Varga Balázs

Nyomtatóbarát változat

A Kongresszusi Központ elegáns termeinek nyugalmát ritkán zavarta meg annyi nyílt színi taps és közbekiáltás, mint 1988 februárjában, a Magyar Játékfilmszemle idején. Nem ez volt minden idők legjobb szemléje, ám ez volt az egyik legpolitikusabb. Az 1988-as év filmjeinek elsöprő többsége (dokumentumfilmek és játékfilmek egyaránt) az ötvenes évekkel vagy a jelen visszásságaival foglalkozott. Az év premierjei között szinte elveszett az az egy-két vígjáték, szatíra, gyerekfilm.

A hortobágyi táborok túlélőinek vallomásai, Faludy György fanyar és szellemes anekdotái, a dunapataji polgárok vagy a bukovinai székelyek sorstörténetei a magyar történelem eltitkolt, tabusított területeiről szóltak. A történelmi dokumentumfilmek vetítésein alkalmasint többen voltak, mint a játékfilmekén. Soha annyi dokumentumfilmet nem mutattak be a mozik, mint a nyolcvanas évek legvégén. A dokumentumfilm térnyerését mutatta az is, hogy 1989-től a Magyar Játékfilmszemle elnevezést Magyar Filmszemlére cserélték. A második világháború utáni évtizedek magyar történelmének „fehér foltjait” feltáró és olykor a történetírást is megelőző dokumentumfilmek néhány éven keresztül kitüntetett figyelmet élveztek – és érdemeltek. A politikai progresszió és a filmes progresszió újra találkozott egymással, és nem utolsósorban a közönséggel. A rendszerváltás ideje alatt hihetetlenül megnőtt az érdeklődés a tényközlés, a dokumentumok, a források iránt. A drámai sorstörténetekről beszámoló dokumentumfilmek ennek a hullámnak az éllovasai voltak. (A kilencvenes évek elejére azonban elcsitult ez a heves érdeklődés, és máig tartó válságba sodródott a magyar dokumentumfilm.)

A szemle legfontosabb díjait a Gulyás testvérek dokumentumfilmje kapta. A Törvénysértés nélkül a hortobágyi táborokban ártatlanul hosszú éveket töltő emberek mellett a szögesdrótok másik oldaláról, a fogva tartók közül is megszólaltatott néhányat (habár jellemző módon inkább csak az alacsony beosztású őrök és verőlegények voltak hajlandók nyilatkozni: akadt köztük, aki képtelen volt számot vetni a múlttal, és vallási fanatizmusba menekült). Az alkotók ráadásul nemcsak a foglyokat és az őröket szembesítették egymással, hanem az interjúalanyokat is a filmmel. A Törvénysértés nélkül második részének dramaturgiai csúcspontja az a jelenetsor, amelyben a szereplők közösen megnézik az addig felvett interjúk alapján szerkesztett anyagot. Egymással és a sorsokból közösen összeálló „nagy történettel” évtizedek óta nem találkoztak, az eseményekről nem beszélhettek. A Gulyás testvérek szerves egységbe forrasztották a tényfeltárást a sorsfeltárással, az elbeszélést a feszes és reflektív drámai szerkezettel.

Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia történelmi portréfilmjében Faludy György mesélte el életét. A történet középpontjában itt is az ötvenes évtized, főképp a recski tábor állt. (Böszörményi Géza maga is Recsken raboskodott, tehát két egykori fogoly beszélgetett.) A kamera ritkán mozdult el Faludy arcáról, szuggesztív tekintetéről. A visszafogott eszközhasználat ebben az esetben a legkevésbé sem volt zavaró, a „pokolbéli víg napok” mozgóképi krónikája emlékeim szerint hipnotikus hatással volt a közönségre.

Recskkel és Hortobággyal ellentétben Dunapataj nem kitüntetett helye az ötvenes éveknek. Nem is történt semmi „különös” ebben a kis faluban, „csak” (fennkölten fogalmazva) végigzúgott rajta a történelem – a Rákosi-korszaktól a forradalmon keresztül a kádári évtizedekig. Magyar Bálint és Schiffer Pál filmszociográfiája néhány dunapataji polgár párhuzamos életrajza, szerteágazó sorsok és életpályák szövevénye. A főszereplők a klasszikus drámai szabályoknak megfelelően a film legelején bemutatkoznak, megmutatják otthonukat, környezetüket, majd felváltva mesélik el élettörténetüket. A Dunánál elsősorban a forradalomra koncentrál, ahogy mindenkinek, minden történetnek a centrumában ez a két hét állt. A Dunánál Schiffer Pál nyolcvanas évekbeli, szociológusokkal közösen, alapos kutatás és mélyinterjúk alapján készített faluszociográfiai sorozatának (A paraszti élet változásai) a befejező darabja. Sűrítmény, sorskoncentrátum: megszerkesztett, egyenes ívvel rendelkező összefoglalása a széttartó élettörténeteknek.

Törvénysértés nélkül, Faludy György, költő, A Dunánál, Sír az út előttem (Sára Sándor négyrészes tablója a bukovinai székelyek több évszázados odisszeájáról, vándorlásáról, többszöri ki- és betelepítéséről) – ezek a filmek egymást kiegészítő és megtámogató metszetek, történelmi alulnézetek, személyes drámák és portrék ismert, de elhallgatott eseményekről és helyszínekről, illetve hétköznapi településekről és csendes történelmi hétköznapokról.

A történtekről, a deportálásról, a kínzásokról, az ütlegekről, a megaláztatásokról, az elsikkasztott évekről a szabadulás után tilos volt beszélni. Soha, sehol, senkinek. Téglássy Ferenc csendes és komor drámai történet keretében mesélte újra az ötvenes évek egyik legsötétebb fejezetét (Soha, sehol, senkinek).

A közelmúlt kísértett a szemle két díjnyertes játékfilmjében is. Kósa Ferenc nagyszabású filmje, A másik ember két sorsdöntő időpillanatban, 1944-ben, illetve 1956-ban szembesíti hőseit, apát és fiát a Történelemmel és a Morállal. A nagybetű ebben az esetben különösen indokolt, hiszen Kósa filmje végig emelkedett, olykor patetikus. A pacifista apa azt hagyja örökül a fiú számára, hogy az erőszakkal nem szabad szembeszegülni, még akkor sem, ha ez adott esetben az életünkbe kerül. Kósa filmjében az erőszak elutasításának tisztességes, ám steril és fennkölt magaslatáról majdhogynem közös nevezőre kerül egymással mindenki, aki fegyvert fog. Egymás mellé sodródik 1944 és 1956. A másik ember történelemszemlélete megragad az elvont hősöknél és tételeknél.

A forradalom mindmáig megoldhatatlan feladat elé állítja a filmeseket. Attól tartok, még nem született meg az a reprezentatív alkotás, amely kikerüli a heroizmus és a történelmi leckefelmondás kliséit. Oldalnézetből, mellékszálként több alkotás is érintette már a forradalmat, de közvetlen közelről, a hiteles sorsok, a drámák és ellentmondások összhatásában még nem sikerült megragadni e két hét történetét.

Úttörő jelentőségű volt 1988-ban a Fekete Doboz Videofolyóirat elindulása. Néhány filmkészítő és értelmiségi (Ember Judit, Elbert Márta, Jávor István, Lányi András, Vági Gábor és Pesty László) kitalálta, hogy független, szamizdat videofolyóirat segítségével kellene megörökíteni a magyarországi politikai változásokat. Videokamerát aránylag könnyen lehetett szerezni, szerkesztési, vágási és persze (titkos) másolási lehetőségek, ha valamivel nehezebben is, de szintén adódtak – elindult hát a Videofolyóirat, amelynek számai azóta a rendszerváltás történetének legfontosabb forrásai közé tartoznak. A Fekete Doboz beszámolt azokról a tüntetésekről (március 15., június 16., Duna Kör) és kezdeményezésekről (a Fidesz megalakítása), amelyekről a hivatalos nyilvánosság (tévé, rádió, sajtó) hallgatott vagy félretájékoztatott. (Videofolyóirat már létezett Magyarországon korábban is, csakhogy Bódy Gábor úttörő kezdeményezése, az Infermental experimentális művészeti kiadvány és nem politikai fórum volt.)

A nyolcvanas évek végén a „hagyományos” játék- és dokumentumfilmek is egyre gyakrabban fedeztek fel sajátos szubkultúrákat. Xantus János a Neurotic együttes máig eleven hatású énekes-szövegírójának, Pajor Tamásnak a megtéréséről készítette el a Rocktérítőt, a prostitúcióról Dobray György (K) vagy a drogozásról Vitézy László (Úgy érezte, szabadon él) készített filmet. A Balázs Béla Stúdióban is több politikai vitafilm, interjú-dokumentumfilm forgott ekkoriban (Túlélési stratégiák). A Szorításban című filmmel Almási Tamás szintén ebben az évben kezdte meg évtizedhosszan tartó monumentális sorozatát, amelyben az ózdi nagyipari csődtömeg, e szocialista nehézipari mamutvállalat szétesésének, privatizálásának, majd többszöri sikertelen vagy csak részben sikeres talpra állítási kísérleteinek krónikáját nyújtja.

A politikai dömpingben aránylag kevesebben figyeltek két, mára egyértelműen a kortárs magyar film legfontosabb alkotói közé emelkedett rendező új filmjére.

Tarr Béla, Krasznahorkai László és Medvigy Gábor operatőr első közös munkáját, a Kárhozatot nehezen lehet ma már a Sátántangótól elszakítva nézni. (Eredetileg már ekkor a regény megfilmesítését tervezték, ám anyagi gondok miatt nem tudtak hozzákezdeni a munkához.) Tarr előző filmjének, az Őszi almanachnak reménytelen, sivár miliője, nyomott hangulata kísért az új filmben is. A Kárhozat közegének stilizáltságát azonban nem a színes neonfények, a sűrű és zárt belső tér, hanem a fekete-fehér színek, a kiüresített kompozíciók és a lassú kameramozgások határozzák meg. Néhány ember gyűlöli és zaklatja egymást, a fő motívum most is az árulás és a megváltás reménye nélküli vegetálás. Tönkrement emberek tönkrement tájban. Lezüllött, alkoholista férfiak és nők lepusztult, városszéli miliőben – a Titanic bárban és környékén. Koromtól sötétlő falak, nyomasztó, szürke, borús ég. A távolban csillék húznak el recsegve és zörögve. A kamera kíméletlenül lassú mozgással térképezi fel a vidéket. Kimért passzázsok: az emberek éppúgy a táj részei, mint a koszlott bár, a korhadt fák, a falakról csendben málló vakolat vagy a szeméttelep, ahol a film legvégén a Székely B. Miklós által játszott figura versenyt ugat egy kivert kutyával.

Grunwalsky többéves kihagyás után jelentkezett új filmmel. Az Egy teljes nap féltékenységi dráma egy napba sűrítve. A történet zárt és klasszikus, a forma azonban rendhagyó. Az Egy teljes nap videóra készült, és csak a forgatás után, különleges technikával sikerült felnagyítani 35 mm-re. Roncsolt és széteső a kép, de meglepőek a beállítások is, különleges alsó és döntött kameraállásokból látjuk az eseményeket. Drámai erejű nagyközelik és a legváratlanabb helyekről érkező fények teszik zaklatottá és felkavaróvá a kompozíciókat. Grunwalsky filmje időtlen dráma, de ott sűrűsödnek benne az ügyeskedő, magukra utalt és saját szabályokat teremtő kisemberek, kényszervállalkozók rendszerváltás-környéki hétköznapjai is.

1988-ban egymástól függetlenül két rendező is Amerika-filmet készített. A Tiszta Amerika a Gothár–Esterházy duó második közös filmje. Ritkán emlegetett, nagyon erős atmoszférájú mozi, a kallódás, a csellengés, a New Yorkba exportált kelet-európai idegenség filmje Lukáts Andor és Szirtes Ádám kiemelkedő színészi alakításaival. Szomjas György filmje, a Mr. Universe szokatlan műfajt képvisel a magyar filmtörténetben: ironikus road-movie, amelyben két kalandvágyó magyar, egy pesti srác és egy emigráns haver a nagy üzlet (a Film!) reményében végigbumlizza Amerikát, hogy azután a célpont, az egykori Mr. Universe, Mickey Hargitay sajnálkozva széttárja a kezét: no movie...

• Beszélő évek – 1988