Skip to main content

A Tragédia tragédiája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kimaradt egy mondat, az utolsó. Szolnokon Az ember tragédiájának záró szentenciája – „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – nem hangzott el. Ezt nemcsak és nem elsősorban filológiai, esztétikai szempontból kifogásolták, hanem politikailag. Természetesen nem egyetlen mondat megléte vagy hiánya váltotta ki a hatalom nemtetszését, hanem mindaz, amit e hiány kifejezett.

Madách tragédiája soha sem csak egy dráma volt a magyar drámairodalomból, még csak nem is egyszerűen egy a nemzeti klasszikusaink közül – ideológiai-politikai szempontból kiemelt jelentőségű műnek számított és számít. Elég, ha csupán az ötvenes évek Tragédia-vitáira utalok, vagy arra, hogy a fővárosban hosszú ideig egyetlen színház, a Nemzeti kizárólagos joga és kötelessége volt e dráma bemutatása és műsoron tartása. A hetvenes években azonban lényegében nem volt Az ember tragédiája Budapesten. A Nemzeti legutolsó felújítása óta tizenhét év telt el. Ugyanakkor a 25. Színház kísérlete mellett egy vendégjáték, a tartui, illetve Szinetár Miklós tévés feldolgozása jelezte, hogy a Tragédia mekkora kihívást jelent a művészeknek, hiszen mindhárom megközelítés azt kutatta: miként lehet korszerűen megszólaltatni e gondolati drámát.

S ekkor, szinte egy időben, két színház is bemutatta Madách darabját: a Madách Színházban Lengyel György, Szolnokon Paál István rendezésében. A két előadásban közös volt, hogy szertartás-játékként indult, s hogy testi mivoltában is megjelenítette az Urat, ezáltal a keretjáték dramaturgiai-drámai súlya megnőtt, hiszen az Úr és Lucifer közötti harc személyessé, erőteljesebbé válhatott. De míg Pesten a történelmi színek megjelenítése, illetve a lezárás lényegében a hagyományokhoz hű maradt, Szolnokon radikálisabb átértelmezésre került sor. Ebből következően a Madách Színház előadása még beilleszkedett az esztétikailag-politikailag tűrt kategóriába, a szolnoki már nem.

A szolnoki színházzal amúgy is sok baj volt. Tulajdonképpen akkor is, amikor még Székely Gábor volt az igazgató, s ha másért nem, hát azért szúrta a hatalom szemét, mert oda is, akárcsak Kaposvárra, tömegesen zarándokoltak az országból – mindenekelőtt a fővárosból – a fiatal meg a nem is olyan fiatal értelmiségiek, hiszen mindkét helyen jó színházat lehetett látni. Minden ilyen – szellemi és valóságos – mozgás gyanús, ebből következően ellenőrizendő volt. Székely eljövetele után még problematikusabbá vált az alföldi város színháza. Még Székely szerződtette Paál Istvánt, akinek vezetésével a Szegedi Egyetemi Színpad a hetvenes évek első felében sok problémát okozott Aczéléknak. 1978-ban Schwajda György friss igazgatóként első bemutatónak (Shylock szerepében Major Tamással) A velencei kalmárt akarta műsorra tűzni, s ez Aczél György személyes és folyamatos ellenkezését váltotta ki, hiszen ő e Shakespeare-műnek még a műsortervbe vételét is tiltotta. Schwajda tiltakozásul lemondott (de azóta többször is vállalta az igazgatóságot, s közben nagy színházépítővé is kiképezte magát). Helyére Kerényi Imre került, aki igyekezett ügyesen lavírozni, s egyaránt eleget tenni a művészi vágyaknak, elképzeléseknek és a politikai elvárásoknak.

Kétéves igazgatósága alatt neki is többször kellett raportra mennie – többek között Paál miatt, hiszen ő volt például Mrozek Tangójának és Jarry A leláncolt Übüjének a rendezője, s mindkét darabra szilenciumot mondtak ki. Sőt 1979 szeptemberében ugyancsak Paál Beckett-rendezésével – A játszma vége – nyílt meg a szolnoki szobaszínház, s amennyire üdvözlendőnek tűnt, hogy új játszóhellyel bővült a színház, annyira károsnak tekintették, hogy nyugati drámával nyitott, s nem is akárkiével, hanem az abszurd irányzat pápájáéval. Idővel sokasodtak a kifogások, hiszen Aczélék fölháborítónak és ideológiailag károsnak tekintették, hogy a színházak – ha másutt nem, hát a stúdiójukban – egyre-másra angol-amerikai meg lengyel darabokat akartak bemutatni, ezért folyamatosan redukálták, felülbírálták a bemutatóterveket.

Utólag már nevetségesnek tűnik az az igyekezet, amellyel Aczél és művelődési miniszterhelyettesként Tóth Dezső megpróbálta feltartóztatni a magyar nép épülésére károsan ható nyugati és keleti szerzők darabjainak áradatát, de akkor ez szinte minden színház életét alaposan megkeserítette, ugyanakkor a tendencia megállíthatatlannak bizonyult: e tiltott és redukáltan (azaz csak egyetlen helyen, vagy bizonyos személyi-ideológiai garanciák, tehát előzetes vagy menet közbeni ellenőrzés mellett) bemutatható darabok előbb-utóbb mind színpadot kaptak.

Szolnokon 1980-ban ismét igazgatóváltás történt. Egy hivatalnok, Lengyel Boldizsár került a színház élére, s meglepetésre Paál István lett a főrendező. A kinevezők abban az ősi jelenségben bíztak, hogy a renitens, ha funkciót kap, megszelídül. Hogy még biztosabbra menjenek, Jászai-díjat is adtak Paálnak. Számításuk azonban nem jött be: Paál főrendezői bemutatkozása Az ember tragédiája volt.

A bemutatót követően minisztériumi és megyei pártbizottsági ellenőrzés következett, a funkcionáriusok árgus szemekkel figyelték az előadás minden mozzanatát, ugyanis feljelentés érkezett a pártközpontba: a produkcióba ellenforradalmi, illetve a lengyel ellenzékiekkel szimpatizáló részletek kerültek. Az illetékesek félelme bizonyos fokig érthetőnek tűnt, hiszen Paálról köztudott volt, hogy ’56-ot nem tekinti ellenforradalomnak, s hogy valóban szimpatizál a lengyelekkel, különösen ami a lengyel színházat és Grotowskit illeti. De hiába figyeltek az elvtársak, csak nem fedezték fel a vádakban megfogalmazott elemeket. Mindenesetre terjedt a gyanú: valami baj van a szolnoki Tragédiával. A szokásos és rendszeresen megtartott színházvezetői értekezleteken addig is gyakran került szégyenpadra Paál, most Tóth Dezső a maga és a párt nevében utasította rendre őt a Tragédia miatt, bár az előadást természetesen nem látta. Így aztán a tények nem zavarták abban, hogy ismételten a lengyel vonatkozásokat, no meg a szöveg megengedhetetlen megcsonkítását vesse a rendező szemére.

Ami az utóbbi vádat illeti, Paál valóban szokatlanul radikális húzásokat eszközölt a drámában. A Tragédiát szinte soha sem játsszák el teljes terjedelmében, de ezúttal körülbelül felére csökkent az elhangzó szöveg. A húzást azonban a koncepció indokolta, ugyanis Szolnokon nem a kötelező irodalom színi illusztrációja került színpadra, hanem egy olyan modelldráma, amely nagyon erősen rímelt a jelen valóságára, mindenekelőtt a fiatalság életérzésére. Közösségi színház volt ez, tíz színész játszotta az összes szerepet, s többnyire nagyon fiatalok alkották az együttest. Egyenfehér darócruhába öltözött tömeg kavargott a kétszintes, kopár falakkal határolt térben, amelynek egyetlen dísze volt: hátul fenn – mint Isten szeme – egy hatalmas rózsaablak. Éles fehér fények szabdalták a teret, s csak e fények, valamint a szereplők által kialakított térformák jelezték a különböző helyszíneket. A tömegből vált ki az Úr (Nagy Zoltán), majd a két fiatal, Ádám (Nagy Sándor Tamás) és Éva (Szoboszlai Éva) s a velük egyívású Lucifer (Ivánka Csaba). Az előadás középpontjában a központi hatalmat képviselő, de nyájasan a tömeg közé is lemenő, azzal időnként elvegyülő, a jó uralkodó látszatát fenntartó Úr és a nonkonformista, a lázadó, a gondolkodó egyén, Lucifer harca állt. Lucifer e harcban szövetségesül szeretné megnyerni Ádámot és Évát, a történelmi példázat tehát egy agitáció demonstráló anyaga. A demonstráció azonban nem sikerül, az utolsó képben minden szereplő hason fekve imádja és dicsőíti az Urat, s közéjük fekszik Ádám és Éva is. Lucifer emberfeletti erővel igyekszik felrángatni őket a hajbókolók közül, időnként maga is közéjük zuhan, de újra és újra talpra áll, és próbálja magával emelni társait is.

Itt szakad meg az előadás. Hogy lehet ebben a helyzetben elmondani az optimizmust sugalló zárszót? Lehet-e cinizmus nélkül elzengeni az ismert szavakat? Paál arra épített, hogy a nézők – legyenek diákok vagy felnőttek – ismerik az utolsó mondatot, tehát a befejező képhez hozzágondolják, magukban hozzámondják, tehát bennük áll össze a keserű valóság és az utópisztikus vég kettőssége, s ez indíthatja el a megtisztító gondolkodást. Azaz lényegében volt hű Madáchhoz, miközben betű szerint nem.

A koncepció azonban erősebbnek bizonyult, mint a kivitelezés, csak néhány – igaz, nagyon erős – pillanatban, epizódban született az elképzeléssel adekvát színpadi megoldás, s főleg színészileg volt billenékeny a produkció. Ez meglátszott a kritikai értékelésen is, hiszen majd minden kritikus elismerőn írt ugyan az előadásról, de az első ízben megrendezett kritikusi díj szavazásán végül is ez a produkció nem kapott díjat. (Az érdekesség kedvéért: a díjak Csurka, illetve a Pesti Színház Deficitje, a Nemzeti Úrhatnám polgára és Jövedelmező állása, a kaposvári Gyöngyélet és Halmi, a Várszínház Don Juanja, valamint a Budapest-orfeum között oszlottak meg.)

Nemsokára Paál István körül bezárult a hurok: csaknem minden további bemutatóját bírálták, és 1985-ben Déry Tibor regényének, a G. A. úr X-ben-nek a felszabadulás 40. évfordulójára bemutatni tervezett színpadi adaptációját végképp betiltották. Emiatt Paál felmondott, s sokak megkönnyebbülésére távozott Szolnokról.

Ez volt az aczéli kultúrpolitika egyik utolsó jelentős erődemonstrációja.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon