Hallott Ön arról, hogy az elkövetkező 15 év alatt a Szovjetunió meg akarja kétszerezni gazdasági teljesítőképességét?

bennünket a Petőfi Csarnokban, annak ellenére, hogy az új budapesti ifjúsági centrum épületét keresztül-kasul színesre mázolt, kisebb-nagyobb csövek hálózzák be. A Városligetben tető alá hozott szabadidőközpont szinte kínálja magát a megtekintésre, s érdemes is bekukkantani a javában üzemelő csarnokba. A start régen várt pillanatai óta kiderült, hogy talán nincs is a fővárosban olyan művelődési-szórakoztató intézmény, mely ekkora műfaji gazdagságban, választékban kínál programokat elsősorban a tinédzsereknek.

A felszabadulás negyvenedik évfordulóját ünnepeltük. A kerek évforduló ellenére jóval kevesebb „musz” program volt a színházak műsorán, mint például az 1978–79-es évadban, amikor a két országban kölcsönösen ünnepi drámafesztiválokat tartottak.

A visszafogott ünneplés abban is megmutatkozott, hogy a színházak többsége csupán stúdióméretben játszott szovjet darabot.

1. Varga Miklós: Európa – (2)

2. Első Emelet: Dadogós break – (9)

3. KFT: Bál az Operában – (1)

4. Csepregi Éva, Végvári Ádám: Japán fiú – (–)

5. Dolly Roll: Kolibri panzió – (5)

6. Korál: Kergesd el a felhőt a házamról – (–)

7. Rolls: Adj helyet magad mellett – (8)

8. LGT: A szívbajt hozod rám – (3)

9. Katona Klári: Fiúk a térről – (–)

10. Első Emelet: Nézelődünk – (–)

11. P.

Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy a „szocialista filmgyártásban” nem a pénz a legfontosabb. Hogy mi mibe kerül, nem perdöntő kérdés, a szelekció nem eszerint történik. A nyolcvanas években azonban visszaszerezte meghatározó szerepét a Pénz. A filmgyár (Mafilm) sokadik átszervezése is a hatékonyság jegyében zajlott. A hatvanas évek eleje óta általában négy-öt évente változott a filmgyártás struktúrája, a stúdiók hol nagyobb, hol kisebb önállóságot élveztek, a művészeti és a gyártási egységek szervezeti kapcsolata is folyamatosan mozgásban volt.

1985-re Bodor Ádámnak már jelent meg kötete Magyarországon is, de ez a novelláskötet, Az Eufrátesz Babilonnál, áttelepülése óta az első volt: tehát legalább a harmadik bemutatkozás, de mind közül talán a legsúlyosabb. 1985 csendes szenzációja, Krasznahorkai Sátántangójának jóval látványosabb fogadtatása mellett.

A Sátántangó és Az Eufrátesz Babilonnál mintegy véletlenszerűen, a kiadók szeszélye folytán, teljesen esetlegesen kerül egymás mellé az időben. Ez a tény nem is jogosítana fel semmiféle összevetésre, s nem is törekszem erre.

A nyolcvanas évek elejétől a különböző irányzatokhoz tartozó fiatal írók a FIJAK, majd a JAK, illetve a régi Mozgó Világ keretei között példás szolidaritásban küzdöttek azért, hogy egymással nyíltan versenghessenek. Az évtizedfordulón sorra léptek fel a fővárosban a különböző önálló irodalmi csoportok. Lapot nem alapíthattak, de rendszeres felolvasóesteket már tarthattak.

A nyolcvanas évek legsötétebb napján, 1981.

Kedves barátaim, üldögéltem itt a fűben, hallgattam a különféle hozzászólásokat, és azon tűnődtem, szóljak-e vagy sem. Nem vagyok se író, se tudós, se politikus, csak afféle filmes; s bár mi, filmesek általában érdeklődünk a társadalom, a történelem és a politika kérdései iránt, hivatásunk szerint inkább képekben, művekben próbálunk gondolkodni a világról. Így aztán, ha művön és műfajon kívül kell megszólalnunk, néha gátlások szorongatják a torkunkat… Nem tagadom, most is bujkál bennem némi szorongás.

Leonardo Boff, a felszabadítási teológia kiváló művelője 1985-ben – mielőtt megkezdte a rá büntetésből kirótt egyéves hallgatását – a keretben olvasható nyilatkozatot hozta nyilvánosságra. Az azóta eltelt közel 15 év számos nagy jelentőségű fordulatot hozott Boff atya személyes életében és a latin-amerikai egyház sorsában. Továbbá komoly változásokat idézett elő a felszabadítási teológiában is. Bár visszaemlékezésünkben az 1985-ös évre kell koncentrálunk, az események logikája és a megértés kedvéért kicsit vissza és kicsit előre is kell tekintenünk.

Meglehetősen ritkák az emelkedett pillanatok Brazília belpolitikai küzdelmeiben, amelyekből túlságosan is gyakran kilóg a területi, ágazati és másféle érdekcsoportok önös törekvéseinek lólába. Ilyen ritka pillanat volt 1985. január 15., amikor a több mint húsz éven át tartó katonai uralom lezárásaként a parlament két házából, illetve a huszonhárom szövetségi állam többségi pártjának hat-hat képviselőjéből álló, összesen 686 tagú elektori testület megválasztotta a köztársaság új elnökét.

Az urnához lépő elektorok egy-egy mondattal kommentálták állásfoglalásukat.