A történet rövid. A könyv hosszú.

De nincs benne fölösleges részlet.

Pedig, ugye, „a részletekben rejtőzik az ördög”. Az, amelyik a jajdoni vénlányt gyilkosságra készteti, s aztán hogy vezeklésként – nem csak álcázásképpen – emberöltőn át hordja a követ, folyamatosan temetve a kútban egyszeri szeretőjét, holtában társául szegődve.

A kisváros, a mindenható rokonság, a birtok, a birtoklás, az öröklés, egy magának való s megtartó erkölcs „részletei” a nyomasztóak, a lázítóak: ama történelmi múltú mindennapok.

Az év fontos eseményeit sokatmondóan foglalja össze a Jelenkor 1976. februári számában megjelent kis hír: „1975 decemberétől havi folyóiratként jelenik meg a fiatal írók és művészek korábbi időszakos kiadványa.

Egy lengyel napilapban 1975 júniusában megjelent egy fotó, amelyet a világ sok-sok újságja átvett, s amely legendás hírű lett. A képen két világhírű rendező látható: Jerzy Grotowski és Peter Brook. A fotós a varsói repülőtéren kapta le őket, Brook magas nyakú pulóverben, gallértalan zakóban, karján kis hátizsák, Grotowski kihajtott nyakú fehér ingben, dzsekiben, szandálban, mezítlábasan. Két guru. Beszélgetnek. Nem vesznek tudomást a világról, a körülöttük zajló repülőtéri nyüzsgésről.

Mindketten túl vannak a nagy döntésen: hagyományos módon nem csinálnak színházat.

Dokumentarizmus, esztéticizmus, experimentalizmus. Három út, három stílusiskola a hetvenes évek közepéről. Mindhárom a válságba került fikciós formák megújítására törekedett, és az experimentalizmus kivételével át is ütötték a hagyományos filmkészítés kereteit. A hagyományos történetek ugyanakkor a groteszk és a szatíra segítségével lendültek túl a megunt sablonokon. Az ekkor pályára lépő generáció javarészt a dokumentarizmus igézetében indult, olyan alkotók is, akiknek a pályája azóta másfelé kanyarodott (Jeles András, Fehér György, Gazdag Gyula, András Ferenc).

1975. május 6-án 14 óra 15 perckor Bécsben, az Irgalmasok Kórházában, ahogy a Franz König bíboros által kiadott gyászjelentés fogalmaz: a halotti szentségek felvétele után Urától „hazahívatott” Mindszenty József, Magyarország egykori prímás-érseke, akit a pápa döntése alig egy évvel halála előtt fosztott meg egyházvezetői tisztétől.

A bíboros alakja, tevékenysége már életében viták kereszttüzében állott.

A Kádár-kori Károlyi-reneszánsz folyamatának 1975 tavasza, a századik születésnap a csúcspontja. Március 3-án a Kossuth Lajos téren, a lebontott Tisza István-emlékmű helyén, kettejük egykori parlamenti csatározásai színhelyének szomszédságában, felavatták Varga Imre másfélszeres életnagyságú Károlyi-szobrát, amely azonban nem az első Magyar Népköztársaság 45 éves elnökét, hanem az öreg emigráns Károlyi Mihályt ábrázolja, a hit megrepedt gótikus boltíve alatt állva, roggyantan is tartásosan.

Hetvenes évek. Borzos nyár, dühös felhők, póréhagymaillat. Bukarest. Este kilenc. Csöngetnek. Két szakadt, de láthatólag nyugati srác az ajtóban. Zömök-szőke, jóindulatúan pufók az egyik, a neve Singer, Düsseldorf közelében él, kertész. Haverja, a vékonydongájú, magasabb a Scotch ragasztógyárban dolgozik, ugyanott.

Vendégeim Törökországba autóznak. Alpár küldte őket: aludni hozzám. Azzal, hogy nálam nyugodtan, biztosan... Piha!

A Román Rádió és Televízió Nemzetiségi Műsorainak főszerkesztője vagyok ekkor.

 
1974 nyarán találkoztam életemben először igazi spanyolokkal. Londonban turistáskodtak ők is, egy sátorvárosban laktunk, a szemhatárt egy hatalmas börtön sziluettje zárta le. Ezen aztán sokat röhögtünk esténként, tábortűz mellett természetesen, miközben egzotikus csemegeként, hatalmas lelkesedéssel kóstolgatták kis konzervdobozaimból a sertés- és marhamájkrémet: itt vagyunk a Szabad Világban, és bámuljuk órákon át a szögesdrótot.