Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Népszámlálás

Időről időre megszámláltatunk, hogy híjával avagy többségével találtatunk-e. Nos, ami engem illet, 1975-ben éppen annak az egy „többletnek” örvendeztem, melyet persze január első három hetében, amikor is a számlálás zajlott, ugyan még nem vehettek figyelembe, mert csak áprilisban érkezett meg, de nekem az összeszámlálandók közül mégis a legkedvesebb volt. Első gyermekem 1975-ben kezdte el az életét. Éppen háromhetes volt, amikor a VI. kerületi rendőrségtől idézést kaptam „személyi igazolvány végett” való megjelenésre, melyből előállítás, majd egy majdnem megkezdett előzetes letartóztatás lett. Jól emlékszem még a lajstromba vett cipőfűzőkre, nyakkendőre és „manjeta” gombra. A közben kiötlött indok közveszélyes munkakerülés volt. A valóság azonban az, hogy 1973-ban kezdődően és 1974-ben elmérgesedve a Magyarországi Metodista Egyházban tisztogató akció kezdődött az Állami Egyházügyi Hivatal és a Szabadegyházak Tanácsa felbujtására. Azokat a lelkészeket, segédlelkészeket és teológusokat igyekeztek lehetetlenné tenni, akik tiltakoztak az Állami Egyházügyi Hivatalnak (ÁEH) az egyház belügyeibe való törvénytelen beavatkozásai ellen. Természetesen ezt a „reakciós”, az állam és egyház rendezett viszonyát imperialista körök felbujtására támadó tevékenységet (valahogy így minősítette akkori ágálásunkat Balló István, az ÁEH 1975-ben leváltott elnökhelyettese) 1975-ben már nem lehetett egyszerűen rendőrségi ügynek tekinteni. A dolog menete az volt, hogy megtalálták az együttműködésre kész egyházi tényezőket, bármilyen törvénytelen akciójukat legálisnak ismerték el, az egyház külföldi szervei számára nem hagytak kétséget afelől, hogy amennyiben nem zárkóznak fel a „törvényes vezetés” mögé, készek az egész Magyarországi Metodista Egyház felszámolásán munkálkodni, majd miután megszülettek a koholt és nevetséges vádak alapján kreált ítéletek, immár nyilvánosan is színre lépett az ÁEH, hangoztatva, hogy törvényben elvárt kötelessége az elismert vallásfelekezetek törvényes működésének szavatolása, ezért minden eszközzel serkentette és támogatta a törvénytelen ítéletek végrehajtását.

Erről volt szó a fent említett ügyben is, amikor – tekintettel arra, hogy önként nem voltam hajlandó egyházam önjelölt vezetőinek bevinni a személyi igazolványomat, hogy abból a munkaviszony rovat „segédlelkész” bejegyzését kitörölhessék, beidéztettek a rendőrségre, ahol a motozás eszközével jutottak hozzá a kis barna fedelű könyvecskéhez, s azalatt a néhány nap alatt, amíg változtatást eszközöltek benne, új tapasztalatokat gyűjtöttem zsebmetszők, szeméremsértők, fegyverrejtegetők és más tarka népek között. Emlékszem, egyszerre vártunk az első tíz órában sorsunk további alakulására „Gulyás báróval”, aki egy rövidáruüzletben több mint tízezer forint értékű gombot lopott. Amilyen tapasztalatlan és naiv voltam, kihallgatóimmal, egy Siskovits nevű őrnaggyal (megdöbbentett emlékszem, hogy aranylánc volt a csuklóján, ilyen rendőrt addig sosem láttam) és egy Rácz nevű századossal keserű vitába keveredtem arról, hogy „ma már” ilyen törvénytelen eljárásokban a rendőrség nem vehet részt. Siskovits gúnyolódott, Rácz acsarkodott. Kérdeztem tőlük, mit csinálnak majd, ha kiderül, hogy ahhoz, amit velem tettek, nem volt joguk.

– Akkor majd rehabilitáljuk – mondta mély megvetéssel Rácz.

– Mint Rajkot – találtam fején a szöget. Mire a százados őrjöngve üvöltözte, hogy ne merjem magam Rajkhoz hasonlítani.

– Egyházad persze tudja, hogy hol vagy és tiltakozik, mi? – faggatott az állítólagos fegyverrejtegető cellaparancsnok, akit valószínűleg megfigyelésemre hoztak be néhány napra.

De nagyon előreszaladtam. Még csak ott tartottunk, hogy akkor éppen három hete voltam apa, és módom nyílt gyönyörködni harcias feleségemben és a bámulatomra zavartan és izzadtan motyogó Rácz százados meghunyászkodásában, akinek ajtaja elé gyermekem édesanyja leült és kijelentette, hogy addig nem mozdul onnan, amíg engem a fogdából elő nem hoznak. Ahogy elnéztem a behúzott nyakkal pislogó Ráczot, miközben feleségem erélyes szavakkal magyarázta, hogy mivel kellene foglalkoznia egy normális rendőrnek s a rendőrségnek, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy bizonyosan ez a gyenge pontja az ingerlékeny századosnak, s némi elégtétellel képzeltem el, hogy időnként otthon is mit kényszerülhet végighallgatni a „normális rendőrről”.

Bizonyára elnézik nekem, hogy ennyit fecsegtem, s közben egy keveset a nőkről is (lám, még nem is mondtam, hogy az akkor háromhetes csecsemő egy kislány volt), hiszen 1975 az ENSZ által meghirdetetten

a nők nemzetközi éve

is volt. Ezzel összefüggésben említendő meg, hogy akkor is felparázslott az abortusz körüli vita. Olaszországban enyhítették, (Nyugat-)Németországban viszont megszüntették az illetékes alkotmánybíróságok a műtét engedélyezéséről szóló törvényeket.

De essék szó néhány jelentős nőről.

Ugye emlékeznek rá, hogy ekkor robbant be a politikai életbe Mrs. Hilda Margaret Thatcher, akinek személyében nem csak az addig legfiatalabb konzervatív politikust (49 éves volt akkor) választották elsöprő többséggel pártvezérré, hanem személyében a modernkori brit politikában ő volt az első nő, aki miután a miniszterelnöki szék várományosa is lett – ilyen magas pozíciót betölthetett. A magyar politikai újságírás természetesen nem rajongott személyéért, a Magyarország (XII. évfolyam 7. szám) úgy mutatta be, hogy „az 1970-ben győztes Heath-kormányban már az oktatási és tudományos ügyek minisztériumának az élén találjuk… Sokan vették rossz néven, amikor megszüntette a nyolc éven felüli iskolás gyermekeknek akkor még járó ingyen tejet. »Thatcher the Milk-snacher« – »Thatcher, a tejrabló« – lett a gúnyneve. A kincstár ezzel évente kilencmillió fontot takarított meg, a költségvetés aránylag elhanyagolható részét. Mindezért Mrs. Thatcher úgy harcolt, mintha Anglia jövője forgott volna kockán.”

A másik nagy politikusnő Indira Gandhi, akit másként kapott szárnyára a hír: az allahabadi bíróság bűnösnek találta „abban, hogy választókerületében a helybeli hatóságot és a rendőrség segítségét is igénybe vette a választási gyűlés emelvényének felállításához, valamint a gyűlés alatt a hangszórókhoz az utcai vezetékből fogyasztott áramot.”

De nem csak hivatásos női politikusok szereztek nevet maguknak 1975 folyamán. Biztosan emlékeznek a szép Patricia Hearstre, aki dúsgazdag (és a leányzó szerint „pig”) apját, szüleit faképnél hagyva ragadott fegyvert és csavargott néhány zavaros fejű barátjával, míg fülön nem csípték. De ha már a lövöldöző nőknél tartunk, utólag megemlíthető, hogy Ford amerikai elnök ellen szeptember folyamán kétszer is (sikertelen) merényletet kíséreltek meg, előbb egy 26, majd egy 45 éves nő hibázta el. Talán ha egy tapasztalt 70 körüli próbálkozott volna… Egyébként 1975-ben bőven akadtak

terrorcselekmények

Májusban kezdődött a Baader-Meinhof terrorista csoport pere Stuttgartban. De már azt megelőzően februárban elrabolták a berlini képviselő-választások előtt Peter Lorenzet, márciusban saját unokaöccse gyilkolta meg Feiszal királyt, egy hónap múlva terroristák társaik szabadon engedése reményében elfoglalják az NSZK stockholmi nagykövetségét, két túszukat kivégzik, augusztusban családjával együtt kiirtják a bangladesi államfőt, szeptemberben ETA-terroristákat végeznek ki Spanyolországban, októberben a bécsi, majd a párizsi török nagykövetet ölik meg, novemberben pedig a híres olasz filmrendezőt, Pasolinit gyilkolják meg brutálisan.

Terrorcselekmény volt az év utolsó említésre méltó eseménye is: az egész évben az érdeklődés homlokterében levő OPEC bécsi központjában ejtenek arab terroristák 70 túszt, akik közül hármat meg is ölnek, majd repülőn Líbiába mennek, és itt engedik el túszaikat.

Olyan boldogtalan év volt 1975 ilyen szempontból! Éppen ezért jelentett oly nagy bátorítást az Új Ember (február 2-i) számában az a rövid hír, melynek már a címe is magához húzta a szemünket: „Kadhafi Krisztusról – A líbiai elnök újévi üzenetében, amelyet megküldött a legtöbb államfőnek, álszentnek ítéli a szokásos újévi jókívánságokat, mert nincsenek összhangban a tettekkel, ami miatt az új esztendő is rossz és szerencsétlen lesz. Azt ajánlja, az emberek elmélkedjenek a Korán és a Szentírás némely verséről, hogy megbánják bűneiket. Tudatára kell ébrednünk, hogy nagyon eltávolodtunk Krisztus parancsaitól, és nagyon hallgatunk a Sátán szavára. A világnak újra szüksége van Krisztusra.” Ha már bűneink ostoroztattak, talán itt a helye, hogy

némelyek haláláról

is beszámoljunk. Nem időrendi sorrendben, hiszen azon túl nincs többé idő. November végén eltemették Madridtól északra az „Elesettek Völgyében” a hajdan József Attila által is a Spanyol nemes sírversében megénekelt Franco tábornokot. A helyére lépő I. János Károlyt lapjaink nem üdvözlik kellő derűlátással, noha „a Gallup Intézet közvélemény-kutatása azt állítja, hogy »országos felmérése« szerint a megkérdezett személyek 86%-a helyeselte Juan Carlos herceg trónralépését”.

A másik öreg harcos Csang Kaj-sek, a tajvani diktátor, aki áprilisban 88 évesen vitte sírba nagy álmát, Kína újraegyesítését.

Két másfajta öregúr haláláról is essék szó. Mindketten főpapok, az egyik Mindszenty József bíboros, akit 82 évesen intett magához az Úr. Az Új Ember példás fegyelemmel csupán egy nyúlfarknyi nekrológot közöl Lékai apostoli kormányzó tollából, és VI. Pál pápával való rövid levélváltását ismerteti. Csaknem pontosan ilyen terjedelemben számol be a Reformátusok Lapja (augusztus 24-i számában) a 93 éves korában elhunyt dr. Ravasz László távozásáról.

Az év legjelentősebb, bennünket is érintő nemzetközi eseménye

a helsinki megállapodás


volt. Derűs dolog így utólag olvasni, hogy e fontos, az európai biztonságot érintő megegyezés sikerét akkori elemzőink elsősorban „a szocialista országok lendületes és következetes politikájának” tulajdonították, leszögezve, hogy „a szocialista külpolitikát a jövőben is az elvi szilárdság és a gyakorlati rugalmasság jellemzi. Ennek érzékeltetésével országaink valóban méltóképpen zárják a diplomáciai évet, s biztató kezdet tanúi is lehetünk: 1976-ban a nemzetközi béke és biztonság megszilárdítása, az államok közötti együttműködés kiszélesítése az imperialista erők elleni küzdelem változatlanul és bizton építhet a szocialista államok közösségének aktív békepolitikájára.”

De visszatérve Helsinkihez. Mint említettem „…az Európai Biztonsági és Együttműködési értekezlet ilyen befejezése mindenekelőtt a szocialista országok számára hoz erkölcsi, politikai sikert. A nyugati polgári sajtó kommentárjaiban helyenként hangot kapott a felismerés, hogy a konferencia létrejöttében a Szovjetuniónak, és személy szerint Leonyid Brezsnyevnek mekkora érdemei vannak.”

A konferencia tíz pontban rögzítette megállapításait. Nehéz lenne eldönteni, mi az, ami a harmincezer szóból álló 100 oldalas záróokmány, „A Zöld Könyv” tartalmából a legfontosabb. Sorrendben az európai biztonsággal összefüggő politikai alapelvek kerültek az okmány élére. Tiszteletben tartani az államok jogát az egyenlőségre, a szuverenitásra, arra, hogy a maguk életét a saját törvényhozásuk alapján szervezzék meg, lemondani az erőszakról és az erőszakkal való fenyegetőzésről, sérthetetlennek nyilvánítani valamennyi európai állam határát, a határokat csak békés úton, közös megegyezéssel és a nemzetközi joggal összhangban lehet megváltoztatni. Békés eszközökkel rendezni minden vitát az államok között. Tiszteletben tartani az államok területi integritását a földön, a tengeren, a levegőben egyaránt. Tartózkodni más államok belügyeibe való beavatkozástól. Fajra, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül elismerni mindenki számára az emberi jogokat. Megadni a népek önrendelkezési jogát. Az államok közötti együttműködést fejleszteni a kölcsönös megértés, a bizalom alapján. S a 10. alapelvben az aláírók azt vállalták, hogy a nemzetközi jogi kötelezettségeik teljesítésénél figyelembe veszik a Záróokmány rendelkezéseit” – írta Pálfy József A Béke ünnepe című cikkében a Magyarország augusztus 3-i számában.

„Helsinki után tettek jöjjenek”,

követeli a Reformátusok Lapja (szeptember 28-i száma). És így is történt. Az Opus Pacis, a katolikus papi békemozgalom sietett is megerősíteni az egyházi békeharc hídfőállásait.

A katolikus papi békemozgalom alakuló gyűlésére 1950. augusztus 1-jén került sor. 35 békepap 7500 kollégájának (köztük protestánsoknak is) küldött meghívót. Mintegy háromszázan meg is jelentek, s az ott Horváth Richárd és Balogh István vezetésével elkészített határozatokat kettőszázhetvenhárman alá is írták. Első lapjuk a Kereszt címet viselte. Első főszerkesztőjét 1951-ben disszidálás közben egy határőr lelőtte. A Szentszék az újságot egyházi cenzúra alá vette, és 1955-ben egy dekrétummal betiltotta. Mondanunk sem kell, hogy az állam a békepapokkal tárgyalta meg a fontosabb kérdéseket, így például a papok fizetésének az ügyét is. Grősz érsek elítélése után az ÁEH kierőltette a megfélemlített főpapságból békepapjai pozícióba helyezését. Havasi Gyula A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989 című könyvében állítja (166. old.), hogy „több vezető békepap végzett pártiskolát és lett magasabb pártfunkcionárius, BM tiszt, természetesen titokban. Még 1989-ben is elsápadt egyikük, amikor egy újságíró nekiszegezte, hogy BM ezredes.” A forradalom után Grősz megpróbálta Opus Pacis név alatt a szervezetet újjáalakítani és semlegesíteni. A cél az lett volna, hogy az O.P. átvegye és hirdesse az Országos Béketanács, illetve annak katolikus bizottsága által felvetett békegondolatokat. Kezdetben kényszerből az alsópapság is részt vett a papi békegyűléseken, különben zaklatták és áthelyezték őket. A nyolcvanas évek második felében azonban már viszonylag nehéz volt olyan esperesjelöltet találni, aki e kör tagja lett volna. Amikor Ijjas József volt a Püspöki Konferencia „Békeművének” az elnöke, akkor az elnökhelyettest Paskai Lászlónak hívták. Az állami támogatással kéthetente 12 ezer példányban megjelent újságjuk a Katolikus Szó volt. A békepapi körből kerültek ki azok a katolikus lelkészek is, akik például éppen az 1975-ös választások alkalmával is országgyűlési képviselővé lettek. Érdekesség, hogy míg általánosságban a Szentszék megtiltotta papjainak a napi politikában való részvételt, és például a nicaraguai kormányban szerepet vállaló katolikus papokat fel is függesztette, addig ezt (mármint hogy katolikus papok üljenek a parlamentben) magyar vonatkozásban eltűrte. Csak futólag említem meg, hogy amikor 1989-ben Szendi püspök nyílt sürgetésére, hogy tudniillik az Opus Pacist szüntessék meg, a Püspökkari Konferencia elrendelte a szavazást, egyedül Paskai bíboros voksolt hűségesen a „Békemű” megőrzése mellett.

1975-ben nemcsak a 25 éves kerek évforduló megünneplése volt a tét. Minden bizonnyal szükséges volt megerősíteni a közpapság előtt is, hogy Helsinki a magyar egyházpolitikában nem hozhat alapvető változásokat. „Hitünk, hivatásunk, szolgálatunk igazi megértése, átélése s egyházunk, hazánk, népünk, híveink szeretete, érdeke állított bennünket a mozgalom sodrába” – mondta az Országház Kongresszusi termében tartott ünnepségen szeptember 23-án Mag Béla apát, az Opus Pacis ügyvezető igazgatója, az ünnepi előadó. Azután „szólt azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket a megnemértés, az egyházi szolgálat helytelen értelmezése, az egyházi tradíciókba burkolt politikai maradiság és az ellenforradalom egyházi kivetítődése okozott a mozgalom zászlóvivőinek” – írja a megemlékezésről szóló beszámolójában az Evangélikus Élet. „A mérlegkészítéskor elmondhatjuk, hogy elkötelezettjei voltunk a béke és a szocializmus ügyének, következésképpen aktív részesei és támogatói a társadalmi haladásnak, az új társadalom építésének, a világbékéért folyó nemzetközi küzdelemnek, a szocializmus építésének egyházi támogatásával is, országos tervek, döntések, választások egyházi pártolásával is. Meggyőződtünk, hogy népünk – velünk együtt – a szocializmustól várja a biztonságos, békés életet” – zárta szónoklatát Mag Béla.

Ha létezett változás a katolikus egyház belső mozgalmi életével kapcsolatban, akkor az a következő volt. VI. Pál Evangelii Nuntiandi buzdításában 1975 végén hosszú fejezetet szentel a kisközösségek munkájának, úgy jellemezve őket, hogy azok az „egyház reménye”. Ebben az időben a Bulányi páter vezette 1945-ben alapított „Bokor” bázisközösség, valamint a Fokoláré közösség működött, továbbá abban az évben kezdte bontogatni szárnyait a Katolikus Karizmatikus Mozgalom is. Az egyházi és világi hatóságoknak azonban a legtöbb fejfájást a Bokor okozta. Megítélésében annyi változás történt, hogy míg Helsinki előtt az ÁEH és a hatóságok ezt a mozgalmat rendőrségi ügynek tekintették és akként is kezelték, Helsinki után az egyház felső vezetésétől várták el, hogy „eljár azok ellen az egyházi személyek ellen, akik a Magyar Népköztársaság törvényes rendje és kormányának építő munkája ellen fellépnek”. Így közösítették ki gyakorlatilag, bélyegezték meg és szolgáltatták ki Bulányi pátert és követőit Lékai bíborossal az élen a katolikus egyház vezetői, sőt, a békepapság szócsöve, a Katolikus Szó odáig ment, hogy az egyházi kisközösségeket egyenesen a nácizmushoz kapcsolta: „Az ún. elit kereszténység… bölcsője a hitleri Németország volt. A második világháború végén itthon is megszületett a kópia. Mint afféle kópia, nem sikerült. Tíz esztendővel ezelőtt más nevet kapott a gyerek, és lett belőle bázis-kereszténység.”

Az ÁEH segített Lékainak. Egy 120 nevet tartalmazó papi listát adott át a káros tevékenységet folytató klerikusokról. Többségüket áthelyezték, figyelmeztették, rendszabályozták, így sokan közülük elhagyták az országot, kivetkőztek, sőt állítólag akadt valaki közülük, aki nem bírta idegekkel és öngyilkosságot követett el.

Hasonló tapasztalatokat gyűjtöttünk a Helsinki utáni szellem valóságáról a szabadegyházakban is. Egyházam „vezetői” ekkor lakatolták le először kispesti egyházközségünk imaházának ajtóit, kiáltványt függesztve ki, hogy itt az istentiszteletek megszűntek. Milyen fiatal voltam! Emlékszem, mikor megláttam a lepecsételt és lezárt ajtót, „felindított az Úrnak Lelke”. Hogy összenyaklott a hitvány kis lakat a markomban! Ma boldog vagyok, ha sikerül egy diót összeroppantani. Aztán még kétszer kellett az ajtót az idegen kezek lakatjaitól megszabadítani, mire az egyház „magánlaksértés” címén tett feljelentését követően az Állami Egyházügyi Hivatal támogatásával egyesületi joggal való visszaélés bűntette címén polgári büntetőeljárás indult ellenünk.

De emlékszem, akkor ismerkedtem meg egy szegény csetényi mesteremberrel is, aki kitűnő bányagépész, sőt fegyverkovács is volt, emellett pedig községében a pünkösdi gyülekezet korábbi prédikátora. Azzal keresett meg, hogy a veszprémi megyei rendőrkapitányság Csillag József nevű egyházügyi rendőr századosa hosszú zaklatás után a beszervezés elhárítása miatti dühében rendőri felügyelet alá helyeztette, sőt több más gyülekezeti tagjával együtt súlyos pénzbüntetést rótt ki a kilencgyerekes apára. Ungvári Sándornak hívták a szóban forgó és szintén a saját egyháza által is üldözött lelkészt (aki tavaly tért meg az Örökkévaló békességébe, miután agyongyötört családjában eltemette két felnőttkorban elveszített gyermekét és feleségét, lányai közül hárman a zaklatások elől a hetvenes évek végén Nyugatra menekültek, két gyermekének az értelme pedig elborult).

Ungvári Sándor azzal keresett meg, hogy lehetetlen azt képzelni, hogy Kádár János ne őszintén írta volna alá a Helsinki megállapodás 7. pontját, miszerint kötelező „az emberi jogok tiszteletben tartása mindenki számára fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül” – ezért nem segítenék-e neki a főtitkár urat levéllel megkeresni, hátha az ő tudta nélkül történnek vele szemben a fájdalmas bántások. Ezt a levelet fogalmaztuk:

„Igen tisztelt Főtitkár úr! Lehetőségeinkhez képest figyelemmel kísértem a Helsinkiben folyó békekonferencia munkáját, s örömmel értettem meg, hogy a népek továbbhaladnak azon az úton, melyen a vitás kérdéseket és elvi ellentéteket az egymás kölcsönös megértése alapján igyekeznek megoldani. Népköztársaságuk részéről Főtitkár úr írta alá a békés elveket magába foglaló záróokmányt, ezért bizalommal fordulok Önhöz nehéz, megaláztatott helyzetemben, hogy segítségét és megértését kérjem.

1975. okt. 17-re beidéztek a Veszprém megyei Rendőr-főkapitányságra, ahol személyi igazolványomba a következő bejegyzést tették:

»A Veszprém megyei Rendőrfőkapitányság 2-307/1975. sz. határozatával rendőrhatósági felügyelet alá helyezte Csetény község területén.«

Az idézett határozat indoklása pedig így szól:

»A rendelkezésre álló adatokból megállapítást nyert, hogy Csetény községben engedély nélkül működő vallásos jellegű összejöveteleket tart, illetve csoportosulást vezet.

Szervező és agitációs tevékenységet fejt ki országos viszonylatban egy vallásos jellegű szervezet létrehozásában, tevékenységével zavart kelt a törvényes keretek között működő egyházszervezetek, felekezetek és gyülekezetek körében, rontja az állam és egyház közötti jó viszonyt. Tevékenysége nem kívánatos a közrend-közbiztonság, az állambiztonság szempontjából, ezért rendőrhatósági felügyelet alá helyezése indokolt.«

Tisztelt Főtitkár úr, én nem vagyok már fiatal ember. Kilenc gyermekem van, akiket becsületesen neveltem és nevelek. A Veszprém megyei Rendőrfőkapitányság jól ismeri családi körülményeimet, hiszen Csillag József úr, a megyei hatóság egyházi ügyekkel foglalkozó századosa hosszú éveken át kéthetente felkeresett és ezen felül más módon is tartotta velem a kapcsolatot, azon fáradozva, hogy képességeimet a Rendőrséggel közreműködve kamatoztassam.

Én azonban nem éreztem magamat erre alkalmasnak.

A tisztelt Rendőrségnek ismernie kell a rendőri felügyelet alkalmazhatóságának feltételeit, ezért nagyon meglep és megdöbbent, hogy a törvényeinkben lefektetett elvek ellenére ilyen súlyos lépésre szánta el magát.

Engem tájékoztattak az 1/1957.(III.29.) BM számú rendeletről.

Ebből megtudhattam, hogy: 2. [[section]] (1) »Az 1. [[section]]-ban felsorolt kényszerintézkedéseket nem lehet elrendelni azzal szemben

a) akinek legalább két tíz éven aluli gyermeke, vagy

b) két keresőképtelen hozzátartozója van, akinek eltartásáról gondoskodik és a kényszerintézkedés a hozzátartozóinak eltartását károsan befolyásolná.«

Nekem még hat gyermekem és feleségem eltartásáról kell gondoskodnom. Egy nagy lányom már hét éve ideggyógyászati kezelés alatt áll. Feleségemnek állandóan szemmel kell tartania s a betegség kiújulása esetén mentőért szalad. Egy 100%-os rokkant fiam (mindkét lábát és egyik szemét vitte el az akna) Budapesten tanul. Én szoktam szállítani fel és vissza. Éppen most értesített, hogy hozzam haza néhány nap szünetre. Legkisebb leánykánkat pedig időről időre ellenőrző vizsgálatra kell vinni Budapestre csípőficama miatt.

Bár a hivatkozott rendelet 6. [[section]]-ának (4) bekezdése erre szintén kitér, munkám végzésében is nagyban korlátoz a rendőrségi határozat. Csetény, Szápár, Jásd, Tés, Dudar, Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Bakonybánya tanácsának szerződéses készenléti embere vagyok, valamint én vagyok karban- és fenntartója bisztrók, iskolák, óvodák, rendelőintézetek, napközi otthonok, utcai kutak vízvezeték-szereléssel kapcsolatos részeinek. Munkám és az anyagbeszerzés (amit csak kocsimmal tudok ellátni) rendkívül lefoglal, fizetésem nem nagy, hiszen beteg ember vagyok, mindezek következtében havi jövedelmem igazolhatóan lecsökkent 2000 Ft körülire. További korlátozás esetén családom ellátásával kapcsolatban súlyos kérdések merülhetnek fel.

Az 1957. (III. 19.) BM sz. rendelet 8. [[section]] (1) azt is tartalmazza, hogy a sérelmesnek tartott határozat ellen fellebbezésnek van helye, a rendőrség erre sem hívta fel a figyelmemet, sőt aláírattak velem egy olyan nyilatkozatot, hogy határozatukban megnyugszom.

Bár a Veszprém megyei Rendőrfőkapitányság határozatának indoklása azzal zárul, hogy tevékenységem a közrend-közbiztonság, az állambiztonság szempontjából nem kívánatos, a fentebb már teljes terjedelmében ismertetett megokolásból kitűnik, hogy a rendőrség által félreértett és nem jóindulattal vizsgált vallásos életem képezte a kényszerintézkedés alapját.

Hadd világítsam meg Főtitkár úr előtt mindazt, amit a rendőrség határozata olyan sötét színekkel ecsetel:

1. »A rendelkezésre álló adatokból megállapítást nyert, hogy Csetény községben engedély nélkül működő vallásos összejöveteleket tart, ill. csoportosulást vezet.«

A nevezett helyi gyülekezetnek (amely már 26 éve jön össze ugyanazon a helyen) igazolvánnyal ellátott hivatalos vezetője voltam. Közösségünk több évvel ezelőtt kétfelé osztódott, ezután bevonták igazolványomat, ezen intézkedés mögött az is meghúzódott, hogy Palotay Sándornak, a Szabadegyházak Tanácsa Elnökének a pünkösdi gyülekezettel szemben anyagi visszaéléseit (melyek közül több esetben szem- és fültanú voltam) előtte is bíráltam.

Gyülekezetem jelentős része kitartott mellettem s változatlanul összejöttünk vallásos életünk gyakorlására. Nem mint pünkösdi gyülekezet, hiszen igazolványom megvonása után, annak igazságtalan és törvénytelen volta miatt, többé nem tartottuk magunkra nézve kötelezőnek központunk közösségi szabályzatát. Csak mint kis imaközösség léteztünk, ahol nem volt semmiféle tisztség, hanem mindenki egyenlőképpen beszámolhatott vallásos élményeiről, gondjairól. Mindezt Csillag József százados úr is tudta, de azt is, hogy létezésünkről, vallásos tevékenységünkről a helyi egyházügyi tanácsos urat is tájékoztattuk, tanácsait kikértük, s ő nem is gördített akadályt a gyülekezeti élet elé. Mindezt írásbeli dokumentumokkal bizonyíthatom.

2. »Szervező és agitációs tevékenységet fejt ki országos viszonylatban egy vallásos jellegű szervezet létrehozásában.«

Az utóbbi években Csillag József úr egyre erősebben kezdett unszolni, hogy valamely elismert vallási csoporthoz, egyházhoz csatlakozzunk. Részben a szomorú múltbeli tapasztalat, másrészt egy hivatalos utakkal, gondokkal járó gyülekezetvezetés erőmet meghaladó terhe visszariasztott. A tőlünk elvált gyülekezetrész felé is nyitottak akartunk maradni, hiszen többeket közülünk rokoni szálak is fűznek hozzájuk.

Mégis, mindezt félretéve s a helyzet tarthatatlanságát megértve, úgy mi, mint az ország területein levő, szintén sehová sem tartozó és sok éve működő, velünk kapcsolatot tartó néhány kis imaközösség, tárgyalásokat kezdtünk a Krisztus Egyháza közösség vezetőivel. Mindez valahol rosszallást válthatott ki, mert az említett felekezet riadtan visszalépett az összekapcsolódás gondolatától, ezután egy, a Szabadegyházak Tanácsához tartozó másik felekezetet kerestünk meg, ahonnan még nem érkezett megkeresésünkre válasz.

A dolgoknak nem jóindulatú beállítása az, hogy szervező és agitációs tevékenységet fejtenék ki, hiszen csak a legális lehetőségeket kerestük már hosszú ideje létező csoportokkal együtt. Fenti állításaimat szintén igazolhatom írásbeli dokumentumokkal.

3. »Tevékenységével zavart kelt a törvényes keretek között működő egyházszervezetek, felekezetek és gyülekezetek körében. Rontja az állam és egyház közötti jó viszonyt.«

Bár igen rendhagyó, hogy a rendőrség ennyire szívén viseli az egyházak és felekezetek vallási életének belső zavartalanságát, konkrétumokkal soha nem tudja ezt az állítást igazolni. Soha semmit megzavarni nem törekedtünk. Akik velünk kapcsolatot tartanak, saját meggyőződésükből teszik ezt. Azt viszont konkrétan tudjuk, hogy volt egyházi központunk középkori eretneküldöző buzgalommal kíséri szemmel létezésünket.

Zavart legfeljebb azzal kelthettünk körükben, hogy az elmúlt több mint egy évtized alatt minden buzgalmuk ellenére is megmaradtunk.

A tisztelt rendőrség indoklásának az a mondata, hogy rontom az állam és egyház közötti jó viszonyt, csak azt bizonyítja, hogy konkrétumok hiányában ilyen ijesztően hangzó súlyos kijelentéshez kellett nyúlnia. Tudom, hogy nem az én esetemben hangzik el először ez a mondat.

Meggyőződésem, hogy az állam és egyházak közötti jó viszonyt nem a békességesen imádkozgató és becsületesen dolgozó munkásemberek rontják meg, hanem a társadalmunk elveivel oly szöges ellentétben álló és sajnos mégis megtűrt egyházi korrupció megfélemlítésre, lelkiismeret megnyomorítására való törekvés. Mindennek már túlhaladottnak kellene lennie ebben a korban, ebben a társadalmi formában, ilyen örvendetes, világméretű átalakulások idején.

Nem titkolom, hogy több külföldi vendég fordul meg nálunk. Őket volt egyházam vezetőségének tájékoztatásai hozták el. A valóságról akarnak meggyőződni.

A különböző társadalmi rendszerekben működő kommunista pártok is törekszenek egymást megismerni, a másik életét figyelemmel kísérni. Mi, keresztyének is egyek vagyunk, de éppen azoknak a krisztusi elveknek a kibontakoztatásában, amelyek nagyon jól beilleszthetők a mi társadalmi rendünk pozitív törekvéseibe.

Engem a Horthy-rendszer csendőrei fizikailag is megkínoztak vallásos meggyőződésem miatt (akkor »büdös kommunistá«-nak mondtak), de ez az ütés sokkal jobban fájt.

Bízom abban, hogy tisztelt Főtitkár úr meg fog érteni és segítségül lesz abban, hogy ez a szomorú és kínos ügy rendeződjön.





































































Az Ön iránti teljes megbecsüléssel és tisztelettel
Csetény, 1975. október 19.

Ungvári Sándor

vegyes kisiparos

Csetény, Petőfi u. 165.”








Országgyűlési választások

is voltak 1975-ben. A Magyarország többrészes riportot közölt a parlament működéséről. Az 1971-75 közötti időszakban a Tisztelt Ház hatalmas munkát végzett: 34 ülésen tanácskozott és 23 törvényt alkotott. Többek között a szövetkezetekről, az ifjúságról, a házasságról, a népgazdasági tervezésről, a családról és a gyámságról, s megalkotta az egészségügyi, valamint a társadalombiztosításról szóló törvényt. Az Országgyűlés tagjai „négy év alatt 39 esetben éltek a kérdezés jogával. …a legtöbb interpellációs kérdést a közlekedés és postaügyi tárca vezetőjéhez intézték (a témák között gyakran felbukkantak a rádió- és tévéadások vételi viszonyai, a telefonproblémák, az útépítéssel, a közúti közlekedéssel kapcsolatos gondok”.

Az Új Ember július 15-i Az urnák előtt című vezércikke Hegyi Béla tollából többek között a következőket tartalmazza: „…Vasárnap a szavazóurnák elé járul az ország népe, hogy megválassza ügyeivel megbízott képviselőit. Ez a jelentős össztársadalmi esemény, amely meghatározza az elkövetkező öt év állami életét és közéleti tevékenységét, minden honpolgárt mérlegelésre késztet: hazánk eddigi eredményeinek értékelésére, kilátásainak felmérésére, és saját személyes sorsának vizsgálatára. A hívő ember, aki e nagyobb közösség egyenrangú és cselekvő tagjának érzi magát, arra a vezető testületre adja le szavazatát, amely az elmúlt évtizedben is tovább vezette a nemzetet az anyagi felemelkedés útján, hogy immár kibontakozhattak a szocializmus teljes felépítésének látható távlatai. A jólét jelenlegi szintje megteremtette a még jobb lét megteremtésének feltételeit is. Megalapozta és kivitelezhetővé tette a társadalom és az egyén olyan fokú gyarapodásának programját, amely egyúttal az általános szellemi, kulturális felemelkedést és egy minőségileg új ember kialakítását is célul tűzte ki (…) Amikor a mai vasárnapon a hívő ember a Hazafias Népfront jelöltjeire szavaz, azt a programot, azt a politikát választja, amely a társadalom további építését nem nélküle, hanem vele természetes egységben kívánja megvalósítani s amely tudomásul veszi azt, ami őt világnézetileg sajátosan megkülönbözteti és egyben a közös célokhoz fűzi.”

Tessenek csak tanulni az elődöktől! Ilyen választási buzdításokat kell fabrikálni! Nem is kellett második fordulót rendezni! Az arra érdemesek 99,9%-ban (a leggyengébbek is 99,7%-ban) elnyerték jól megérdemelt voksaikat.

• Beszélő évek – 1975