Nánay István

Nánay István: Indul a katona

Egy színházalapítás háttere


1982 a színházi életben (is) ’81-gyel kezdődött. Nemcsak abban az értelemben, hogy minden konkrét esemény csak és kizárólag egy adott folyamatban értelmezhető – esetünkben például egy premier, annak sikere vagy sikertelensége, egyáltalán a hatása nem szakítható ki az évad egészéből, amely szeptembertől júniusig tart, hanem mindenekelőtt azért, mert minden, ami ’82-ben történt, csak az 1981. decemberi lengyelországi puccs tükrében vizsgálható. A hatalom lépései és ellenintézkedései éppen úgy, mint a szamizdattevékenység felerősödése, avagy a színházak darabválasztása és előadásai.

Nánay István: Egy díj hányatott sorsa

A Halleluja és a Háromgarasos opera


1981 októberében a Színház című folyóirat rendszeres olvasói hiába keresték a színikritikusok díjait és a szavazatok részletes indoklását a lapban. Az évente rendszeressé vált rovat ezúttal hiányzott, de a mulasztás okairól sem lehetett olvasni egy szót sem. Végül is nem írhatták le, hogy a párt Agitációs és Propaganda Bizottságának utasítására a kulturális miniszterhelyettes, Tóth Dezső letiltotta a díjazást, illetve a díjazás publikálását.

Nánay István: A Tragédia tragédiája


Kimaradt egy mondat, az utolsó. Szolnokon Az ember tragédiájának záró szentenciája – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – nem hangzott el. Ezt nemcsak és nem elsősorban filológiai, esztétikai szempontból kifogásolták, hanem politikailag. Természetesen nem egyetlen mondat megléte vagy hiánya váltotta ki a hatalom nemtetszését, hanem mindaz, amit e hiány kifejezett.

Nánay István: Víg – a magyar drámák színháza


„A mai magyar drámák bemutatása színházaink szent kötelessége, mert csak akkor van magyar színház, ha van magyar drámairodalom is. Magyar drámát mindenáron játszani kell, még akkor is, ha az kevésbé sikerült, sőt, uram bocsá’, rossz.” Ez a kijelentés éppenséggel egy rossz új magyar dráma sikertelen vidéki bemutatóját követő szakmai ankéton hangzott el.

Nánay István: Tragikomikus operett-ország


Hullámvölgyben – ezzel a címmel írtam az amatőr színjátszók ’76-os kazincbarcikai fesztiváljáról, arról, hogy az ott látható válogatás milyen siralmas képet mutatott a fiatalok színházáról. Eufemisztikus volt a cím, s finoman körülíró a cikk, mégis hivatalok, népművelési szakemberek és színjátszók haragvó össztüzét vontam magamra, hiszen a szokásosnál élesebb vagy elkeseredettebb hangú kritikám árulásnak minősült.

Nánay István: Nemzeti intermezzo


Mint más félszáz éves történetében annyiszor, 1978-ban is politikai játszmák kiváltója, elszenvedője és terepe lett a Nemzeti Színház – ezúttal az Aczél György és Pozsgay Imre közötti kötélhúzás (mondhatni: pozícióharc) állt az események hátterében. Mint mindig, most is valós krízishelyzet indokolta a hatalmi beavatkozást, amely azonban politikai-ideológiai szempontok szerint átszíneződött.

A fővárosi színházak, a színházi felsőoktatás és a színházi szakmai-társadalmi szervezetek élén régóta ugyanaz a néhány alkotó állt.


Nánay István: Harag és a Nemzeti


A Nemzeti Színház minden eresztékében recsegett-ropogott, de a köré épített politikai-művészi Patyomkin-fal még sok mindent eltakart. Természetesen nem az épületről van szó, hanem mindarról, ami azon belül történt vagy nem történt. A Major Tamás és Marton közötti rivalizálás, a kölcsönös betartás gyakorlata nyomán felőrlődött, szétesett a Nemzeti társulata. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ország első színháza képtelen betölteni hivatását, működése mind több és élesebb kritikát váltott ki a társulaton belül és kívül, a szakmában és a nagyközönség körében.

Nánay István: Kaposvár Varsóban


Egy lengyel napilapban 1975 júniusában megjelent egy fotó, amelyet a világ sok-sok újságja átvett, s amely legendás hírű lett. A képen két világhírű rendező látható: Jerzy Grotowski és Peter Brook. A fotós a varsói repülőtéren kapta le őket, Brook magas nyakú pulóverben, gallértalan zakóban, karján kis hátizsák, Grotowski kihajtott nyakú fehér ingben, dzsekiben, szandálban, mezítlábasan. Két guru. Beszélgetnek. Nem vesznek tudomást a világról, a körülöttük zajló repülőtéri nyüzsgésről.

Mindketten túl vannak a nagy döntésen: hagyományos módon nem csinálnak színházat.


Nánay István: A 25.


Volt egyszer egy színház. A 25. A mai értelemben vett alternatív színházak „őse”. Élt nyolc évet. 1970-ben Gyurkó László író, Szigeti Károly koreográfus és Berek Kati színésznő hozta létre, 1978-ban pedig beolvadt a Népszínház elnevezésű konglomerátumba.

Rendhagyó színháznak számított: hivatásosnak amatőr, amatőrnek hivatásos.


Nánay István: Petőfi-rock


Petőfi-év volt – a költő születésének 150. évfordulóját ki-ki a maga módján ünnepelte: hivatalos rendezvényeken vagy csendben, magányosan.

A színházi életben is kitüntetett figyelmet fordítottak Petőfire mint drámaíróra, netán drámahősre, avagy csupán névadóra.