Nyomtatóbarát változat

Kedves barátaim, üldögéltem itt a fűben, hallgattam a különféle hozzászólásokat, és azon tűnődtem, szóljak-e vagy sem. Nem vagyok se író, se tudós, se politikus, csak afféle filmes; s bár mi, filmesek általában érdeklődünk a társadalom, a történelem és a politika kérdései iránt, hivatásunk szerint inkább képekben, művekben próbálunk gondolkodni a világról. Így aztán, ha művön és műfajon kívül kell megszólalnunk, néha gátlások szorongatják a torkunkat… Nem tagadom, most is bujkál bennem némi szorongás. Félreértés ne essék, akár itt, akár másutt el merem mondani, amit gondolok, mivel feltétlen híve vagyok az őszinte szónak, és nincsenek titkolni való gondolataim. Itt azonban fontos kérdésekről beszélgetünk, korunk és jövőnk ügyes-bajos dolgairól; a pontos gondolkodás legalább annyira kívánatos volna, mint az elfogulatlanság. Olyan világba születtünk és olyan világba nőttünk bele, melyben öröklött és újratermelődött gondjainkat éppen a pontatlan, meg nem gondolt gondolatok hatványozzák – gyakran az abszurditásig. Rögtönzött helyzetelemzéseink során óvatosságból vagy vakmerőségből, sündisznó vagy kamikaze módjára hajlamosak vagyunk látókörünk leszűkítésére, az arányok és az árnyalatok elhanyagolására. Ezek a megjegyzések természetesen arra is vonatkoznak, amit az elkövetkezendő percekben mondani kívánok… Egyszóval, azért próbálok mentegetőzni, mert tágasabb és elmélyültebb gondolkodást igényelnék magamtól is, mint amilyenre itt és most, a rögtönzés műfajában képesnek érzem magam… Mindezek ellenére mégiscsak fölnyújtottam a kezem, és két röpke megjegyzés, valamint egy szelíd javaslat erejéig bekapcsolódnék a tanácskozás munkájába.

Mészöly Miklós az imént megpendítette a tanácskozásunk érdemi összegzésének, valamiféle általánosabb érvényű szintézis megvonásának az igényét. Ilyesmire valóban szükség volna, de úgy érzem, ennek a lehetőségétől még távol vagyunk. Az itt elhangzó, tematikailag széttagolt, néha mélyről sugárzó, de néha fejbevágóan nyers és nem ritkán egymással is ellentétes gondolatok mérlegét megvonni már csak az idő rövidsége miatt is lehetetlen volna. Nem tudom, helyesen érzékelem-e, de az a benyomásom, összejövetelünk jelentősége nem az elhangzott hozzászólások kiérleltségében és összehangolhatóságában rejlik, hanem abban a kimondatlan készségben, hogy esetleges és kölcsönös fenntartásainkat, ilyen-olyan előítéletes nyavalyáinkat félretéve odafigyeljünk egymásra, igyekezzünk megismerni s talán meg is érteni egymás nézeteit, érzékenységét. Mivel először veszek részt ilyen tanácskozáson, nem ismerek mindenkit, de föltételezem, valamennyien a nyitottság szándékával, elfogulatlan lélekkel jöttünk ide, keserves történelmi tapasztalatok, írott és íratlan erkölcsi törvények tereltek össze minket, aggodalmunk az ország és felelősségünk mindazok sorsáért, kiket Csíkszeredától Chicagóig „magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom”. Nem egymás inkvizítoraiként üldögéltünk itt a fűben vagy kuporogtunk a sátorban, hanem egymás gondolkodó – néha igencsak eltérő módon, de mégiscsak gondolkodó társaiként, amint az erkölcsileg is felnőtt emberekhez illik. Ha tisztességünket, gondolkodói nyitottságunkat személyes kötelezettségként értelmezzük, akkor e közös készség, ami idevezérelt bennünket, megbecsülendő, igazi érték. Olyasmi, amit minden időben, még gyanakvásra hajlamos körülmények között is őriznünk kell magunkban, amit roppant esendő és érzékeny jellege miatt oltalmaznunk kell mindenféle hátsó gondolattól, bármiféle kisajátíthatósággal, sekélyes politikai manőverekkel szemben. Nem feledhetjük: az efféle kitárulkozókészséget nemcsak a történelmi fasizmusok irtották tűzzel-vassal, világháborús tébolyultsággal, Rákosiéknak is kedvenc időtöltésük volt, ha a Don-kanyar vagy Auschwitz poklából megtérő embermaradványokat egymás torkának ugraszthatták. S valljuk meg, imitt-amott, szűkebb-tágabb világunkban még ma is akadnak ferde hajlandóságú bajkeverők, akik életművük csődjének tekintik, ha mi itt a monori akácfák között nem egymás torkát harapdáljuk. Ezek az urak ferde szemmel néznek ránk, és csikorgatják majd a fogaikat. Ismerjük el, a ferde tekintet és a fogcsikorgatás indokolt lehet, hiszen ahogy Dosztojevszkij mondaná: átnéztünk rajtuk, mint pók a klozetajtón… Ez volna az első, az egyszerűbb megjegyzésem…

Gondolkodásunk szükséges és lehetséges tágításáról szólva valaki említette a bartóki léptéket… Ehhez kapcsolódna a második megjegyzésem… Amikor a bartóki mérték szóba került, elheveredvén a fűben, éppen az ég végtelen térségeit nézegettem, és azon töprengtem, vajon képesek vagyunk-e – már vagy még – a bartóki gondolkodás tisztaságára, tágasságára és elfogulatlanságára? Attól félek, nem. Egyebek közt azért sem, mert a hozzászólásokat hallgatva az az érzésem, túlságosan belegabalyodunk a merően politikai folyamatok és fejlemények szövevényébe, és ezáltal léptéket vesztünk, el-elfeledjük, hogy az ember több mint az állampolgár. Pedig ahhoz, hogy közelebb juthassunk a bartóki mértékhez, mindenekelőtt ezt az emberi többletet kellene működtetnünk magunkban, ennek a megnyilatkozási lehetőségeit kellene kicsikarnunk a világtól. Amikor az egyetemes emberi létezéssel arányosabb látás és megszólalás igényét emlegettem, nem személyes kényelemről, tehát nem kockázatmentes elvonatkoztatásokról ábrándozom. Mint gyakorló filmes, tapasztalatból ismerem a léptékváltás alattomos csapdáit; tudom, ha az ábrázolás során nem küzdi, nem rágja át magát az ember a konkrét politikai vagy szűkebb nemzeti létezésünk közegein, hanem valamiféle magasröptűség reményében megpróbál átlibbenni rajtuk – szerves gondolatok helyett csupán erőtlen elvontságokhoz jut, s ahelyett hogy a politikai létezés fölé kerekedett volna, mélyen a köznapi politika ülepe alatt lelheti magát magasröptű blöffjeivel együtt. Ilyenformán szuverén emberi mivoltunkból akkor is alattvalókká degradálódhatunk, ha hidegen hagy, és akkor is, ha túlteng bennünk a politika. De akármilyen nehéz is ráéreznünk a kívánatos arányra – mégiscsak muszáj rátalálnunk. Erkölcsi megőrződésünk érdekében vállalnunk kell akár a naponta ismétlődő sebesüléseinket is, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondolkodásunk belezsugorodjék sebesüléseink fájdalomkörébe. Nehezíti a dolgunkat, hogy a bartóki többletre, a létezésünkkel arányosabb, szabadabb és teljesebb látásra egy vesztébe igyekvő, velejéig meghasonlott világban kellene rátalálnunk, amelyben – mint mondani szokták – nincsenek egyértelmű jelzőtáblák. Az útkeresés nehézségei persze nemcsak minket nyomasztanak; én legalábbis úgy érzékelem, hogy a semmi világszerte föl akarja falni a valamit.

Az elmúlt két hétben Tokióban voltam, filmfesztiválon. Még frissen él, itt zümmög bennem az a félszáz film, amit ömlesztve végignéztem. Ezeket a filmeket Európa, Amerika, Ázsia és Afrika legkülönfélébb országaiban készítették, az egyiket például pápua filmesek Új-Guineában. Különös élmény és roppant tanulságos megpróbáltatás, ha az ember két héten át reggeltől késő estig átengedi magán a filmek áradatát. A legszembetűnőbb jelenség, hogy az eltérő nemzeti sorsok és látásmódok ellenére mennyire összerándult a világ, mennyire hasonlóak a gondok mindenütt. A filmekben feszülő aggodalmak, szorongások, fenyegetettségek láttán önkéntelenül is fölmerül az emberben, mik lehetnek az okai ennek a világméretű indiánosodásnak?… Voltak ott filmek, amelyek az ember és a természet végzetesen megbillent egyensúlya miatt aggodalmaskodtak; mások a termelés oltárán föláldozott humán értékeket siratták, megint mások az önkényre hajlamos hatalmi alakzatokkal szemben lázadoztak… Több százan voltunk ott meghívott filmesek, sokat vitatkoztunk az így vagy úgy ellehetetlenülő sorsokról, életekről, a századvég várható fejleményeiről, de a tekintetben nem volt vita köztünk, hogy az emberiség jelenlegi legalapvetőbb gondja a fegyverkezési őrület, a „lenni vagy nem lenni” kérdése körül keresendő. Erről tanúskodik Kuroszava végrendeletszerű filmje, a Ran (magyarul: Téboly), amely a háborúk ontológiai gyökerét a kizárólagosságra törő hatalomvágyban keresi; erről készít filmet Sindo, a Kopár sziget rendezője, erről beszélgettünk Gleb Panfilov barátommal, aki elmondta, hogy valamelyik moszkvai színházban éppen Hamletet rendez, és a „lenni vagy nem lenni” monológot prológusként is el akarja mondatni a darab előtt… Folytathatnám gondolkodó társaink névsorát Bergmantól Wim Wendersig, Elem Klimovtól Zanussiig, Heinrich Bölltől Ajtmatovig, de bízom benne, további bizonygatás nélkül is nyilvánvaló, hová is akarok kilyukadni… Akármilyen nyersen hangozzék is, kimondom: a bartóki lépték számomra annak a világtörténelmi ténynek a tudomásulvételét jelenti, hogy az emberiség képessé vált a teljes önpusztításra, a földi élet teljes megsemmisítésére, s ezáltal eddigi történelmétől eltérő, merően új korszakába lépett. Meggyőződésem szerint e fordulat sorsdöntőbb, mint a világtörténelem összes eddigi korszakváltása együttvéve. Mint tudjuk, a világban jelenleg százmilliárd ember elpusztításához elegendő atomfegyver van fölhalmozva. E tökéletesen képtelen helyzethez tökéletesen képtelen kérdés illik: honnét vegyünk ennyi embert…??! A „lenni vagy nem lenni” sóhaja ma már korántsem csak a dán királyfi lelkéből szakadhat föl, ezt kérdezheti minden élőlény, sőt: az utolsó fűszál is a földön. Súlyosbítja a helyzetet, hogy mi, átlagos halandók – bárhol éljünk is a földgolyón – legföljebb csak kérdezhetünk, a válaszra nem vagyunk följogosítva. Hovatovább az a látszat kerekedik, mintha nem rendelkeznénk a saját életünkkel. Amilyen mértékben föltartóztathatatlan és ellenőrizhetetlen a fegyverek halmozódási folyamata, olyan mértékben súlyosbodik a kiszolgáltatottságunk; ahogy Nagy László mondta: „megvakul velünk a történelem…” Nemcsak a tudatunk, a képzeletünk is a valóságos fejlemények után kullog… Még néhány pillanat, és bármi történhet velünk… Akármennyire is meghaladja az erőnket, a rideg tényekkel muszáj szembesülnünk, különben csak lebegnek a gondolataink, mint az ökörnyál. Még az a körülmény sem akadályozhat minket, hogy a fegyverek hatalma szinte természeti jelenséggé idegenedett tőlünk, arányaival azt a látszatot kelti, mintha semmi közünk nem volna hozzá. Ám az önpusztítás esélyét mi, emberek hoztuk létre, mi engedtük, hogy elhatalmasodjon fölöttünk, teremtményünket rajtunk kívül senki más nem fogja hozzánk szelídíteni… Tudom, Konrád György is régóta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel; mikor az imént fölvázolta a személyi, a társadalmi és a nemzeti szabadságeszmények triptichonját, vártam is, hogy szól majd szabadságtörekvéseink, megmaradásunk egyetemesebb föltételeiről, de nyilván ő is berzenkedett a rögtönzés veszélyeitől, az élő beszéd csapongásaitól. Megértem; túl nagy a tét, könnyen görcsbe rándul az ember, e témakörben átkozottul nehezen gördülnek elő a kimondásra érdemes mondatok… Miközben beszélek, úgy érzem, mintha egy nagy görögdinnyébe akarnék beleharapni: nem tilos, csak szinte lehetetlen… Akkor éreztem hasonlót, amikor a Guernicát forgattam. A barátaim korholtak is a rögeszmém miatt. Sehogyan sem fért a fejükbe, miért választok olyan feladványt magamnak, amelynek jelenleg semmiféle megoldása nem létezik. Nemcsak gyakorlatilag, elméletileg is teljes a gémberedettség. Az elméleti szakemberek közelítési kategóriái a nyihogó paripák és a hurrázások korából valók. Akkora képtelenség ez is, mintha mondjuk a Tejúton akarnánk biciklizni. Akármilyen dicséretes is a biciklitudományunk, félő, hogy a kedvünkért és helyettünk senki sem fogja kiaszfaltozni a Tejutat… Komolyra fordítva a szót: az emberiség jelenlegi, önpusztításra alkalmas korszakában másként merülnek föl a kérdések, mint az eddigi tizennégyezer-valahány háború bármelyikében. Kritikus határhoz érkeztünk. Az ismert kártyajáték hasonlatával élve: húsz van a kezünkben, ha lapot kérünk még, csak veszíthetünk. Ilyenkor már a legvakmerőbb hazardírozók is megtorpannak. Mi se tehetünk mást. (Közbevetőleg megjegyzem, Kuroszava Ranja éppen egy ilyen megtorpanási jelenettel ér véget. Egy szeme világát vesztett ember égbe meredő kőfalon lépked, és elérkezik a fal végéhez. Csak megállhat vagy visszaléphet – minden egyéb mozdulat jóvátehetetlen.) Néhány pillanatra meg kell tehát állnunk, és újra kell gondolnunk emberi létezésünk legelemibb kérdéseit. Akkor is meg kell ezt tennünk, ha némelyik barátunk megvetően legyint ránk, amiért nem a népi–urbánus tökölődés legfrissebb pletykáin rágódunk; akkor is, ha lehülyéznek, megaláznak vagy akár fejbe is kólintnak minket a különféle ragadozó ideológiák nevében. Egyébként tapasztalatból mondhatom, Magyarországon ma szabad érdemi módon gondolkodni a fegyverkezés kérdéseiről. A kísérletért járó megaláztatások semmivel sem súlyosabbak, mint amilyenekhez a kontraszelekció általános gyakorlatában az utóbbi esztendőkben hozzá kellett szoknunk… Miféle elemi kérdésekre gondolok?… Például… Érvényes-e az a tétel, mely szerint a világban csak azoknak lehet igazuk, akik győznek? Mint tudjuk, a kezdeti időkben a győztesek meg is ették a legyőzötteket, és lakmározás közben mi másra gondolhattak volna, mint hogy telik a bendőjük, tehát igazuk van. Később leszoktunk az emberevésről, rabszolgákat, hadifoglyokat, városokat, országrészeket, még később piacokat és befolyási övezeteket zsákmányolgattunk egymástól. A győztesek ünnepeltek, a vesztesek temetkeztek. Az utóbbi időkben már megkülönböztettünk igazságos és igazságtalan háborúkat, de soha nem történt meg, hogy valamelyik győztes fejet hajtott volna a legyőzött előtt, és elismerte volna annak igazát. A torzonborz emberevőket jól fésült diplomaták váltották föl, de az igazság kérdésében ugyanúgy a fegyverek döntöttek, mint annak idején a kőbunkók korszakában… Jól van ez így?… Muszáj, hogy a fegyverek igaza erősebb legyen, mint az embereké?… Egyáltalán, igaza lehet-e bárkinek is, aki el akarja pusztítani valamelyik embertársát csupán azért, mert az a másik nyomorult tőle keletre, nyugatra, északra vagy délre él, vagy mert másként szólítja istenét, vagy más a bőre színe, netán a frizurája? A szakemberek erre azt mondják, ne keverjük össze a dolgokat. Más a béke és más a háború. Békében az emberölés tilos, de háborúban dicsőség; ez így volt, mióta a világ világ… Igen, de meddig világ még a világ?… Hiszen nehezen megtermelt szellemi és anyagi értékeink nagyobbik hányadát ma már békében is önnön pusztításunkra tékozoljuk. Ráadásul nemcsak személyes, nemzeti, hanem egyetemes értelemben vett önpusztításunkra. Ha ez így megy tovább, mi marad kenyérre, könyvre, ivóvízre, lélegzetvételre? Mi marad a jókedvünkre, az álmainkra… a szabadságunkra?… Csodálkozhatunk-e, ha a világ vásznain indiánosodnak a tekintetek? Még ha csak indiánosodnának, hagyján, de kiüresednek. Személyesen is ismerek olyan hatalmat bitorló emberféleségeket, akiknek a szemében annyi belátás sincs, mint mondjuk egy galapagosi őshüllő tekintetében. Néha elnézem és sajnálom őket; az egyikkel viszonylag rendszeresen találkozom, az évek során amolyan laza munkakapcsolatba kerültünk, s valahányszor belenézek a szemébe, mindig belém nyilall a sejtés: valami nagy baj lehet a világban, ha valakin ennyire nem látszik már meg, hogy hajdanán embernek született.

Mi, európai emberek, leginkább azáltal váltunk európaiakká és emberekké, hogy már réges-régen szelíd és tiszteletre méltó kalandokba bocsátkoztunk. Kitaláltuk magunknak az erkölcsi igazságok mítoszait, szembeszálltunk az istenekkel, a hatalmakkal, amivel kellett. Eszményi teremtményeink valószínűleg nemcsak az írott tragédiákban léteztek, hanem köztünk és bennünk is, különben nem tudtunk volna életet lehelni beléjük. A Prométheuszokat, az Antigonékat, az Elektrákat, a Rómeókat és a Júliákat azért próbáltuk életre kelteni, mert nem volt kedvünk a kiszolgáltatottság és a közöny unalmában tengődni, és valamiféle emberi többlet után vágyakoztunk. Legalábbis a stílustalanság vétkébe esnénk, ha hagynánk magunkat lebeszélni erről a régi szokásunkról, és csak bámulnánk a ránk meredő rakétákra, mint marha a vágóhídra. A szakemberek persze biztatnak minket, azt tanácsolják, maradjunk veszteg, bízzunk a kölcsönös elrettentés doktrínájában, az majd mindent megold helyettünk. Talán igazuk van: a vaslogika szerint erőt csak ellenerő tarthat nyugalomban. A maghasadás nem érzékeny az emberi többletekre. Mégis úgy gondolnám, amíg kontinensünkön egymilliószor annyi atomfegyver van, mint amennyi Hirosimát letarolta a föld színéről, a vaslogikán túl léteznie kell egy líraibb, emberibb logikának is. Amerikai szakemberek szerint a harmadik világháborút meg lehet nyerni, mert az előzetes számítások szerint Európában csak 320 millió ember pusztul el. Ne kételkedjünk, tételezzük föl, a számítások pontosak, a komputerek vaslogika szerint működtek. Az általam elképzelt lírai logika mentén azonban rögtön földereng a kérdés: mi az, hogy csak 320 millió ember? Nem tehetek róla, az én fülemnek ez a csak furcsán hangzik, mert nem hihetem, hogy akadna bárhol is egy olyan ostoba komputer, amelyik ne számítana bele minket, magyarokat ebbe a 320 millióba. Mivel a várható fejleményeknek nemcsak nézői, hanem kiszemelt szereplői is volnánk, a lírai logika szerint az is felötlik bennem, mi, magyarok kis országban élünk, nekünk a 320 millió forintban is sok, nemhogy lélekszámban; azonkívül olyan érzékenyek vagyunk, hogy számunkra egyetlen ember elvesztése is észbontó gondot jelent, néha még évtizedek múltán is, különösen, ha az illető életét valamely embertelen hatalom fegyverei oltották ki… Persze, meg kell értenünk, egy világra méretezett vaslogika nem lehet tekintettel a mi apró-cseprő érzékenységeinkre; a győzelem ünnepe majd feledteti a lélek sebesüléseit. Meg is értenénk a dolgot, ha nem tudnánk egészen biztosan, hogy az elkövetkezendő világháborúban a föltételezett győztes éppúgy hamuvá válik, mint a föltételezett vesztes. Némi nehézségbe ütközne különválasztani a hamut a hamutól, különösen egy földgolyó méretű hamutengerben. A mi sajátos lírai logikánk szerint bölcsebben cselekednénk, ha a győzelem fogalmát végleg kiiktatnánk a számításainkból, és elhelyeznénk a letűnt világok múzeumába, a dinoszauruszok mellé. Meglehet, ma még hebehurgyának minősítenek minket az efféle javaslatainkért, de ha győzzük türelemmel, holnap talán már foganatjuk is lesz.

Végezetül: elnézést, ha eltértem volna tanácskozásunk mai témájától. Nem tudhatom, futotta-e erőmből és időmből néhány érdemi gondolatra is, vagy csak megugattam a fegyverkezés témakörét, mint ahogyan a kutyák szokták megugatni az óljuk fölött elmorajló repülőket. Ha így volna se kárhoztassatok; az agyonbeszélés és az agyonhallgatás zűrzavarában még egy elfogulatlan vakkantás is valamirevaló lehet… A félreértések elkerülése végett megemlíteném, nem vagyok se hívő, se pacifista; de vannak eszméim és eszményeim, amelyekért kész vagyok harcolni, és ha nagyon muszáj, meghalni is. A szándékom ezzel a szerény hozzászólással csupán az volt, hogy jelezzem, az egyetemes önpusztítás témakörében volna miről gondolkodnunk, s mi, magyarok talán képesek volnánk mondani is valamit a világnak. Tragikus történelmünktől érzékeny látást örököltünk. Fél évezred óta nem voltak győzelmeink, amelyek elvakíthatnának minket. Ilyen szempontból tán még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat: van némi fogalmunk arról, mit jelent a másik ember. Ez pedig komoly esély dolgaink végiggondolásához még bartóki mértékkel mérve is…

Ez volna hát a második megjegyzésem.

Ami pedig a javaslatomat illeti, jó volna, ha legközelebbi tanácskozásunkat Szárszón tartanánk. Úgy érzem, fölösleges volna megmagyaráznom, miért éppen ott, hiszen Szárszó többszörösen is jelképes hely. Javaslom továbbá, hogy a munkát, amit elkezdtünk, ne tekintsük elvégzettnek; próbáljuk meg továbbgondolni mindazt, amire itt és most nem maradt időnk. Bővítenünk kéne a tanácskozók körét is, mert minden látszat ellenére sokan vannak még a hazában és a hazán kívül, akikről föltételezhetjük, hogy képesek és hajlandók József Attila második hexameterének sugallata szerint gondolkodni.

• Beszélő évek – 1985