jelent meg a megvalósításhoz szükséges végrehajtási utasítás. Vagy: az európai integráció és vele együtt a felsőoktatási szférát érintő világbanki források sajátos kényszerpályákat szabnak: ilyen például az időnként sajátos misztikájú diák-tanár arány, vagy az univerzitás néven szorgalmazott nagy egyetemi központok létesítésének kérdése, amelyben gyakran a legelemibb érdekellentétek is ellepleződnek, olyanok, mint például az orvostudományi egyetemek sajátos (vagyis a nem orvosi egyetemekétől szerkezetében különböző) finanszírozásából adódó ügyek és így tovább. És akkor még nem is említettük azokat a kérdéseket, amelyek voltaképpen nélkülözik a legitimitást, mint például az a helyettes államtitkári levél, amely két éve a felvételi periódus közepén átértelmezte a minisztérium által kiadott Felsőoktatási Tájékoztatóban megjelent számokat az egyes szakokra felveendő hallgatókra vonatkozóan. Ez ugyanis tájékoztató jellegű volt korábban, amelytől azonban a szakos képzést meghirdető intézmény eltérhetett, ha úgy látta jónak: nos, a levél nyomán ezek egyszer csak keretszámok lettek, amelytől csak lefelé lehetett eltérni, s ma már az egyes szakokra felvehető diákok keretszámai között sem lehet átcsoportosítani intézményi szinten (nincs törvényi garancia arra nézve, hogy a felsőoktatást illetően mi az állam által vállalt feladat, beleértve ebbe azt is, hogy a diákjuttatásokon kívül nincsenek normái a finanszírozásnak – mára már a korábbi ígéretek feledésbe merültek – ezért lényegileg nem lehet tudni semmit az elvárt vagy a szükségesnek tekinthető teljesítményekről sem). Ennek az eseménynek bizony van olyan olvasata, hogy évtizedekkel léptünk vissza. Vannak optikai csalódások is, ilyen például az, hogy ma a felsőoktatásban nagyságrendekkel kisebb jelentősége van a költségvetésből származó pénznek, mint a „vállalkozásból” származónak: a felsőoktatáson belül a szokásosan költségtérítéses formáknak abszolút prioritásuk van, mondjuk a tanteremigény kielégítésétől kezdve a tanári rendelkezésre állásig. S ez így van akkor is, ha a kétféle pénz volumenében nem is összehasonlítható: e sorok írója számára a leginkább ismert JPTE tavalyi arányai értelmében megközelítően az 5 milliárd forinttal szemben a 600 millió forintos árbevétel állt, amelynek az eredményéről nincsenek pontos adatok, de aligha haladják meg a 100 milliót. Nos, ezért a 100 millióért (az 5 milliárddal szemben) – minthogy ténylegesen ez a 100 millió használható fel, hiszen a többi költségként jelenik meg a vállalkozói tevékenységben – van minden, adott esetben minden egyetemi goodwill felrúgva. Vannak aztán olyan rövid távú érdekeken alapuló döntések is, amelynek legitimitása ha nem is formálisan, de a józan ész fényénél erősen vitatható, mint a Bokros-csomag néven ismertté vált értelmetlenség. Értelmetlen, mert a felsőoktatási intézményeket a működésképtelenség határáig vagy még tovább sodorta, mert óriási költsége volt, de nem hozta meg a várt költségvetési karcsúsodást, ahogy ezt néha mondani szokás. Mindezekkel együtt is talán a legelgondolkoztatóbb az a tevékenység, amit ma a felsőoktatásban dolgozó úgynevezett vezető oktatók fejtenek ki a felsőoktatási intézmények falain kívül: soha nem látott mennyisége van ma az országos szintű bizottságoknak, különféle grémiumoknak és kuratóriumoknak, amelyek a közigazgatás szempontjából döntés-előkészítők ugyan, de olyan sajátos presztízst sikerült kapcsolni ezekhez, hogy szinte lehetetlen bárki számára is kivonnia magát a bizottsági tevékenység alól, egy igen gyakran alibitevékenység alól. Már csak azért sem, mert a jogállamisághoz még csak most hozzászokó közigazgatásban az jár jól, aki közelebb van a tűzhöz. Amúgy azt a benyomást elég nehéz elhárítani, hogy mindebben talán benne van egy olyan sanda szándék is, hogy e tevékenység gerjesztése jó – látszólag legalábbis –, mert egész rétegek vannak lekötve vele.

[4] Ezzel kapcsolatban viszont roppant nehéz elhárítani azt a gyanút, hogy ez a helyzet nem véletlenül ilyen: vajon nem érdeke-e ennek az állapotnak a fenntartása mindazoknak, akik akár a közigazgatás különböző szintjein, akár a felsőoktatási intézmények vezetésében egy-egy megbízási ciklusnál hosszabb időre vannak kinevezve? Vajon nem érdeke-e annak a rétegnek – nem a rektorokra vagy a dékánokra gondolok –, hogy hatalmát éppen a folyamatosan „rendkívülinek tekinthető állapot” fenntartásával állandósítsa? S vajon nem ugyanebből ered az, hogy a magyar felsőoktatás relatíve tényleg drága? Nyilvánosan mérhető volna ez például olyan adatsorral, amely megmutatja, hogy országonként mennyibe kerül a nemzetgazdaság szintjén egy-egy felsőoktatásba beiskolázható állampolgár, mondjuk az adott gazdaságban meghatározott minimálbér vagy átlagbér vonatkozásában: drágának mondanám a magyar felsőoktatást akkor – s a gyanú az, hogy ez a helyzet –, ha ezek az összegek relatíve, vagyis saját viszonyaikhoz hasonlítva megközelítően azonosak volnának, miközben az eredmény: a kiadott diploma értéke nem azonos.

[5] Abban a világban, amelyben szinte mindent maga mögé utasít a források korlátos jellegének tudata, amikor ugyanez okból úgy látszik, hogy a legfőbb cél az egységnyi eredmény eléréséhez szükséges befektetés csökkentése, akkor – úgy látszik – a menedzser kihagyhatatlan szereplője a folyamatoknak. A nagy kérdés pedig az, hogy hol jelenjék meg, milyen funkcióban ez a fajta szakértelem, illetőleg szakértő. Ha döntnökként, akkor ez a mai magyarországi felsőoktatási intézmények vezetési gyakorlatával szinte szöges ellentétben álló helyzetek kialakítását igényli: sejthető, miféle ellenállásokkal kell szembenéznie; ha döntés-előkészítőként jelenik meg, akkor pedig csak valamely hivatal részeként, hiszen a döntés-előkészítési munka dandárját olyan bizottságok végzik a felsőoktatási intézményekben, amelyek tanárokból állnak a témától függő módon diákokkal kiegészítve. Vagyis itt sincs valódi helye a menedzsernek. A mai magyar felsőoktatásban sehol sincs. Miközben a módosított felsőoktatási törvény tesz is bátortalan lépéseket a kategória meghonosítására a felsőoktatásban. Nem így maguk a menedzserek: viselkedésük gyakran idegen az egyetemek szokásos világában, aminek következtében önmaguk elfogadtatásában talán a szükségesnél is nagyobb nehézségek támadnak, amelyet csak fokoz az, hogy úgy látszik, mintha a csavargyár és az egyetem között csak az volna a különbség, hogy ez utóbbi tudásgyár, miközben az egyetemek úgy gondolkoznak magukról, hogy az minden csak nem termelő üzem.

[6] Például a módosított felsőoktatási törvény sem tud mit kezdeni a főiskola és az egyetem különbségével; vagy a normatív szemléletre való áttérést biztosítani hivatott jogszabályok és végrehajtásuk még mindig csak részleges, arról nem is szólva, miként tudja néhány nagy egyetem (ilyennek látszik az ELTE vagy a BKE mások mellett) sikeresen „halasztani” (sőt egynémely mai tapasztalatok szerint egyszer s mindenkorra „elhalasztani” a bevezetést, mert érdekeivel ellentétes: vagyis felülfinanszírozottak, azaz a normativitásra való áttérés esetén forrást vesztenének.

[7] Jól illusztrálja ezt a Széchenyi-professzúra esete, amelynek bevezetését követő harmadik évben megjelent a többiek részére (azoknak a professzoroknak a részére, akik vagy nem pályáztak vagy nem is pályázhattak, de legalábbis nem kerültek a kedvezményezettek közé) egy olyan pótlék, amelynek összege éppen az ösztöndíj fele, miközben az ösztöndíj összege nem változott. Vagyis az egész Széchenyi-professzúrát sikerült devalválni.

[8] Ilyen például a budapesti lágymányosi egyetemi építkezés vagy a nem költségvetésből finanszírozott felsőoktatási intézmények felfutása.

[9] Jól illusztrálják ezt a Magyar Akkreditációs Bizottság munkájának tapasztalatai is. Az akkreditáció, mint néhány éves egyetemi minőségtanúsító eljárás, illetőleg az eljárást folytató intézmény talán a legfontosabb fejleménye egyetemügyben az elmúlt évtizednek. Létét, jogi helyzetét a felsőoktatási törvény rögzíti, működni azonban a mai valós magyar társadalmi viszonyok között működik. Az intézmények és a szakok akkreditációját olyan szakemberekből álló ad hoc grémiumok végzik, amelyek tagjai a társintézményekben dolgoznak és személyre szóló felkérést kapnak erre a tevékenységre. A többi innen már elgondolható anélkül is, hogy bárkiről fel kellene tételezni az ilyenkor akár feltételezhetőt is. Egyébként pontosan látja a helyzet lehetetlenségét a MAB is, s alighanem az adott körülmények között az egyetlen lehetséges biztosítékot működteti is: igen részletesen szabályozta magát a folyamatot. Az eseményeknek szinte a római rituáléval versengő liturgiája van, részben a részesemények összevetéséből eredeztethető belső kontroll miatt, részben pedig azért, hogy minden esetben ugyanazok a típusú adatok lehetőség szerint azonos súllyal szerepeljenek az összképben. Ez az egyes tematikus megbeszélések sorrendjét ugyanúgy jelenti, mint azt, hogy vaskos kötetet tesznek ki végül is azok a kérdések, amelyekre meg kell válaszolni, sokszor előre megadott válaszlehetőségekből választva, s amelyekre adott válaszokat részben ellenőrizni kell. Mindez ma már olyan aprólékos, hogy akár el is lehet benne veszni, és ebből következően el is lehet mögötte bújni. Félreértés ne legyen, ezt az akkreditációs kötelmet az adott körülmények között jónak, valódi előrelépés kell tekinteni. Látni való azonban az is, hogy micsoda erők, miféle társadalmi technikák mozdultak meg abban az egy-két, csakugyan néhány esetben, amikor a MAB anatémát akart mondani. Azt hiszem, amire optimális esetben számíthatunk, az nem több annál, mint hogy az első akkreditációs hullám lezárultával lehet egy olyan összkép a magyar felsőoktatásról, amely kollegiális abban az értelemben, hogy a kollegák egymásról és egymás intézményeiről készítették azon az őszinteségi fokon, amelyet a magyar társadalom és benne a felsőoktatás megenged magának és igényel magának.

• Játéktér