Nánay István

Nyomtatóbarát változat

1982 a színházi életben (is) ’81-gyel kezdődött. Nemcsak abban az értelemben, hogy minden konkrét esemény csak és kizárólag egy adott folyamatban értelmezhető – esetünkben például egy premier, annak sikere vagy sikertelensége, egyáltalán a hatása nem szakítható ki az évad egészéből, amely szeptembertől júniusig tart, hanem mindenekelőtt azért, mert minden, ami ’82-ben történt, csak az 1981. decemberi lengyelországi puccs tükrében vizsgálható. A hatalom lépései és ellenintézkedései éppen úgy, mint a szamizdattevékenység felerősödése, avagy a színházak darabválasztása és előadásai. S hogy ne legyen ilyen egyszerű a képlet, a ’82-es történéseket egy másik esemény is befolyásolta: Brezsnyev novemberi halála.

Mindebből következően a kultúrpolitika ebben az évben egyrészt ismét drasztikus le- és felszámoló intézkedéseket foganatosított, másrészt érthetetlennek tűnő engedményeket tett – mintha valami zavar, összehangolatlanság mutatkozott volna az ideológiai irányításban.

Az év elején még nem érződött ez a zavar, minden ment a maga megszokott módján: a hatóságok felügyeltek, a színházak pedig igyekeztek kijátszani a felügyeletet. A játékszabályok ismertek voltak. Különösebb meglepetést nem keltett, hogy Paál István például Szolnokon úgy rendezte meg a Hamletet, hogy Szellemként a Polonius utasításait követő Színészkirály lépett fel, tehát a Kovács Lajos személyében megjelenő, már ruházatában, viselkedésében is különös, leginkább a kor nonkonformista értelmiségijét idéző Hamlet a királyi udvar, azaz a Hatalom manipulációjának áldozata volt, és persze nem volt meglepő az sem, hogy az Agit-Prop. Bizottság ülésén nem a rendezői koncepció következetlenségei, hanem e koncepcióból kiérződő „ideológiai bizonytalanság” miatt bírálták az előadást. Még inkább rosszallották, hogy Kaposváron a III. Richardot Babarczy László „tendenciózusan aktualizálta”, s a címszereplőben egyértelműen Jaruzelskire lehetett ráismerni.

Az Agit-Prop. Bizottság műsortervi értekezletein felháborítónak találták, hogy a színházak előzetes műsortervében nyolc (!) lengyel dráma szerepel: Gombrowicz, Krasinski, Rózewicz, Witkiewicz, Zapolska egy-egy darabja mellett Mrozektől három. Nem elég, hogy állandósult az angolszász darabok „műsortervi túlreprezentáltsága”, hogy olyan két világháború közötti sikerdarabokat akartak egyesek bemutatni, mint Herczeg Ferenc Kék rókája, hogy Háy Gyula darabjait több színház is műsorára szerette volna venni, még ez a lengyel dömping is, ami már egyenesen provokációnak tűnt. Redukálták is a lengyel bemutatók számát.

S ha már a műsorengedélyezéseknél tartunk: az akkor még a Népszínházhoz tartozó Várszínházban a Szolnokról vendégnek hívott Kerényi Imre megrendezhette a több évig visszatartott Csíksomlyói passiót, ami az évad nagy eseménye lett, s hosszú évekre a Nemzeti repertoárjára is felkerült. A Vígszínház újabb Örkény-bemutatót tarthatott. A néhány éven át szintén tiltott Forgatókönyvet Valló Péter állította színpadra. Ez utóbbi mű főszereplőjének sorsához, egyéniségéhez a mintát – nem titkoltan – Rajk László életéből vette az író, a lejátszatott koncepciós per több volt, mint mementó. Olyan kérdéseket feszegetett Örkény, amelyeket akkoriban még nemigen lehetett nyilvánosan feltenni: a hit és a parancs, a párt szolgálata és a meggyőződés közötti őrlődés, az eszméért vagy a pártért hozott áldozat értelme, szabad-e taktikai áldozatot vállalni stb. Csaknem ugyanezek a kérdések fogalmazódtak meg a Pesti Színházban bemutatott Kőműves Kelemen című rockballadában is, amely Sarkadi Imre töredékei alapján íródott. A zenét a Szörényi-Bródy páros szerezte. Ugyanebből a töredékből született majd egy évtizeddel hamarább a Szegedi Egyetemi Színpad híres előadása, de míg abban Paál István és csapata hallatlanul élesen vetette fel a morális és politikai problémákat, addig most Marton László rendezése és Novák Ferenc koreográfiája nyomán bár hatásos, de gondolatilag felpuhított előadás jött létre.

Győrben az 1980-81-es évadtól kezdve a legfiatalabb rendezőgeneráció egyik legígéretesebb tagja, Szikora János lett a főrendező. Még Törőcsik Mari hívta el őt Pécsről, ahol néhány nagy port felvert előadással mutatkozott be (Déry Tibor: Az óriáscsecsemő, Kafka: A per, Boris Vian: Smürtz), de mire átvette győri megbízatását, Törőcsik és társai már elmentek a színháztól. A Rába-parti város ugyanis igen kemény terep volt, erős pártbizottsággal, és ez az erő a színház számára szigorú felügyeletet is jelentett. Így mindaz, amit Törőcsik vezetőgarnitúrája tervezett, nem kis ellenállásba ütközött. Szikora tehát nehéz helyzetbe került, s helyzetét csak nehezítette, hogy elsőnek Nádas Péter Takarítás című darabját akarta színpadra állítani, melynek bemutatóját Pécsett már egy évvel azelőtt letiltották. Ráadásul a díszleteket Rajk László tervezte, tehát két olyan munkatárssal dolgozott, akik a politikai vezetés és személyesen Aczél György számára nemkívánatos személyeknek minősültek. Végül is nem kevés viszontagság után létrejött a premier, de a következő tervezett bemutató még nagyobb ellenállásba ütközött. Szikora Genet Paravánokját szerette volna megrendezni, de a szerző az egyik legkövetkezetesebben elutasított-tiltott írónak számított. Kaposváron például Ács János a Balkont kezdte el próbálni, s a már szinte kész előadást tiltották le. Szikora sem járt sikerrel.

Győrben, a ’45 utáni időszak egyetlen új színházépületében nemcsak prózai és zenés tagozat dolgozott, hanem ez volt a híres-hírhedt Győri Balett székhelye is, s Markóék letelepedése óta egyre élesebb ellentét alakult ki a tagozatok között. Ezek az ellentétek azonnal politikai síkra is terelődtek, hiszen a balett-tagozat bírta a pártvezetők bizalmát, és élvezte szeretetüket, kedvezményeiket, míg a prózai társulat körül egyre sokasodtak a problémák, emiatt nemcsak ideológiai, hanem hatósági felügyeletet is foganatosítani kellett ellenük. 1982-ben, a csehszlovák dráma évében Hrabal Bambini di Praga című művéből készült adaptációt akartak bemutatni. Úgy volt, hogy csehszlovák tervezők közreműködésével alakítják ki a produkció látványvilágát, de ez a terv külpolitikai okok miatt kútba esett. Így aztán az előadás díszletét és jelmezeit egy olyan team készítette, amelynek tagjait (Bachmann Gábor, Erdély Miklós, Haraszty István, El Kazovszkij, Pauer Gyula, Rajk László, Szegő György) vagy az avantgardizmus bűne, vagy az ellenzékiség vétke terhelte. Az előadás elsősorban látványként volt hallatlanul izgalmas. A színház hatalmas színpadát teljesen behálózta egy sínrendszer, s elsősorban az e síneken mozgó installációk képezték a játék terét. Nagyszabású látványszínházi produkció született, amely a realista szószínházhoz szokott közönség számára kissé különösnek tűnhetett, de nem ez volt a baj. Arra hivatkozva, hogy a műsorfüzet „problematikus anyagai” miatt a baráti csehszlovák állam diplomáciai jegyzékben tiltakozott, a produkciót letiltották, a díszletet ízekre szedték. (Ez általános intenció volt: ha valamit tiltottak, annak a díszletét azonnal meg kellett semmisíteni.) Aczél György győri látogatása után Szikorát azonnali hatállyal elbocsátották. További sorsát, karrierjét hosszú ideig meghatározta ez a „botlása”. A politikai vezetés nem felejtett.

Persze nem ő volt az egyetlen, akit politikai okokból távolíttattak el a színházból. Kaposvárról Eörsi Istvánnak kellett ugyancsak ’82-ben távoznia. Az Eörsi-ügy a háttérben, csendben zajlott, annál nagyobbat szólt Peter Weiss Marat halálának előadása. A művészi színvonal, az amatőr és hivatásos színházi gyakorlat legjobb elemeinek ötvözése mellett a történelmi pillanat magyarázza a produkció kivételes hatóerejét. A lengyel puccs után más dimenziót kapott az előadás.

A politika egy ideig nem – vagy alig – vett tudomást a zarándoklatról. ’83-ban azonban, a színház szokásos budapesti vendégjátékán, amikor a jeggyel rendelkezők és a jegy nélkül maradtak egyaránt megrohamozták a színház kapuját, a rendőrségi asszisztenciával zajló, szinte tüntetésszámba menő jelenetek már kínosak voltak, s e vendégjáték, valamint a Belgrádi Kísérleti Színházi Fesztiválra (BITEF) szóló meghívás, majd az ott nyert számos díj után nem lehetett nem beszélni a Marat- (s a Kaposvár)-jelenségről. Ekkor írta meg hírhedt cikkét Köpeczi Béla, az akkori kultuszminiszter az előadásról (amelyet nem is látott), a kritika felelősségéről, és arról, hogy milyen elítélendő, ha a történelem tényeit s egy dráma belső, eszmei arányait holmi külső szempontok alapján, a hamis aktualizálás érdekében eltorzítják. De ekkor már e támadás utánlövésnek számított, a produkció vidéki viszonylatban hatalmas szériában ment, és változatlanul műsoron maradt-maradhatott.

A ’82-es év kiemelkedő színháztörténeti eseménye volt a Katona József Színház létrejötte. Ez egy politikai játszma és alku eredménye volt, amelynek főszerepeit Aczél és Pozsgay Imre játszották.

Ennek a játéknak egyik terepe – és áldozata – már 1978-tól, Székely és Zsámbéki odahelyezésétől kezdve a Nemzeti Színház volt. Bár az új vezetőség (Sziládi János igazgatóval kiegészülve) számos kitűnő produkciót hozott létre, amelyeket a kritika is, a közönség is visszaigazolt, a színházon belül, illetve a színház körül kialakult feszült helyzet egyre tarthatatlanabbnak bizonyult. Az együttes régi, nagynevű tagjai nehezményezték, hogy nem élveznek kellő előjogokat, hogy megváltozott a munkastílus és -morál, ugyanakkor a szellemi élet bizonyos körei éles támadásba lendültek a Nemzeti ellen – mondván, ez a vezetés nem viseli szívén a magyar dráma ügyét. Bezzeg Marton Endre idején minden évben megrendezték a színház repertoárján szereplő darabokból a magyar dráma ünnepét, most meg látványosan csak külföldi darabokat (klasszikusokat és moderneket) mutatnak be, s a programból hiányzik a hazai drámatermés. Eltekintve attól – amitől pedig nem lehet eltekinteni –, hogy milyen volt a Marton-éra és a Székely–Zsámbéki-időszak előadásainak művészi színvonala, ez a vád egyszerűen hamis. A Székelyék idején bemutatott 32 darabból 14 magyar dráma volt (köztük Sütő, Illyés, Bródy, Füst Milán, Weöres, Kornis, de Gyurkó, Jókai Mór és Maróti Lajos is), továbbra is műsoron maradt az előző évadokból a Bánk bán, a Csongor és Tünde, a Mózes, a Káin és Ábel, a Kulcskeresők, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. De hiába bizonyította a színház vezetősége meg a tárgyszerű kritika e hazugság tarthatatlan voltát, a vád vád maradt, s egyre terebélyesedett.

Sziládi János igazgatót egy koncepciós vizsgálattal felérő fegyelmi tárgyalás nyomán elmozdították állásából, s helyére a Népszínház addigi két vezetőjét nevezték ki, Malonyai Dezsőt igazgatónak, Vámos Lászlót művészeti vezetőnek. Ez már egy látványos erődemonstráció része volt, hiszen Aczél pozíciója ismét megerősödött, viszont Pozsgay, aki a Nemzeti megújítását kezdettől szorgalmazta s a maga eszközeivel támogatta, elvesztette miniszteri hatalmát. Megtörtént a Népszínház szétválása, és a Nemzeti társulata, illetve a Népszínház értékesebbnek ítélt színészállománya közötti fúzió. 1981 őszén befejeződött a Petőfi Sándor utcai színház felújítása is, így a Nemzetinek egyszeriben két plusz játszóhelye lett, a Várszínház és a Katona József Színház.

S ekkor kezdődött a nagy taktikai játszma. Az eseményeket Székely Gábor egy Mészáros Tamásnak adott interjújában így idézte fel: Sziládit „leváltották, bennünket a helyünkön hagytak – csak kineveztek fölénk egy új vezetőt, Vámos László személyében. Vele nekünk semmi bajunk nem volt, korábban tanárunk volt a főiskolán, és úgy érzem, kölcsönösen tiszteltük egymást, de az is nyilvánvaló volt, hogy egymástól távol álló színházi ízlést képviselünk… Ezt a felállást nem vállaltuk… Tehát bejelentettük, távozunk a színháztól… Miután Zsámbéki Gábornak nagy lakása volt Budán, tervezgetni kezdtük egy magán-színiiskola megnyitását… Ekkor egy késő este cseng a telefon, Pozsgay Imre van a vonalban, azt kérdezi, mit szólnánk ahhoz, ha a Katona József Színház önálló társulattal működhetne, és hogy elvállalnánk-e ennek a színháznak a vezetését?… Mi persze igent mondtunk, s ezzel kezdetét vette egy fantasztikus folyamat. A magyar színházban eladdig páratlan csoda történt: jó évtizedes közös törekvésekben egymást már kipróbált színházi emberek létre tudtak hozni egy közös színházi mentalitás, etika és ízlés alapján álló társulatot.”

Zsámbéki Gábor szerint: „Eljött a pillanat, amikor eldöntetett a mi bukásunk. Ezt persze nem lehetett valami könnyű megmagyarázni és bejelenteni, hiszen ahhoz túlságosan sok sikeres produkciónk volt már, amelyek telt házakkal hosszú szériákat éltek meg. Így aztán a szokásos gyávácska magyar módszer került alkalmazásra: közölték velünk, hogy minket ugyan megtartanak az állásunkban, csak kineveznek a fejünk fölé egy új igazgatót és még egy művészeti vezetőt is. Nyilván azért találták ki ezt, hogy megértsük, jobb, ha magunktól elmegyünk a fenébe. De akkor titkos üzenetek és suttogó küldöttek érkeztek, mondván, lesz egy olyan tárgyalás, amelyen nekünk módunkban áll akár a Várszínház, akár a Katona József Színház függetlenségét kérni. És akkor mi eldöntöttük, hogy ha ez valóban megadatik, akkor a Katonához ragaszkodunk… Később valóban sor került arra a megbeszélésre, ahol ezt az igényünket bejelenthettük… A Katona akkor jött létre, amikor a régi rendszer már erőtlen volt, és nem tudta igazán működtetni a maga cenzúráját. Ha a politikai éberség még a régi lett volna, akkor már azt sem engedték volna, hogy ennyi tehetséges ember összegyülekezzen. Mert abban korábban mindig nagy veszélyt szimatoltak. És a Katona akkor sem jöhetett volna létre, amikor már a pénz kezdett a mindenható úr lenni a színházban is…”

Nyilván igaza van Zsámbékinak abban, hogy a politikai vezetés nem szívesen élezte volna tovább a Nemzeti-ügyet, s mint akkoriban szokás volt, káderátcsoportosítás útján szerették volna megoldani a két prominens rendező helyzetét. De az is egyértelmű: a Nemzetiben kikényszerített vezetőváltás Pozsgay Imre személyes veresége is volt, tehát bizonyos fokig presztízskérdéssé vált a számára, hogy a helyzetből – amennyire lehetett – mégse vesztesként kerüljön ki, ugyanakkor, mint más esetekben (a nyíregyházi vagy a zalaegerszegi színházalapításkor például) egy szellemi alkotóműhely létrehozásában is közreműködjék. S ha ez nem ment az erő pozíciójából, ekkor megpróbálta a politikai taktikázás segítségével: lemondatása előtt már aláírt, teljes dokumentációval ellátott alapítólevéllel rendelkezett az új intézmény, amely azonban mindaddig páncélszekrényében lapult, míg az alapításhoz szükséges végleges igen meg nem született minden fórumon. Hogy ebben benne volt az, hogy Aczél cinkosan félrenézett? Hogy érvényesült a klasszikus taktikai megfontolás: „egy kis győzelem neked is, hogy kényelmesebb legyen nekem a nagyobb?” Ez hozzátartozott (és tartozik) a politikai játszmákhoz.

A Katona József Színház 1982 októberében Csehov A manó című komédiájával megkezdte működését, s előadásaival nemsokára kilépett a nagyvilágba. Bármerre ment, sikert sikerre halmozott. Produkciói az ország imidzsét javító kulturális exportcikké váltak. Ha annak alapján határoznánk meg a Nemzeti Színház lényegét, hogy milyen szerepet tölt be egy ország, egy régió színházművészetében, akkor néhány évig a Katonát tekinthettük a tényleges nemzeti színháznak.

• Beszélő évek – 1982