Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy a „szocialista filmgyártásban” nem a pénz a legfontosabb. Hogy mi mibe kerül, nem perdöntő kérdés, a szelekció nem eszerint történik. A nyolcvanas években azonban visszaszerezte meghatározó szerepét a Pénz. A filmgyár (Mafilm) sokadik átszervezése is a hatékonyság jegyében zajlott. A hatvanas évek eleje óta általában négy-öt évente változott a filmgyártás struktúrája, a stúdiók hol nagyobb, hol kisebb önállóságot élveztek, a művészeti és a gyártási egységek szervezeti kapcsolata is folyamatosan mozgásban volt. A hetvenes évek második felében újjászervezett négy stúdióhoz 1981-ben – a hivatalos frazeológia szerint úgymond „kísérleti jelleggel” – csatlakozott a Társulás Stúdió. A dokumentarista alkotók műhelye azonban létrehozása után négy évvel a filmszakma 1985-ös átszervezésének az áldozata lett.
A Társulásban dolgozott többek között Bódy, Dárday, Erdőss Pál, Fehér György, Jeles András, Tarr Béla és Vitézy László, a stúdiót olyan filmek fémjelezték, mint az Álombrigád, a Kutya éji dala, az Átváltozás, a Vörös föld, a Jób lázadása vagy az Adj király, katonát! és a Panelkapcsolat. A Társulás tehát egyszerre volt a többé-kevésbé hagyományos dokumentarista iskolán belül maradó alkotók (Dárday István és Szalai Györgyi, Erdőss Pál, Vitézy László) és a dokumentarizmuson „túllépők” (Bódy, Jeles, Tarr) műhelye. A két irányzat együttélése sosem volt feszültségmentes, de ez önmagában mégsem vezetett volna a stúdió megszüntetéséhez. A cenzúra ellenérzései nem feltétlenül politikai természetűek voltak, inkább a filmek némelyikének (Álombrigád, Kutya éji dala, Őszi almanach) zavarba ejtő „másságával” nem tudtak mit kezdeni. A Társulás megszüntetését hivatalosan pénzügyi megfontolásokkal indokolták, a magyar film ugyanis a nyolcvanas évek első felében korábban nem tapasztalt gazdasági bajokkal küzdött.
A költségvetésből évek óta reálértékben mind kevesebb pénz jutott a filmre, a filmgyár szolgáltatásainak (rendelt filmek, tévés produkciók, bérmunka) bevételei is visszaestek. Kevesebb film készült, megnőtt a külső források szerepe, egyre gyakoribbá vált a nyugati koprodukció. A filmek látogatottsága csak nem akart emelkedni. A Társulás tevékenységének is elsősorban a nézőszámra hivatkozva vetettek véget. Az itt készült filmeket valóban kevesebben nézték meg az átlagnál, csakhogy a stúdió megalakulásakor éppen a forgalmazás átszervezését, egyfajta alternatív, társadalmi forgalmazás megteremtését tűzte ki célul. (Másrészt a forgalmazás olykor erősen a „másfajta” filmek ellen dolgozott: a Kutya éji dalát szinte propaganda nélkül indították a mozikban, igyekeztek elsüllyeszteni.)
Az 1985-ös átszervezés következményeként az addigi öt stúdióból négy maradt, közülük kettő új vezetőt kapott. A Budapest Stúdió élén több mint három évtizedet eltöltött Nemeskürty István az átszervezett és új nevet kapott Filmintézet igazgatója lett, őt a stúdió élén Hanák Gábor váltotta fel. Az Objektív Stúdió vezetését a filmgyár igazgatóhelyettesévé kinevezett Marx Józseftől Babarczy László vette át. A Dialóg Stúdió élén továbbra is Bacsó Péter, a Hunniáén pedig Köllő Miklós állt. Egyúttal alaposan átszervezték a Mafilm gyártási és produkciós munkáját is, ezek az átalakítások a következő években is folytatódnak.
A változtatások elvileg a stúdiók önállóságát kívánták erősíteni. Az átszervezés a filmgyártás finanszírozását is érintette. A Filmfőigazgatóság ettől kezdve a stúdiók előző évi tevékenységének úgymond kollektív értékelése alapján döntötte el, hogy a korábbinál magasabb vagy alacsonyabb összeggel támogatja az adott műhely munkáját, ezt az új szisztémát pedig sokan a cenzúra erősítésére szolgáló lehetőségnek tartották. Azt, hogy közel a vég, még senki sem állította, legfeljebb remélte. Az 1985-ös filmek mindenesetre igen komor hangulatot árasztanak.
Az év premierjei kapcsán a szaklapok többnyire a „történelem visszavételéről” cikkeztek, mivel jó néhány film a múlt századot vagy e század első évtizedeit választotta témájául. A Szirmok, virágok, koszorúk romantikus pusztulástörténete, az Eszmélés eklektikus tablója, a Redl ezredes szecessziós körképe, a Vörös grófnő illusztratív élettörténete, a Tanítványok zaklatott drámája vagy a Hány az óra, Vekker úr? tragikomédiája persze korántsem alkotott olyan sorozatot, mint néhány évvel korábban az ötvenes évekre reflektáló filmek, ez az újra feltámadt historikus érdeklődés mégis feltűnő volt.
A Játékfilmszemle legfontosabb díjait a Szirmok, virágok, koszorúk nyerte. Lugossy László filmjében az 1849-es szabadságharc utáni idő elevenedik meg. Két évvel az elbukás után az egykori forradalmárok vagy feladták eszméiket és beolvadtak a császári belügyi szervezetbe, vagy apátiába süllyedve töltik napjaikat, esetleg „láthatatlan hadsereget” szervezve titkos küldetéssel járják az országot. Aki kitartott a forradalom mellett, az vagy öngyilkos lett rögtön a világosi fegyverletétel után, vagy kilátástalan csapdahelyzetekbe sodródik. Majláth Ferenc, Kossuth huszárfőhadnagya megpróbál kitörni a passzív rezisztenciából, de a szuverén cselekvéshez, az erkölcshöz és az eszmékhez való ragaszkodás végül öngyilkossághoz vezet. Unokaöccse, a fiatal és radikális Tarnóczy Miklós szintén nem kapható kompromisszumokra, ő elhagyja az országot, a film végén Amerikába hajózik.
A Szirmok, virágok, koszorúk annak ellenére sem nevezhető parabolának, hogy a történet félreérthetetlenül idézi nem pusztán 1849, de 1956 utánját is. Ragályi Elemér visszafogott kompozíciói szemet gyönyörködtető aprólékossággal keltik életre a nemesi kúriák világát, borongós enteriőrjeit, félhomályos, tükrökkel labirintussá tett belső tereit. A történelem nem kulissza, nem alibi, ebben a filmben a képeknek, helyszíneknek, figuráknak nyomasztó, nemes atmoszférájuk, súlyuk van. A Szirmok, virágok, koszorúk „lengyeles” film, nemcsak a színészek, a remek Grazyna Szapolowska és Boguslaw Linda, hanem a szemlélet és a hangulat pátosza, romantikus melankóliája miatt.
Minden aktuális áthallás és a Rajk-perre vonatkozó allúziók ellenére a Redl ezredes is míves történelmi körkép. Szabó trilógiájának középső darabja látszólag a Mephisto karriertörténetének variációja. A két hős karaktere azonban majdhogynem ellentétes, még ha sorsuk hasonlatos is. Szerepeket játszanak mindketten, csakhogy a Mephisto színész főszereplője végső soron saját magát, világrengető művészi ambícióit akarja megvalósítani, a Redl címszereplője pedig éppen azt igyekszik elkerülni, hogy önmaga legyen. Teljességgel feladja családi kapcsolatait, igyekszik nem is gondolni a származására. Hatalomvágya és becsvágya mit sem ér, ha folyton hazudik magának. Tanulni akar és tanul is, ám ha megszakad sem lesz soha arisztokrata. Azt a szerepet pedig, amit a Kubinyi testvérek várnának tőle, nem képes eljátszani. Adolf Redl arc nélküli ember lesz, katona, egy széthullás előtt álló birodalom utolsó idealistája, aki töretlenül hisz a birodalom eszméjében. A Redl ezredes hűvös szépségét, lélektanilag hiteles és történetileg pontos nagyepikáját időnként didaktikus jelenetek zavarják meg. Holott ezekre a magyarázó párbeszédekre és belső monológokra nem is lenne szükség, a film egyértelmű és konzekvens gondolatmenetet vezet végig.
Az év legnagyobb kritikai sikerét Bereményi Géza rendezői debütálása jelentette. A Tanítványok nem alanyi film, hanem igaz történeten alapuló nagy ívű, robbanékony mozi. A találékony cselekményvezetés révén a filmben modellezett életpályák és politizálási stratégiák sokszorosan átszövik egymást. A főhős, Fehér József nem főszereplője az eseményeknek. Majdnem mindenütt ott van, de a háttérben áll, asszisztál, sodródik az eseményekkel. A Tanítványok nagy ívű társadalmi tablót rajzol, mégsem epikus film. Hihetetlen sodrása van, a jeleneteknek nagyon erős az érzelmi töltetük. Kardos Sándor kamerája szinte pillanatnyi megállás nélkül mozog, forog, ott robog a szereplők előtt és mögött, egy percre sem hagyja nyugodni a nézőt. Bereményi magabiztosan keveri a különböző stílusokat és hangulatokat a drámaitól a groteszkig, a színészek a kisebb szerepekben is eleven, izgató figurákat alakíthatnak (például Balkay Géza a Kovács Imréről mintázott nyughatatlan rebellis, Török Imre szerepében). Cserhalmi a Szirmok, virágok, koszorúkban, az elszánt vitákból rezignációba, majd apátiába zuhanó Majláth Ferencként is nagyszerű volt, a Tanítványokban hasonlóképp bravúros a pezsgőt nyakaló, dekadens, ám hiperérzékeny és megrendülésre is képes Gráf Alex szerepében.
A Tanítványokban a múlt fekete-fehér archív híradófelvételei megelevenednek, színpompás, teátrálisan nagyszabású a körkép. A jelen azonban kopár és színtelen. Magyary professzor és csapata körül felforrósodik a levegő, lobognak az energiák, peregnek a képek – a jelenben csak cammog az idő, nem történik semmi, megromlanak az eszmék. Bereményitől persze mi sem áll távolabb, mint a nosztalgiázás (de hát ki is emlékezne vissza derűvel a harmincas-negyvenes évek fordulójára), ez az ellenpontozás, a radikális illúzióveszejtés hangsúlyozása azonban – hiába pontos lenyomata a nyolcvanas évek értelmiségi hangulatának – mai szemmel nézve megtöri a film ritmusát.
A második világháború és az azt követő évek Magyarországa három filmben is megjelent. Gazdag Gyula egy Auschwitzba szervezett Cooptourist-társasutazásról, a múlt megrendítő újraéléséről forgatott dokumentumfilmet (Társasutazás). A Godard-filmekből ismert remek színész, Szabó László Gion Nándor-adaptációja, a Sortűz egy fekete bivalyért erős hangulatú, empatikus, kisrealista film a háború utáni kisvárosi hétköznapokról, gyerekekről és felnőttekről, az ártatlanság észrevétlen elvesztéséről. Bacsó Péter pedig egy régebbi Páskándi-novellából készítette a Hány az óra, Vekker úr? című keserű filmgroteszkjét. Bacsó általában precíz dramaturg, a Hány az óra, Vekker úr? azonban éppen a dramaturgiailag indokolatlan, erőltetett fordulatok és konfliktusok miatt bicsaklik meg. Pedig a film első fele, a kisváros katasztrófa előtti mindennapjainak ábrázolata kifejezetten erőteljes és tragikomédiába illően szórakoztató.
Szinte valamennyi filmből sugárzik az értelmiségi rosszullét, a fiatalabb és idősebb generációk életét egyaránt mérgező kilátástalanság. Tarr Béla Őszi almanachjában egyetlen lakásra szűkül a világ. Reménytelenül összezárva cibálja, zsarolja és gyűlöli egymást néhány ember – pénzért, odafigyelésért, érzelmekért, szeretetért. Felkavaró, a dokumentarista iskolát idéző színészi alakítások, zilált dráma, vad és stilizált színvilág, intenzív világteremtés – Tarr Őszi almanachja az év talán legkeserűbb, de minden bizonnyal legizgalmasabb filmje, pokolbéli gyötrelmes napok krónikája.
Sándor Pál atelier-filmjében, a Csak egy moziban Truffaut kedvenc színészével, Jean-Pierre Léauddal a főszerepben Fellini Nyolc és féljét idéző díszletek között rendezett dekoratív, a modorosságot kerülgető közép-európai körtáncot. A „kell egy csapat!” jelszava helyett itt már csak egy csapatra való ember bukdácsol egymás körül, mindenki akar valamit a másiktól, mindenki mást és másvalakit akar.
Gyarmathy Lívia filmje, az Egy kicsit én, egy kicsit te… abszurdba fordítja az otthonos kisrealizmust. Ez a film három nemzedék körtánca, sok vitával, humorral és remek színészekkel (Őze, talán utolsó filmszerepében, különc nagybácsiként tolókocsival fel-alá gördülve hökkenti meg az elegáns Duna-parti szálloda éttermének közönségét). Érezhető ugyan a rendezői szándék a hétköznapok abnormitásának megmutatására, az extravagancia utáni hajsza azonban nem köti le a nézőt. Gyarmathy Lívia megtehetné, mégsem radikalizálja ezt az ábrázolást (ahogy majd Xantus egy év múlva a Hülyeség nem akadályban). Feje tetejére állt a világ, totális a zűrzavar, a film végén valahogy mégiscsak elérünk egy nagy, közös, ironikusan megbékítő fürdőzésig a tóban.
Sós Mária debütálása, a Városbújócska az Egy kicsit én... párdarabja, a fiatal értelmiségi szubkultúra közegében, sok zenével, Európa Kiadó-koncertrészlettel. Lányi András filmje, a Valaki figyel az excentrizmus diadala. Teljességgel egyenetlen, de végtelenül szórakoztató mozi, gegek és áthallások özöne, groteszk fausti alku pesti értelmiségi miliőben.
Ezektől a kaotikus körtánc-filmektől élesen elüt egy másik első filmes, Gárdos Péter munkája. Az Uramisten furcsa, sajátos hangulatú történet egy világszám megszerzésére törő artistáról és az idős szabadulóművészről, aki számára már csak ez a fiatal és ambiciózus férfi jelenti a kapcsolatot az élettel. Gárdos filmje jó értelemben vett szerzői mozi, hősökkel, kihívással, téttel és küzdelemmel.
Ez év őszén lesz öngyilkos Bódy, az ő hiányával, majd Erdély Miklós halálával nemcsak a BBS, de a fiatal magyar film is elveszti iskolateremtő, integráló figuráit. Erdély 1985-ben forgatja utolsó filmjét, a kafkai történetet abszurd derűvel elmesélő Tavaszi kivégzést. Ebben az évben készül el a BBS-ben Mész András szókimondó, radikális dokumentumfilmje a fiatalkorúak börtönéről. A Bebukottak – talán nem meglepő – a polcon marad, többek között az Álombrigád társaságában. Jeles ekkor már színházban dolgozik, ott készít filmjeihez hasonlóan formabontó és stílusteremtő műveket. A Monteverdi Birkózókör ez évi előadásának filmváltozata, a Szélvihar Dobozi Imre 1956-os tételdrámájának feldolgozása, a hazugság kíméletlen dekonstruálása. Jeles példája bizonyítja, hogy 1956-ról nemcsak történelmi parabolákban lehet beszélni, hanem a nyelv széttördelésével is. Ugyanis néha az alig érthető hablatyolás, makogás és dadogás a legtisztább állítás.