Skip to main content

Körképek és körtáncok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
1985 filmjei

Az 1985-ben bemutatott magyar filmek


Bábolna múltja (Sára Sándor – dokumentumfilm)

Csak egy mozi (Sándor Pál)

Egy kicsit én, egy kicsit te… (Gyarmathy Lívia)

Az élet muzsikája – Kálmán Imre (Palásthy György)

Eszterlánc (Péterffy András)

Gyerekrablás a Palánk utcában (Mihályfi Sándor)

Hány az óra, Vekker úr? (Bacsó Péter)

Higgyetek nekem! (Mihályfi László)

Megfelelő ember kényes feladatra (Kovácsi János)

Őszi almanach (Tarr Béla)

Redl





















Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy a „szocialista filmgyártásban” nem a pénz a legfontosabb. Hogy mi mibe kerül, nem perdöntő kérdés, a szelekció nem eszerint történik. A nyolcvanas években azonban visszaszerezte meghatározó szerepét a Pénz. A filmgyár (Mafilm) sokadik átszervezése is a hatékonyság jegyében zajlott. A hatvanas évek eleje óta általában négy-öt évente változott a filmgyártás struktúrája, a stúdiók hol nagyobb, hol kisebb önállóságot élveztek, a művészeti és a gyártási egységek szervezeti kapcsolata is folyamatosan mozgásban volt. A hetvenes évek második felében újjászervezett négy stúdióhoz 1981-ben – a hivatalos frazeológia szerint úgymond „kísérleti jelleggel” – csatlakozott a Társulás Stúdió. A dokumentarista alkotók műhelye azonban létrehozása után négy évvel a filmszakma 1985-ös átszervezésének az áldozata lett.

A Társulásban dolgozott többek között Bódy, Dárday, Erdőss Pál, Fehér György, Jeles András, Tarr Béla és Vitézy László, a stúdiót olyan filmek fémjelezték, mint az Álombrigád, a Kutya éji dala, az Átváltozás, a Vörös föld, a Jób lázadása vagy az Adj király, katonát! és a Panelkapcsolat. A Társulás tehát egyszerre volt a többé-kevésbé hagyományos dokumentarista iskolán belül maradó alkotók (Dárday István és Szalai Györgyi, Erdőss Pál, Vitézy László) és a dokumentarizmuson „túllépők” (Bódy, Jeles, Tarr) műhelye. A két irányzat együttélése sosem volt feszültségmentes, de ez önmagában mégsem vezetett volna a stúdió megszüntetéséhez. A cenzúra ellenérzései nem feltétlenül politikai természetűek voltak, inkább a filmek némelyikének (Álombrigád, Kutya éji dala, Őszi almanach) zavarba ejtő „másságával” nem tudtak mit kezdeni. A Társulás megszüntetését hivatalosan pénzügyi megfontolásokkal indokolták, a magyar film ugyanis a nyolcvanas évek első felében korábban nem tapasztalt gazdasági bajokkal küzdött.

A költségvetésből évek óta reálértékben mind kevesebb pénz jutott a filmre, a filmgyár szolgáltatásainak (rendelt filmek, tévés produkciók, bérmunka) bevételei is visszaestek. Kevesebb film készült, megnőtt a külső források szerepe, egyre gyakoribbá vált a nyugati koprodukció. A filmek látogatottsága csak nem akart emelkedni. A Társulás tevékenységének is elsősorban a nézőszámra hivatkozva vetettek véget. Az itt készült filmeket valóban kevesebben nézték meg az átlagnál, csakhogy a stúdió megalakulásakor éppen a forgalmazás átszervezését, egyfajta alternatív, társadalmi forgalmazás megteremtését tűzte ki célul. (Másrészt a forgalmazás olykor erősen a „másfajta” filmek ellen dolgozott: a Kutya éji dalát szinte propaganda nélkül indították a mozikban, igyekeztek elsüllyeszteni.)

Az 1985-ös átszervezés következményeként az addigi öt stúdióból négy maradt, közülük kettő új vezetőt kapott. A Budapest Stúdió élén több mint három évtizedet eltöltött Nemeskürty István az átszervezett és új nevet kapott Filmintézet igazgatója lett, őt a stúdió élén Hanák Gábor váltotta fel. Az Objektív Stúdió vezetését a filmgyár igazgatóhelyettesévé kinevezett Marx Józseftől Babarczy László vette át. A Dialóg Stúdió élén továbbra is Bacsó Péter, a Hunniáén pedig Köllő Miklós állt. Egyúttal alaposan átszervezték a Mafilm gyártási és produkciós munkáját is, ezek az átalakítások a következő években is folytatódnak.

A változtatások elvileg a stúdiók önállóságát kívánták erősíteni. Az átszervezés a filmgyártás finanszírozását is érintette. A Filmfőigazgatóság ettől kezdve a stúdiók előző évi tevékenységének úgymond kollektív értékelése alapján döntötte el, hogy a korábbinál magasabb vagy alacsonyabb összeggel támogatja az adott műhely munkáját, ezt az új szisztémát pedig sokan a cenzúra erősítésére szolgáló lehetőségnek tartották. Azt, hogy közel a vég, még senki sem állította, legfeljebb remélte. Az 1985-ös filmek mindenesetre igen komor hangulatot árasztanak.

Az év premierjei kapcsán a szaklapok többnyire a „történelem visszavételéről” cikkeztek, mivel jó néhány film a múlt századot vagy e század első évtizedeit választotta témájául. A Szirmok, virágok, koszorúk romantikus pusztulástörténete, az Eszmélés eklektikus tablója, a Redl ezredes szecessziós körképe, a Vörös grófnő illusztratív élettörténete, a Tanítványok zaklatott drámája vagy a Hány az óra, Vekker úr? tragikomédiája persze korántsem alkotott olyan sorozatot, mint néhány évvel korábban az ötvenes évekre reflektáló filmek, ez az újra feltámadt historikus érdeklődés mégis feltűnő volt.

A Játékfilmszemle legfontosabb díjait a Szirmok, virágok, koszorúk nyerte. Lugossy László filmjében az 1849-es szabadságharc utáni idő elevenedik meg. Két évvel az elbukás után az egykori forradalmárok vagy feladták eszméiket és beolvadtak a császári belügyi szervezetbe, vagy apátiába süllyedve töltik napjaikat, esetleg „láthatatlan hadsereget” szervezve titkos küldetéssel járják az országot. Aki kitartott a forradalom mellett, az vagy öngyilkos lett rögtön a világosi fegyverletétel után, vagy kilátástalan csapdahelyzetekbe sodródik. Majláth Ferenc, Kossuth huszárfőhadnagya megpróbál kitörni a passzív rezisztenciából, de a szuverén cselekvéshez, az erkölcshöz és az eszmékhez való ragaszkodás végül öngyilkossághoz vezet. Unokaöccse, a fiatal és radikális Tarnóczy Miklós szintén nem kapható kompromisszumokra, ő elhagyja az országot, a film végén Amerikába hajózik.

A Szirmok, virágok, koszorúk annak ellenére sem nevezhető parabolának, hogy a történet félreérthetetlenül idézi nem pusztán 1849, de 1956 utánját is. Ragályi Elemér visszafogott kompozíciói szemet gyönyörködtető aprólékossággal keltik életre a nemesi kúriák világát, borongós enteriőrjeit, félhomályos, tükrökkel labirintussá tett belső tereit. A történelem nem kulissza, nem alibi, ebben a filmben a képeknek, helyszíneknek, figuráknak nyomasztó, nemes atmoszférájuk, súlyuk van. A Szirmok, virágok, koszorúk „lengyeles” film, nemcsak a színészek, a remek Grazyna Szapolowska és Boguslaw Linda, hanem a szemlélet és a hangulat pátosza, romantikus melankóliája miatt.

Minden aktuális áthallás és a Rajk-perre vonatkozó allúziók ellenére a Redl ezredes is míves történelmi körkép. Szabó trilógiájának középső darabja látszólag a Mephisto karriertörténetének variációja. A két hős karaktere azonban majdhogynem ellentétes, még ha sorsuk hasonlatos is. Szerepeket játszanak mindketten, csakhogy a Mephisto színész főszereplője végső soron saját magát, világrengető művészi ambícióit akarja megvalósítani, a Redl címszereplője pedig éppen azt igyekszik elkerülni, hogy önmaga legyen. Teljességgel feladja családi kapcsolatait, igyekszik nem is gondolni a származására. Hatalomvágya és becsvágya mit sem ér, ha folyton hazudik magának. Tanulni akar és tanul is, ám ha megszakad sem lesz soha arisztokrata. Azt a szerepet pedig, amit a Kubinyi testvérek várnának tőle, nem képes eljátszani. Adolf Redl arc nélküli ember lesz, katona, egy széthullás előtt álló birodalom utolsó idealistája, aki töretlenül hisz a birodalom eszméjében. A Redl ezredes hűvös szépségét, lélektanilag hiteles és történetileg pontos nagyepikáját időnként didaktikus jelenetek zavarják meg. Holott ezekre a magyarázó párbeszédekre és belső monológokra nem is lenne szükség, a film egyértelmű és konzekvens gondolatmenetet vezet végig.

Az év legnagyobb kritikai sikerét Bereményi Géza rendezői debütálása jelentette. A Tanítványok nem alanyi film, hanem igaz történeten alapuló nagy ívű, robbanékony mozi. A találékony cselekményvezetés révén a filmben modellezett életpályák és politizálási stratégiák sokszorosan átszövik egymást. A főhős, Fehér József nem főszereplője az eseményeknek. Majdnem mindenütt ott van, de a háttérben áll, asszisztál, sodródik az eseményekkel. A Tanítványok nagy ívű társadalmi tablót rajzol, mégsem epikus film. Hihetetlen sodrása van, a jeleneteknek nagyon erős az érzelmi töltetük. Kardos Sándor kamerája szinte pillanatnyi megállás nélkül mozog, forog, ott robog a szereplők előtt és mögött, egy percre sem hagyja nyugodni a nézőt. Bereményi magabiztosan keveri a különböző stílusokat és hangulatokat a drámaitól a groteszkig, a színészek a kisebb szerepekben is eleven, izgató figurákat alakíthatnak (például Balkay Géza a Kovács Imréről mintázott nyughatatlan rebellis, Török Imre szerepében). Cserhalmi a Szirmok, virágok, koszorúkban, az elszánt vitákból rezignációba, majd apátiába zuhanó Majláth Ferencként is nagyszerű volt, a Tanítványokban hasonlóképp bravúros a pezsgőt nyakaló, dekadens, ám hiperérzékeny és megrendülésre is képes Gráf Alex szerepében.

A Tanítványokban a múlt fekete-fehér archív híradófelvételei megelevenednek, színpompás, teátrálisan nagyszabású a körkép. A jelen azonban kopár és színtelen. Magyary professzor és csapata körül felforrósodik a levegő, lobognak az energiák, peregnek a képek – a jelenben csak cammog az idő, nem történik semmi, megromlanak az eszmék. Bereményitől persze mi sem áll távolabb, mint a nosztalgiázás (de hát ki is emlékezne vissza derűvel a harmincas-negyvenes évek fordulójára), ez az ellenpontozás, a radikális illúzióveszejtés hangsúlyozása azonban – hiába pontos lenyomata a nyolcvanas évek értelmiségi hangulatának – mai szemmel nézve megtöri a film ritmusát.

A második világháború és az azt követő évek Magyarországa három filmben is megjelent. Gazdag Gyula egy Auschwitzba szervezett Cooptourist-társasutazásról, a múlt megrendítő újraéléséről forgatott dokumentumfilmet (Társasutazás). A Godard-filmekből ismert remek színész, Szabó László Gion Nándor-adaptációja, a Sortűz egy fekete bivalyért erős hangulatú, empatikus, kisrealista film a háború utáni kisvárosi hétköznapokról, gyerekekről és felnőttekről, az ártatlanság észrevétlen elvesztéséről. Bacsó Péter pedig egy régebbi Páskándi-novellából készítette a Hány az óra, Vekker úr? című keserű filmgroteszkjét. Bacsó általában precíz dramaturg, a Hány az óra, Vekker úr? azonban éppen a dramaturgiailag indokolatlan, erőltetett fordulatok és konfliktusok miatt bicsaklik meg. Pedig a film első fele, a kisváros katasztrófa előtti mindennapjainak ábrázolata kifejezetten erőteljes és tragikomédiába illően szórakoztató.

Szinte valamennyi filmből sugárzik az értelmiségi rosszullét, a fiatalabb és idősebb generációk életét egyaránt mérgező kilátástalanság. Tarr Béla Őszi almanachjában egyetlen lakásra szűkül a világ. Reménytelenül összezárva cibálja, zsarolja és gyűlöli egymást néhány ember – pénzért, odafigyelésért, érzelmekért, szeretetért. Felkavaró, a dokumentarista iskolát idéző színészi alakítások, zilált dráma, vad és stilizált színvilág, intenzív világteremtés – Tarr Őszi almanachja az év talán legkeserűbb, de minden bizonnyal legizgalmasabb filmje, pokolbéli gyötrelmes napok krónikája.

Sándor Pál atelier-filmjében, a Csak egy moziban Truffaut kedvenc színészével, Jean-Pierre Léauddal a főszerepben Fellini Nyolc és féljét idéző díszletek között rendezett dekoratív, a modorosságot kerülgető közép-európai körtáncot. A „kell egy csapat!” jelszava helyett itt már csak egy csapatra való ember bukdácsol egymás körül, mindenki akar valamit a másiktól, mindenki mást és másvalakit akar.

Gyarmathy Lívia filmje, az Egy kicsit én, egy kicsit te… abszurdba fordítja az otthonos kisrealizmust. Ez a film három nemzedék körtánca, sok vitával, humorral és remek színészekkel (Őze, talán utolsó filmszerepében, különc nagybácsiként tolókocsival fel-alá gördülve hökkenti meg az elegáns Duna-parti szálloda éttermének közönségét). Érezhető ugyan a rendezői szándék a hétköznapok abnormitásának megmutatására, az extravagancia utáni hajsza azonban nem köti le a nézőt. Gyarmathy Lívia megtehetné, mégsem radikalizálja ezt az ábrázolást (ahogy majd Xantus egy év múlva a Hülyeség nem akadályban). Feje tetejére állt a világ, totális a zűrzavar, a film végén valahogy mégiscsak elérünk egy nagy, közös, ironikusan megbékítő fürdőzésig a tóban.

Sós Mária debütálása, a Városbújócska az Egy kicsit én... párdarabja, a fiatal értelmiségi szubkultúra közegében, sok zenével, Európa Kiadó-koncertrészlettel. Lányi András filmje, a Valaki figyel az excentrizmus diadala. Teljességgel egyenetlen, de végtelenül szórakoztató mozi, gegek és áthallások özöne, groteszk fausti alku pesti értelmiségi miliőben.

Ezektől a kaotikus körtánc-filmektől élesen elüt egy másik első filmes, Gárdos Péter munkája. Az Uramisten furcsa, sajátos hangulatú történet egy világszám megszerzésére törő artistáról és az idős szabadulóművészről, aki számára már csak ez a fiatal és ambiciózus férfi jelenti a kapcsolatot az élettel. Gárdos filmje jó értelemben vett szerzői mozi, hősökkel, kihívással, téttel és küzdelemmel.

Ez év őszén lesz öngyilkos Bódy, az ő hiányával, majd Erdély Miklós halálával nemcsak a BBS, de a fiatal magyar film is elveszti iskolateremtő, integráló figuráit. Erdély 1985-ben forgatja utolsó filmjét, a kafkai történetet abszurd derűvel elmesélő Tavaszi kivégzést. Ebben az évben készül el a BBS-ben Mész András szókimondó, radikális dokumentumfilmje a fiatalkorúak börtönéről. A Bebukottak – talán nem meglepő – a polcon marad, többek között az Álombrigád társaságában. Jeles ekkor már színházban dolgozik, ott készít filmjeihez hasonlóan formabontó és stílusteremtő műveket. A Monteverdi Birkózókör ez évi előadásának filmváltozata, a Szélvihar Dobozi Imre 1956-os tételdrámájának feldolgozása, a hazugság kíméletlen dekonstruálása. Jeles példája bizonyítja, hogy 1956-ról nemcsak történelmi parabolákban lehet beszélni, hanem a nyelv széttördelésével is. Ugyanis néha az alig érthető hablatyolás, makogás és dadogás a legtisztább állítás.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon