Varga Balázs

Nyomtatóbarát változat

A nyolcvanas évek a magyar film számára kifejezetten biztatóan indultak. Oscar-díjat nyert Rófusz Ferenc szellemes animációs filmje, A légy, majd Oscart kapott a Mephisto, és jó néhány fontos nemzetközi fesztiválon úgyszintén sikerrel szerepeltek a filmjeink. Teljesült a dokumentarista mozgalom régi kívánsága, 1981-ben megalakulhatott önálló stúdiójuk, a Társulás. A presztízsfilmek mellett úgy tűnt, lábra kap a hazai populáris film is. A korábbi évekhez képest változatosabb volt a műfajkínálat, az 1982-ben bemutatott magyar alkotások között volt koncertfilm (A koncert), akadt egész estés animációs munka (Vuk), de a nagyközönséget megcélzó dokumentumfilm is (Az aranycsapat). A filmszemlék alkalmából rendezett szakmai eszmecseréken oldottabb és optimistább volt a hangulat. De vigyázzunk, hisz Jeles óta tudjuk, a zenekar a süllyedő Titanicon is az utolsó pillanatig játszott.

Az évtized elején tetőzött a magyar filmben az „ifjúsági probléma”. Bő másfél éven belül majd fél tucat film foglalkozott a fiatalokkal (Ballagás, Cha-cha-cha, Kabala, Megáll az idő, Rohanj velem!), ehhez hasonló dömping utoljára a hatvanas években zúdult a gyanútlan nézőkre (Álmodozások kora, Bohóc a falon, Fejlövés, Sodrásban, Szerelmes biciklisták, Szevasz, Vera). A férfikorba lépő nagy generáció alkotásaiban először támadtak fel az édes hatvanas évek, amikor „konszolidációt hullámzott a Balaton”, a Mambó magnókból dübörgött a rock’n’roll, és hódító útjára indult az Illés. De hogy ezekben a filmekben csak a téma volt közös, az jól látszik, ha összevetjük az egyaránt a hatvanas évek közép- és tánciskolás közegében játszódó Megáll az időt és a Cha-cha-chát.

Ahogy az Álmodozások kora vagy a Sodrásban egy generáció szinkronidejű önarcképe, úgy a Megáll az idő évtizedes távlatból visszatekintő portré. Összeérnek benne a hatvanas és a nyolcvanas évek. A morális dilemmák, az erkölcsi korrózió kis történetei, amelyek nyomasztó számban és kínos didaktikussággal lepték el a hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjeit, a Megáll az idő, amely generációs történet a hatalomnak szóló értelmiségi üzengetés helyett, a közegváltásnak köszönhetően mentes a hamis hangoktól. Ritkán sikerült ilyen erőteljesen újrateremteni egy korszak tárgyi világát, hangulatát. Talán még pontosabb lenne a korszak állagáról beszélni: ködös, félhomályos, nyúlós állagú minden a Megáll az időben. A biológiaszertárban, a kocsmában és a barátságosan lepusztult lakásbelsőkben ugyanaz a bepállott, fojtott és sűrű levegő kavarog. Álló világ az állóbüfében. Akárha panoptikumban járnánk, úgy pásztázzuk végig a bódító illatú féldecik fölé hajoló, homályos tekintetű férfi- és nőarcokat a talponállóban, azon a helyen, ahol Bodor úr megosztja Dinivel életre oktató szentenciáit.

András Ferenc krimijét, a Dögkeselyűt is az teszi különösen izgalmassá, hogy populáris formába, bűnügyi sztoriba oltja és ezáltal felismerhetetlenné varázsolja az értelmiségi szerepzavar unalomig ismert kliséit. A magyar filmben mindig is hemzsegtek a reálértelmiségi figurák (főként a mérnökök és az orvosok). Az ő történeteik testesítették meg az értelmiség aktuális dilemmáit és politikai, hatalmi konfliktusait. Ez a hőstípus számos változáson ment keresztül, lendületét vesztve egyre inkább tipródó vagy csellengő figurává vált, mígnem a nyolcvanas években már a második gazdaság, a privát szektor szereplői vonják magukra a forgatókönyvírók és a rendezők figyelmét. A taxisofőr, a maszek, a kisvállalkozó lesz a filmek tipikus hőse és a társadalmi látképek kitüntetett figurája. A Dögkeselyű Cserhalmi által játszott, pályaelhagyó, exmérnök taxisofőrje már ezt a lassú változást jelzi. Nem szabvány, kommersz filmhős, nem magányos értelmiségi terminátor, budapesti Rambo, aki igazságot szolgáltatva visszaköveteli jussát, hanem kényszerből és kiszolgáltatottságból a szakadék szélére sodródó figura egy talán végzetesen beteg világban, amelynek működését rózsadombi villákból zsebtolvajkörutakra induló unatkozó özvegyasszonyok és jól szituált belvárosi orgazdák irányítják. Az „ész csele” itt legfeljebb arra elég, hogy hősünk a fehér garbós rendőrtiszt kezére játssza kirablóit, de ez saját szempontjából vajmi kevés. Egy cselekvő hős, akinek sorsát a kényszer jelöli ki, magára robbanthatja a világot, de ezzel csak saját történetét „tisztázza”. (Godard Pierrot-ja, a bolond, annak idején még legalább a romantikus lázadó dacával csavarta feje köré a dinamitot. De amikor meggondolta magát, már az ő számára is késő volt.)

Ha a cenzúrának lenne stílusérzéke, akár szimbolikusnak is tekinthetnénk, hogy az „ötvenes évek filmjeinek” sorozatát annak idején egy betiltott film, a Tanú premierje nyitotta és a következő évtized elején a Napló gyermekeimnek dobozba zárása zárta. Szerencsére ez a fogság jóval rövidebb ideig tart. Mészáros Márta 1982-ben készült filmje 1984-ben kerül a mozikba. A huzavonának álcázott betiltás azonban (ahogy Erdély Miklós 1981-es Verziójának elzárása is) azt jelzi, hogy a cenzúra továbbra is aktívan reagált a magyar film tabuk ellen indított offenzívájára.

Nem mozipremier volt, hanem a tévében készült Elek Judit kicsit statikus, de izgalmas, áthallásos tézisfilmje Martinovicsról (és a forradalom lehetőségeiről), amely csak hajszál híján kerülte el a betiltást. (Már maga a stáblista kész demonstráció: konzultáns Nádas Péter, díszlettervező Rajk László, a szereplők között pedig Ács János, Fodor Tamás, Gaál Erzsébet, Petri György és Ungváry Rudolf.) Nem lehetett előre látni, hogy mikor melyik film került dobozba, és melyik nem. Ez nem pusztán a tabutörés erején múlott. Hiszen e logika szerint egy másik 1982-es filmnek éppúgy dobozban lett volna a helye, mint a Napló gyermekeimnek és a Verziónak vagy épp Ember Judit következő évben elkészülő Pócspetrijének. Makk Károly Galgóczi-adaptációja, az Egymásra nézve elsőként foglalkozott a Kádár-korszak genezisével, a forradalom utáni megtorlás éveivel és az ütlegelésekkel, „szelíd meggyőzéssel” fémjelzett újbóli tsz-szervezéssel. Úgy tűnik azonban, hogy paradox módon a film által megsértett másik tabu, a leszbikus kapcsolat ábrázolása „hatástalanította” a bombát. Legalábbis a film fogadtatásából ez olvasható ki. A kritikák többsége a magánéleti szál pikantériájával foglalkozott, és elsiklott a film egyértelmű és tiszta rendszerbírálata mellett (bár a Népszabadság kritikusa azért nem feledkezhetett el erről sem). Több mint másfél évtized elteltével azonban már nem a tabutörés érdekessége, hanem a feszes határhelyzet-dramaturgia, a Makkra mindig is jellemző intenzív pszichologizálás és a remek színészek teszik elevenné ezt a filmet. Jadwiga Jankowska-Cies'lak Cannes-ban díjat is kapott alakításáért. (A két női főszerepet korántsem véletlenül nem magyar színészek, hanem lengyelek játsszák, annak idején a korai Jancsó-filmekben is először külföldi színésznők mutatkoztak mezítelenül.)

Az év másik emlékezetes színészi vendégjátéka Jirži Menzel nevéhez fűződik, aki Böszörményi Géza Szívzűrjében brillírozott Demeter, a felhőket ostromló hebehurgya galambász szerepében. Nemcsak Menzelnek, hanem a szeszélyesen kedves történetnek, a bohókás gegeknek és a szintén remeklő magyar színészeknek, a Máté Gábor–Udvaros Dorottya és a Pogány Judit–Básti Juli párosnak köszönhetően a Szívzűr végre ismét a csehes magyar filmek legjobb vonulatát és Böszörményi korábbi munkái közül inkább a Madárkák kesernyés báját, semmint az Autó érzelgős eklektikáját idézi.

A Társulás Stúdió megalakulása újabb lökést adott a dokumentarista iskolának. 1982-ben Vitézy László vitázó-elemző Vörös földje és Tarr Béla dimanikus Panelkapcsolata került a mozikba ebből a műhelyből. Ezekben az években szaporodtak meg a hosszú dokumentumfilmek. Közülük a szerencsésebbeket be is mutatták (bár például a Gulyás testvérek monumentális filmszociográfiáit már évek óta szűk, de biztos közönség vadászta a mozik műsorán). Ekkor kerül a nézők elé B. Révész László Bruck Edit-portréja és Gazdag Gyula filmje a vésztői köztársaságról, Sára Sándor pedig javában készíti a Pergőtűz epizódjait. Megkezdődött a történelmi dokumentumfilmek áttörése, és ez a hullám, a tények, a vallomások pőre igazsága lassan, de biztosan kirántja a talajt a múltvizslató, politizáló játékfilmek alól.

1982-ben könnyezik meg a nézők milliói E. T.-t és követik ökölbe szorult kézzel Rambo kalandjait. Ridley Scott Szárnyas fejvadászával a brit rendezők új hullámának előőrse megveti a lábát Hollywoodban. Miközben a világ Wajda Dantonjának áthallásaira figyel, a budapesti közönség Kieslowski 1979-es remekéből, az Amatőrből próbálja megérteni a lengyel helyzetet. Ez az év súlyos vérveszteséget jelent a filmtörténet számára. Meghal Ingrid Bergman, Romy Schneider és Henry Fonda, a rendezők közül a burleszk Keaton utáni királya, Jaques Tati, valamint a hetvenes évek talán legfontosabb európai filmese, a zabolátlan zseni, Fassbinder. A német új film második nemzedékének soha össze nem illő hármasfogatából ketten maradnak. Közülük Wenders A dolgok állásában eltemeti, majd újra felfedezi a történeteket, Herzog és Klaus Kinski pedig fanatizmust dicsőítő filmjükben bemutatják, hogyan lehet egy hajót keresztülvontatni egy hegyen (Fitzcarraldo). Greenaway filmjével, A rajzoló szerződésével a filmművészetben is döntő csatát nyer a posztmodern. A nagy öregek közül Bergman elkészíti gyönyörűséges családi tablóját, a Fanny és Alexandert. Nincs még minden veszve.

• Beszélő évek – 1982