Nánay István

Nyomtatóbarát változat

Kimaradt egy mondat, az utolsó. Szolnokon Az ember tragédiájának záró szentenciája – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – nem hangzott el. Ezt nemcsak és nem elsősorban filológiai, esztétikai szempontból kifogásolták, hanem politikailag. Természetesen nem egyetlen mondat megléte vagy hiánya váltotta ki a hatalom nemtetszését, hanem mindaz, amit e hiány kifejezett.

Madách tragédiája soha sem csak egy dráma volt a magyar drámairodalomból, még csak nem is egyszerűen egy a nemzeti klasszikusaink közül – ideológiai-politikai szempontból kiemelt jelentőségű műnek számított és számít. Elég, ha csupán az ötvenes évek Tragédia-vitáira utalok, vagy arra, hogy a fővárosban hosszú ideig egyetlen színház, a Nemzeti kizárólagos joga és kötelessége volt e dráma bemutatása és műsoron tartása. A hetvenes években azonban lényegében nem volt Az ember tragédiája Budapesten. A Nemzeti legutolsó felújítása óta tizenhét év telt el. Ugyanakkor a 25. Színház kísérlete mellett egy vendégjáték, a tartui, illetve Szinetár Miklós tévés feldolgozása jelezte, hogy a Tragédia mekkora kihívást jelent a művészeknek, hiszen mindhárom megközelítés azt kutatta: miként lehet korszerűen megszólaltatni e gondolati drámát.

S ekkor, szinte egy időben, két színház is bemutatta Madách darabját: a Madách Színházban Lengyel György, Szolnokon Paál István rendezésében. A két előadásban közös volt, hogy szertartás-játékként indult, s hogy testi mivoltában is megjelenítette az Urat, ezáltal a keretjáték dramaturgiai-drámai súlya megnőtt, hiszen az Úr és Lucifer közötti harc személyessé, erőteljesebbé válhatott. De míg Pesten a történelmi színek megjelenítése, illetve a lezárás lényegében a hagyományokhoz hű maradt, Szolnokon radikálisabb átértelmezésre került sor. Ebből következően a Madách Színház előadása még beilleszkedett az esztétikailag-politikailag tűrt kategóriába, a szolnoki már nem.

A szolnoki színházzal amúgy is sok baj volt. Tulajdonképpen akkor is, amikor még Székely Gábor volt az igazgató, s ha másért nem, hát azért szúrta a hatalom szemét, mert oda is, akárcsak Kaposvárra, tömegesen zarándokoltak az országból – mindenekelőtt a fővárosból – a fiatal meg a nem is olyan fiatal értelmiségiek, hiszen mindkét helyen jó színházat lehetett látni. Minden ilyen – szellemi és valóságos – mozgás gyanús, ebből következően ellenőrizendő volt. Székely eljövetele után még problematikusabbá vált az alföldi város színháza. Még Székely szerződtette Paál Istvánt, akinek vezetésével a Szegedi Egyetemi Színpad a hetvenes évek első felében sok problémát okozott Aczéléknak. 1978-ban Schwajda György friss igazgatóként első bemutatónak (Shylock szerepében Major Tamással) A velencei kalmárt akarta műsorra tűzni, s ez Aczél György személyes és folyamatos ellenkezését váltotta ki, hiszen ő e Shakespeare-műnek még a műsortervbe vételét is tiltotta. Schwajda tiltakozásul lemondott (de azóta többször is vállalta az igazgatóságot, s közben nagy színházépítővé is kiképezte magát). Helyére Kerényi Imre került, aki igyekezett ügyesen lavírozni, s egyaránt eleget tenni a művészi vágyaknak, elképzeléseknek és a politikai elvárásoknak.

Kétéves igazgatósága alatt neki is többször kellett raportra mennie – többek között Paál miatt, hiszen ő volt például Mrozek Tangójának és Jarry A leláncolt Übüjének a rendezője, s mindkét darabra szilenciumot mondtak ki. Sőt 1979 szeptemberében ugyancsak Paál Beckett-rendezésével – A játszma vége – nyílt meg a szolnoki szobaszínház, s amennyire üdvözlendőnek tűnt, hogy új játszóhellyel bővült a színház, annyira károsnak tekintették, hogy nyugati drámával nyitott, s nem is akárkiével, hanem az abszurd irányzat pápájáéval. Idővel sokasodtak a kifogások, hiszen Aczélék fölháborítónak és ideológiailag károsnak tekintették, hogy a színházak – ha másutt nem, hát a stúdiójukban – egyre-másra angol-amerikai meg lengyel darabokat akartak bemutatni, ezért folyamatosan redukálták, felülbírálták a bemutatóterveket.

Utólag már nevetségesnek tűnik az az igyekezet, amellyel Aczél és művelődési miniszterhelyettesként Tóth Dezső megpróbálta feltartóztatni a magyar nép épülésére károsan ható nyugati és keleti szerzők darabjainak áradatát, de akkor ez szinte minden színház életét alaposan megkeserítette, ugyanakkor a tendencia megállíthatatlannak bizonyult: e tiltott és redukáltan (azaz csak egyetlen helyen, vagy bizonyos személyi-ideológiai garanciák, tehát előzetes vagy menet közbeni ellenőrzés mellett) bemutatható darabok előbb-utóbb mind színpadot kaptak.

Szolnokon 1980-ban ismét igazgatóváltás történt. Egy hivatalnok, Lengyel Boldizsár került a színház élére, s meglepetésre Paál István lett a főrendező. A kinevezők abban az ősi jelenségben bíztak, hogy a renitens, ha funkciót kap, megszelídül. Hogy még biztosabbra menjenek, Jászai-díjat is adtak Paálnak. Számításuk azonban nem jött be: Paál főrendezői bemutatkozása Az ember tragédiája volt.

A bemutatót követően minisztériumi és megyei pártbizottsági ellenőrzés következett, a funkcionáriusok árgus szemekkel figyelték az előadás minden mozzanatát, ugyanis feljelentés érkezett a pártközpontba: a produkcióba ellenforradalmi, illetve a lengyel ellenzékiekkel szimpatizáló részletek kerültek. Az illetékesek félelme bizonyos fokig érthetőnek tűnt, hiszen Paálról köztudott volt, hogy ’56-ot nem tekinti ellenforradalomnak, s hogy valóban szimpatizál a lengyelekkel, különösen ami a lengyel színházat és Grotowskit illeti. De hiába figyeltek az elvtársak, csak nem fedezték fel a vádakban megfogalmazott elemeket. Mindenesetre terjedt a gyanú: valami baj van a szolnoki Tragédiával. A szokásos és rendszeresen megtartott színházvezetői értekezleteken addig is gyakran került szégyenpadra Paál, most Tóth Dezső a maga és a párt nevében utasította rendre őt a Tragédia miatt, bár az előadást természetesen nem látta. Így aztán a tények nem zavarták abban, hogy ismételten a lengyel vonatkozásokat, no meg a szöveg megengedhetetlen megcsonkítását vesse a rendező szemére.

Ami az utóbbi vádat illeti, Paál valóban szokatlanul radikális húzásokat eszközölt a drámában. A Tragédiát szinte soha sem játsszák el teljes terjedelmében, de ezúttal körülbelül felére csökkent az elhangzó szöveg. A húzást azonban a koncepció indokolta, ugyanis Szolnokon nem a kötelező irodalom színi illusztrációja került színpadra, hanem egy olyan modelldráma, amely nagyon erősen rímelt a jelen valóságára, mindenekelőtt a fiatalság életérzésére. Közösségi színház volt ez, tíz színész játszotta az összes szerepet, s többnyire nagyon fiatalok alkották az együttest. Egyenfehér darócruhába öltözött tömeg kavargott a kétszintes, kopár falakkal határolt térben, amelynek egyetlen dísze volt: hátul fenn – mint Isten szeme – egy hatalmas rózsaablak. Éles fehér fények szabdalták a teret, s csak e fények, valamint a szereplők által kialakított térformák jelezték a különböző helyszíneket. A tömegből vált ki az Úr (Nagy Zoltán), majd a két fiatal, Ádám (Nagy Sándor Tamás) és Éva (Szoboszlai Éva) s a velük egyívású Lucifer (Ivánka Csaba). Az előadás középpontjában a központi hatalmat képviselő, de nyájasan a tömeg közé is lemenő, azzal időnként elvegyülő, a jó uralkodó látszatát fenntartó Úr és a nonkonformista, a lázadó, a gondolkodó egyén, Lucifer harca állt. Lucifer e harcban szövetségesül szeretné megnyerni Ádámot és Évát, a történelmi példázat tehát egy agitáció demonstráló anyaga. A demonstráció azonban nem sikerül, az utolsó képben minden szereplő hason fekve imádja és dicsőíti az Urat, s közéjük fekszik Ádám és Éva is. Lucifer emberfeletti erővel igyekszik felrángatni őket a hajbókolók közül, időnként maga is közéjük zuhan, de újra és újra talpra áll, és próbálja magával emelni társait is.

Itt szakad meg az előadás. Hogy lehet ebben a helyzetben elmondani az optimizmust sugalló zárszót? Lehet-e cinizmus nélkül elzengeni az ismert szavakat? Paál arra épített, hogy a nézők – legyenek diákok vagy felnőttek – ismerik az utolsó mondatot, tehát a befejező képhez hozzágondolják, magukban hozzámondják, tehát bennük áll össze a keserű valóság és az utópisztikus vég kettőssége, s ez indíthatja el a megtisztító gondolkodást. Azaz lényegében volt hű Madáchhoz, miközben betű szerint nem.

A koncepció azonban erősebbnek bizonyult, mint a kivitelezés, csak néhány – igaz, nagyon erős – pillanatban, epizódban született az elképzeléssel adekvát színpadi megoldás, s főleg színészileg volt billenékeny a produkció. Ez meglátszott a kritikai értékelésen is, hiszen majd minden kritikus elismerőn írt ugyan az előadásról, de az első ízben megrendezett kritikusi díj szavazásán végül is ez a produkció nem kapott díjat. (Az érdekesség kedvéért: a díjak Csurka, illetve a Pesti Színház Deficitje, a Nemzeti Úrhatnám polgára és Jövedelmező állása, a kaposvári Gyöngyélet és Halmi, a Várszínház Don Juanja, valamint a Budapest-orfeum között oszlottak meg.)

Nemsokára Paál István körül bezárult a hurok: csaknem minden további bemutatóját bírálták, és 1985-ben Déry Tibor regényének, a G. A. úr X-ben-nek a felszabadulás 40. évfordulójára bemutatni tervezett színpadi adaptációját végképp betiltották. Emiatt Paál felmondott, s sokak megkönnyebbülésére távozott Szolnokról.

Ez volt az aczéli kultúrpolitika egyik utolsó jelentős erődemonstrációja.

• Beszélő évek – 1980