Varga Balázs

Nyomtatóbarát változat

1983 filmes krónikájának sarokpontjait Bódy utolsó játékfilmje kivételével nem a premierek listáján kell keresni. Hiába készült el az Álombrigád, illetve egy évvel korábban a Pócspetri, mindkét film dobozban maradt. Első pillantásra nehéz hasonlóságot találni közöttük. Ember Judit megrendítő filmje a szókimondó történelmi dokumentumfilmek áramlatának reprezentánsa, az Álombrigád társtalan alkotás. A Pócspetri esetében a sorozat is lényeges, amelynek ez az egyik legfontosabb darabja, az Álombrigádban épp a diszkontinuitás hangsúlyos. Ember Judit filmjében a téma volt a betiltás oka, az Álombrigádban az, ahogyan Jeles az önmagában is érzékeny témát előadta.

A Pergőtűz vagy a Pócspetri hosszú interjúkra, egymást megtámogató párhuzamos vallomásokra épülő drámai kompozíciója előtérbe állította a legegyszerűbb mozgóképi kifejezőeszközt, a premier plánt és az emberi arcot. A szikár nagyközelik és félközelik, a takarékos kompozíciók elegendő teret hagytak a beszélő fejek számára, engedték felszínre törni a szaggatott emlékeket. Az üres frázisok, hivatalos beszédek hazug és unalmas világában (amit irgalmatlan humorral figurázott ki az Álombrigád) kivételes erűvel hatott az egyenes beszéd, az események krónikaszerű, tiszta elbeszélése. Egy-egy filmet be lehetett tiltani, netán rossz időpontban vagy csak elvétve vetíteni, de a filmek sorjázását nem lehetett megállítani. Jellemző, hogy az 1983-as filmszemlén a legjobb dokumentumfilm díját ugyan a Pergőtűz első része nyerte, de a filmet a mozikban lényegében elsikkasztották, a huszonöt részes tévés változat sugárzását pedig félbeszakították. A Pergőtűz tabutörése mégis tolerálhatóbb volt, mint a Pócspetrié. Ember Judit filmjéből derült ki először, hogy nem Rajké volt az első koncepciós per Magyarországon: Pócspetri tragédiája 1948 nyarán, még a dicsőséges koalíciós korszakban zajlott.

1983-ban mutatták be a Gulyás testvérek nagyszabású filmszociográfiáját Medve Alfonzról (Ne sápadj!), és Schiffer Pál fikciós dokumentumfilmjét a Fekete vonat egyik gyerekszereplőjének, Kitka Jánosnak a sorsáról (A pártfogolt). Egy évvel később a Játékfilmszemlén kikerült a dobozból Ember Judit és Gazdag Gyula iskolateremtő filmje, A határozat. Újra megemelkedett a dokumentumfilm presztízse, egyre több rendező forgatott játékfilmek helyett, mellett, között portrékat és dokumentumfilmeket.

Az Álombrigád eklektikája, bonyolult rétegzettsége, sokrétű utalásrendszere követhetetlen volt a cenzúra számára. Őrült beszédnek tartották, vagy esetleg féltek megérteni benne a rendszert? Biztos, ami biztos, betiltották. A munkásság helyzete sosem tartozott a magyar film vezető témái közé (kivéve az ötvenes évek termelési filmjeit, szocreál utópiáit, melyek sablonjai és relikviái komoly szerephez jutnak Jeles filmjében). Gábor Pál méltatlanul elfelejtett, komor drámája, a Tiltott terület vagy Rényi Tamás Makrája inkább csak kivételt jelentett, Bacsó Péter munkástrilógiája pedig a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető kapcsolódási pontnak. Jeles kíméletlen pontossággal mutatta meg a rendszer „bázisának”, a munkásosztálynak egzisztenciális és szellemi káoszát, amelyben szinte feloldhatatlanul keverednek „féldecik, sörök és kormányzatok”, ideologikus frázisok és olcsó slágerdalok. Előkerülnek a filmben az összetartozás és közösségteremtés sajátos rítusai is, mint például a férfiúi vizelet sugarainak egyesített erejével feldöntött kuglibábu vagy az alapos lerészegedések groteszk szépségű jelenetei. Egyszerű, földközeli élmények, de legalább őszintének tűnnek, és megvan bennük az a természetesség, ami az üzemi főnökség ostoba, öntelt cinizmusából vagy a művészvendégek enervált semmitmondásából hiányzik. Mert a munkások, a vezetők és a művész-értelmiség csoportjai között immár semmi kapcsolat nincsen az Álombrigádban. A közös nyelv már rég nem létezik. Szótöredékek, gondolattorzók, slágerigazságok, kidurrant frázisok és lejárt szlogenek keringenek a levegőben. Mindenki szövegel, hadar, mégis elbeszélnek egymás mellett. Jeles megrendülten szemléli a tiszta, emberi gesztusok mind ritkább pillanatait a hazugságot és ürességet felszínre vető kavarodásban.

Az Álombrigád feje tetejére állított egy masszív ábrázolási konvenciót (a magyar film munkásképét), és szisztematikusan szétzúzta a filmek struktúrájának általában legerősebb pillérét, a történetet. Rátonyi Róbert, a film narrátora maga is megrökönyödik azon, hogy képtelen medret szabni a sztori kibontakozásának, mert vagy saját ötletei vagy a nézők fantáziája vezetik hol izgalmasabb, hol pajzánabb tévutakra a cselekményt. Rátonyi vagy a filmben szintén feltűnő Vámosi János és Szirtes Ádám egy-egy korszak, egy-egy markáns kulturális értékrend szimbólumai: az Álombrigádban azonban minderről szinte tudomást sem véve (vagy éppen ennek biztos tudatában) kegyetlen öniróniával karikírozzák saját magukat. Az Álombrigád a filmi kifejezés kereteit feszegeti, nem véletlen, hogy filmen kívüli stilizációs eljárás, a színházi eszköztár hivatott legalább valamelyes egységet teremteni a jelenetek között. Jeles útja (a következő év formabontó Madách-interpretációja, az Angyali üdvözlet után) már a mozgókép határain túlra, a színházba, a Monteverdi Birkózókör felé vezet.

Az év premierjei között a konvenciókat megtartó, de azokat sajátos technikákkal megújító filmre is találhatunk példát. Erdőss Pál visszafogott, szép első filmje, az Adj király katonát! hagyományos dokumentarista stílusban mesélte el egy vidékről Budapestre költöző intézeti lány történetét. Szomjas György a Könnyű testi sértésben felfedezte azokat a témákat és azt a stílusvariációt, amelynek segítségével immár több mint másfél évtizede készíti összetéveszthetetlen hangulatú, egyéni humorú filmjeit. A VIII. kerület kocsmái és gangos bérházai tele vannak szenvedélyes történetekkel, sajátos modorú és szövegű pasasokkal, nőkkel és kalandokkal. Ebben a világban születnek Szomjas sztorijai, a bűn és a szex közegében. Szomjasnál együtt játszanak amatőrök és hivatásos színészek, a keresetlen, dokumentarista stílust elidegenítő effektek (inzertek, színváltások, riportbetétek, jelenetegységeket megismétlő, vissza-visszaugró vágások) teszik változatossá, hitelessé és élvezetessé.

A nyolcvanas évek első felében pár év leforgása alatt új színészgeneráció bukkant fel a magyar filmekben: részben az ekkor létrehozott Katona József Színház, részben más társulatok tagjai. Udvaros Dorottya, Máté Gábor, Rudolf Péter, Eperjes Károly, Eszenyi Enikő sorra kapták a fő- és mellékszerepeket (Szívzűr, Szerencsés Dániel, Cha-cha-cha, Elveszett illúziók, Könnyű testi sértés). Fiatalokról szóló történeteket írtak rájuk, a közönség kíváncsi volt a tévéből és a színházból ismert új arcokra.

Az Elveszett illúziók (Gazdag Gyula) és a Hatásvadászok (Szurdi Miklós) elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Mindkét film a színházi közegből fakadó lehetőségekre játszik rá. Játékosan politizáló filmek, főként az Elveszett illúziók, hiszen a Hatásvadászok szatirikusan politikus alaphelyzete végül egy kisközösség kusza belső viszonyainak történetébe vezet át. A kulturális életben működő cenzúráról a magyar film korábban nem nagyon beszélt, főként nem ilyen könnyed hangvételben. Ügyetlen intrikusok, lefokozott karrierlovagok, kisszerű komédiások sürögnek-forognak az 1968-ba áthelyezett, ironikus, balzaci keretezésű történetben (az obligát testvéri tankokkal a háttérben) és a vidéki színház közegében egyaránt. Az Álombrigádban a művész elvtársak és a műkedvelő színész elvtársak találkozója nem nélkülözte a felzaklató elemeket – az Elveszett illúziókban ezek már odavesztek, a Hatásvadászokban talán a befejezésben sejlik fel a nemes letörtség, hogy aztán a Három a kislány dallamai megint operettkönnyűvé stilizálják az emberi terheket.

Az ínyencek zarándokoltak el a mozikba, amikor bemutatták Huszárik és Makk operatőrének, a kézműves gondossággal formált képek mesterének, Tóth Jánosnak a filmjét. Az Örökmozi etűdök és kísérleti filmek füzére, tisztelgés az ősmozi lenyűgöző gazdagsága előtt, felfedezőút a mozgókép és a képzőművészet határterületére. Tóth János a BBS egyik legendás őstagja, de a stúdióban ekkor már föltűnt egy új nemzedék, Xantus János, Szirtes András és társaik. 1984 az o évük lesz, az új érzékenység, a posztmodern, a misztikum és a new wave megérkezésének éve. A Kutya éji dalának november végi premierje már ennek a hullámnak az előjátéka.

• Beszélő évek – 1983