Nánay István

Nyomtatóbarát változat

Egy lengyel napilapban 1975 júniusában megjelent egy fotó, amelyet a világ sok-sok újságja átvett, s amely legendás hírű lett. A képen két világhírű rendező látható: Jerzy Grotowski és Peter Brook. A fotós a varsói repülőtéren kapta le őket, Brook magas nyakú pulóverben, gallértalan zakóban, karján kis hátizsák, Grotowski kihajtott nyakú fehér ingben, dzsekiben, szandálban, mezítlábasan. Két guru. Beszélgetnek. Nem vesznek tudomást a világról, a körülöttük zajló repülőtéri nyüzsgésről.

Mindketten túl vannak a nagy döntésen: hagyományos módon nem csinálnak színházat. Grotowski valóban nem rendezett már többet sem a wroclawi Laboratórium Színházban, sem másutt, Brook pedig a párizsi Nemzetközi Színházkutató Központ nevű alkotóműhelyébe vonult vissza.

A fotó nemcsak azért volt szenzáció, mert a világ akkori színházi alkotói közül a két legnagyobb hatású rendező találkozását örökítette meg, hanem azért is, mert épp akkor készült, amikor a Nemzetek Színháza Fesztivált fennállása óta először nem Párizsban, hanem egy szocialista ország fővárosában, Varsóban tartották – s e két rendező nem vett részt ezen a fesztiválon. Varsóból Wroclawba utaztak, miközben a fesztiválon olyan alkotók mutatkoztak be előadásaikkal, mint Ingmar Bergman, Giorgio Strehler, Ariane Mnouchkine, Benno Besson, Peter Stein, hogy csak a legjelentősebbeket említsem a részt vevő tizenhat ország tizennyolc produkciójának rendezői közül. S a résztvevők között volt a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata is, Zsámbéki Gábor rendezésében az Ahogy tetszik című Shakespeare-vígjátékot mutatták be. A kaposvári volt az első magyar együttes, amely e rangos találkozón szerepelt.

Hogy miért épp ez a színház kapott lehetőséget a varsói vendégszereplésre? Alighanem a kulturális vezetők nem voltak elég körültekintők döntésük meghozatalakor, avagy nem voltak kellően tájékozottak arról, miről szólt – nem a Shakespeare-mű – az előadás. Tény, hogy a kaposvári színház két-három év alatt Zsámbéki Gábor művészeti irányítása mellett látványosan megváltozott: az ország egyik legelhanyagoltabb, legrosszabb művészi kondícióban lévő teátrumából olyan intézménnyé vált, amelynek produkciói egyre inkább felkeltették a szakmai közvélemény érdeklődését. Nyilván gyanúsnak tetszett a Nemzetek Színháza nehezen körvonalazható tartalmú, laza szervezete is, maga a fesztivál sem illeszkedett a szokásos, országok (értsd: szocialista országok) közötti kulturális egyezmények által szabályozott rendezvények közé, tehát, ha már hívták, menjen ez a társulat. Nagy blama talán nem lesz, de ha igen, tiszta haszon, van hivatkozási alap ahhoz, hogy a különcködő vidéki fiatalokat – mint amilyen Zsámbéki mellett Szolnokon Székely Gábor, Kecskeméten meg Ruszt József volt –, még inkább szemmel lehessen tartani.

Kaposvár akkor még nem volt az a legendás alkotóműhely, mint pár év múlva, amikor Zsámbéki vezényletével Babarczy László, Ascher Tamás, Ács János, Szőke István, a filmes Gazdag Gyula és Gothár Péter alkották a rendezői testületet. De csírájában már minden megjelent az előadásaikban, ami később naggyá, híressé, etalon értékűvé tette a kaposvári produkciókat.

Az Ahogy tetszik problémamentes előadásnak tűnt, nem volt benne formai avantgardizmus, sem látványos és tetten érhető gondolati „másság”. Csak éppen a pontosan értelmezett szöveg mellett a gesztus, a látvány, a játékstílus vált gondolatközlővé. Az előadást három részre lehetett szétválasztani: az első részben a gonosz trónbitorló herceg udvara maga volt az önkényuralom megtestesülése, a második rész, Árkádia idillje egy olyan meséhez, álomhoz hasonlított, amelyet a szereplők hoznak létre, s végül a harmadik rész – visszatérés a realitások világába – elvesztette a shakespeare-i happy endingbe torkolló feloldását, és a valósággal való szembenézés keserűségét, csalódottságát sugallta. A szerelembe szerelmes fiatalok, Orlandó (Márton András), Rosalinda (Pogány Judit) és Celia (Molnár Piroska, illetve Andai Kati felváltva) hangsúlyozottan mai fiatalok, akik keresik a helyüket ebben a világban, de csak az ábrándok közegében nyílik számukra életlehetőség. Míg az első rész zene nélkül zajlott, a második, az idill csupa zene, móka, játékosság, hogy aztán a befejezéskor megint eltűnjék a muzsika: a négy fiatal (negyedikként a jó útra tért gonosz báty – Reviczky Gábor) a vezényszók ütemére némán táncolja a francia négyest, és remények s kétségek közt hányódva hagyja el az ardennes-i erdőt, tagolódik be a világi rendbe. Csak a méla Jacques marad a színen, az, aki másságával eddig is kilógott a „normális”, komfortra hajlamos, erre berendezkedni kész emberek közül, s aki nézeteit most sem adja fel. Nem lehetett nem észrevenni, hogy itt a fiatalok életérzésének finom, áttételes érzékeltetése is benne van az előadásban, az a skizofrén helyzet, amely az egész társadalmat jellemezte: tudva tudható, hogy ez a világ – minden ellenkező ideológiai ráhatás ellenére – nem a világok legjobbika, de esély sincs arra, hogy valami más valósuljon meg. Jacques sem tesz semmit azért, hogy az idill valósággá váljék, csak kivonul, a passzív rezisztenciát választja, a pre-másként gondolkodó megtestesítőjévé válik.

Az első rész kopár díszletét és terét nyomasztóvá tette a játékosok felett lévő, őket szinte agyonnyomó felhőszerűség, amelyet az erdőjelenetekhez való átálláskor leeresztenek a szereplők, és kiderül, hogy az köteleken függő hatalmas szőnyeg-ponyva, amely anyagszerűségében konkrét, ugyanakkor funkciójában – hiszen gyepszőnyeget imitál – elvont, absztrakt. A kötelek jelezték az erdő fáit, s amikor az előadás végén a szereplők visszatérnek a városba, a realitásba, a kötelekről lekapcsolják a szőnyeget, összecsavarják, ez lesz Jacques fekhelye, s körülötte ott lebegnek, imbolyognak a funkciójukat vesztett, épp ezért reménytelenséget sugalló kötelek. Szokatlan és feltűnő volt, hogy a színészek nem deklamálnak, hanem őszintén, hétköznapi intonálással mondják szövegüket, ettől nemcsak a Shakespeare-textus, de az egész előadás is hiteles és mai hangzású lett.

Az előadásnak itthon nagy szakmai sikere volt, sokan és hosszan méltatták művészi erényeit, s igyekeztek nem felfedni a különböző hatáselemek összességéből kikövetkeztethető gondolati lényeget.

Varsóban azonban a produkció vegyes fogadtatásban részesült, voltak, akik elismerték az előadás pozitívumait, ráéreztek arra, hogy itt nem egyszerűen a szerelemkergetés szabadabb, játékosabb interpretációjáról van szó, ugyanakkor többen elutasították, túlhaladottnak, porosnak vagy erőltetettnek találták a rendezői megvalósítást, pontatlannak a színészi alakításokat. (Érdekes, hogy a leghevesebb ellenzők közé néhány lengyel kritikus is felsorakozott, akik pedig közös sorsunk alapján igazán empatikusak lehettek volna.)

Alighanem jogosak voltak a fenntartások, erre utal az is, hogy a kaposvári színészek közül Pogány Judit és Vajda László (Száműzött herceg) a fesztivál előadásainak tükrében kijelentette: „lötyögős színházat játszunk”. Nekik megdöbbentő élményt jelentett az, hogy abban a korszakban, amikor Európa színházát a nagy rendező egyéniségek fémjelezték, a legfontosabb művészi hatáselemeket mégsem a különböző rendezői effektusok jelentették, hanem a tudatosan kidolgozott, pontos, mindig, minden pillanatban jelentéssel teli, igen erős érzelmi töltéssel rendelkező s intenzíven megélt színészi alakítások. Azok az előadások hatottak a legerősebben, amelyek hosszú, esetenként egy-másfél éves alkotó folyamatban születtek, szemben a kaposváriak négyhetes próbával színpadra tett produkciójával.

Végeredményben a fesztiválon a kaposváriak sem kaptak rosszabb kritikát, mint bármely – akár a legjelesebb – résztvevő. Itthon azonban egyesek felfújták a negatív kritikai megjegyzéseket, bár ezek a piszkálódások végül is nem rendítették meg a kaposvári színház életét, nem vetették vissza fejlődését. Sőt, olyan művészi élménnyel gazdagodva tértek haza, amely a „csak azért is megmutatni, bebizonyítani” hajtóerejét adta a társulatnak.

Meggyőződésem, hogy ez a vendégjáték is hozzájárult a „kaposvári csoda” megszületéséhez.

• Beszélő évek – 1975