Nem szokásom magánügyeimmel traktálni az olvasót, most mégis ezt teszem, ugyanis el kell mondanom: miért nem tudtam hosszú ideig eleget tenni annak a felkérésnek, hogy írjak a Nemzeti Színház Madách-bemutatójáról. Az ok egyszerű: láttam ugyan a díszelőadás tévéközvetítését, de annak alapján nem tisztességes kritikát írni, az előadást viszont többszöri próbálkozás után sem sikerült élőben megnéznem.
Az évad eseménye az Új Színház megalakulása volt. Székely Gábor több mint hatéves hallgatás után tért vissza a magyar színházi életbe. Megmagyarázhatatlan lépésnek tűnt, hogy valamivel a rendszerváltás bekövetkezte előtt lemondott a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és elhagyta a társulatot. Tanított ugyan a főiskolán, vállalt rendezést külföldön, de idehaza minden felkérés elől elzárkózott.
Csehov Három nővérében vannak szereplők, akikről csak beszélnek. Ilyen Protapopov, a mindenki által lenézett városi elöljáró, Natasa afféle házibarátja, akinek beosztottja lesz a moszkvai egyetemi karrierről álmodó Andrej, s ilyenek az álarcosok, akiket a második felvonásban a Prozorov-házba tervezett farsangi mulatságra várnak. Az utóbbi évtizedek Csehov átértelmezései során több rendező színre hozta Protapopovot, s arra is akadt példa, hogy a karneválozók beözönlöttek a színre, hogy aztán Natasa szigorú utasítására ne csak ők, de a ház barátai is leforrázva távozzanak.
Kafka, Bulgakov, Orwell – Havel, Jančar, Glowacki – Spiró, Kornis… Skandálni is lehet ezen írók névsorát, akik korábban tiltó listán szerepeltek, de ’89-ben egy vagy több olyan darabjuk került színpadra, amelyek szókimondásuk, témaválasztásuk vagy áthallásosságuk miatt ugyan továbbra is problematikusnak minősültek, de betiltásukhoz már nem volt elégséges akarat vagy lehetőség.
Megnyitásának százötvenedik évfordulóját ünnepelte a Nemzeti Színház. Volt kiállítás, ünnepi kiadvány, nemzetközi tudományos tanácskozás a nemzeti színházak múltjáról és jövőjéről, s természetesen díszelőadás: Az ember tragédiája. Csak új bemutató nem volt. A Bánk bánnal készültek, de nem készültek el vele. Máskülönben az évad egésze sem tükrözte a nevezetes évfordulót.
Do you want another game, player? – ezzel a felirattal záródott Kaposvárott a Pisti a vérzivatarban előadása. Az atomrobbanás-jelenet után a szereplők meredten nézték a Szabadság-szobor pózába merevült Rizit, akinek a kezében lévő táblán ott állt a jól ismert és sokat idézett mondat: „Hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné.” Erre a képre úszott rá az ominózus, számítógépes játékra utaló felirat.
Zenés művek ritkán szoktak politikai indulatokat kavarni, de ’86-ban ez is megtörtént. Szolnokon a Táncdalfesztivál ’66, Kaposváron a Munkásoperett látszólag a nosztalgia jegyében született, mindkettő azokat a hatvanas éveket idézte fel, amely az emberek többsége számára az enyhülés kezdetét jelentette. A szolnoki darabot az a Schwajda György jegyezte íróként, aki korábbi darabjaiban az aktuális valóságot a groteszk műfaján belül kegyetlen élességgel, fájdalommal és szarkazmussal ostorozta.
A felszabadulás negyvenedik évfordulóját ünnepeltük. A kerek évforduló ellenére jóval kevesebb „musz” program volt a színházak műsorán, mint például az 1978–79-es évadban, amikor a két országban kölcsönösen ünnepi drámafesztiválokat tartottak.
A visszafogott ünneplés abban is megmutatkozott, hogy a színházak többsége csupán stúdióméretben játszott szovjet darabot.
A cím a csepeli Utcaszínház, e különös hangú és stílusú társulat egyik előadását idézi. A hetvenes évek végén tűnt fel az együttes, először utcai akciókat, „performance”-okat tartottak. Önmagában is botránynak minősült, hogy fenntartók nélkül működtek, és műsoraik szövegét, forgatókönyvét nem adták le ellenőrzésre a kerületi tanács illetékeseinek, hiszen produkcióik alkalmiak és improvizatívak voltak. Első akcióik egyikét – amikor a csepeli gyárkapu előtt álló Lenin-szobor körül, sőt a szobrot is játékba vonva „ünnepeltek”, a rendőrség szétzavarta.
A siker és a bukás természetrajza igen különböző lehet. Márpedig ebben az évben is hangos sikerek és botrányos bukások ellenpontozták a langyos középszer uralmát.
Jurij Ljubimov ezúttal operát rendezett Budapesten, Mozart Don Giovanniját vitte színre, de az operarajongók – finoman szólva – fanyalogtak, többségük megbotránkozott.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét