Skip to main content

Egy igaz emberrel kevesebb

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bali Sándor, 1923–1982


Nevét 1956 novemberében ismerte meg az ország, amikor a magyar munkásosztály a levert forradalom utóvédharcát vívta – Bali Sándor a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egyik vezetője volt, Kádárral tárgyalt, nyilatkozott a sajtónak, hangja megszólalt a rádióban. Ő és társai azokban a hetekben a lehetetlennel próbálkoztak: egyezkedésre bírni a szovjet tankok nyomában Budapestre érkező Kádár-kormányt. Elfogadva annak fennhatóságát az államigazgatás felett, megőrizni a dolgozók önkormányzati szerveinek fennhatóságát az üzemekben. A kormány azonban sem elég erős, sem elég önálló, sem elég jóhiszemű nem volt ahhoz, hogy a kompromisszum létrejöhessen. December 8-án Salgótarjánban a tüntető munkások közé lőtt a karhatalom; 9-én feloszlatták a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot; 11-én törvényen kívül helyezték a munkástanácsok valamennyi területi csúcsszervét. Ugyanezen a napon a Parlament kapujában letartóztatták a tárgyalásra érkező Balit és Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökét. Kihirdették a szükségállapotot, rögtönítélő bíróságokat állítottak fel. A munkásság általános sztrájkkal válaszolt, s talán ennek tudható be, hogy Bali Sándort szabadlábra helyezték. 1957 elején, amikor a gyárak ellenállása már megtört, újra lefogták. 12 évi börtönre ítélték. 1963-ban, hét nehéz börtönév után szabadult.

Életéről szégyenletesen keveset tudunk. Egy nagyon szegény zsellércsalád tizenharmadik gyermeke. Esztergályos szakmát tanul, majd szerszámkészítést; idomműszerészként dolgozik. Az ötvenes években szakszervezeti bizalmi a Beloiannisz gyár szerszámműhelyében, tagja a Magyar Dolgozók Pártjának. Az a híre, hogy mindig kiáll az igazság mellett. 1956 októberében megválasztják az üzemi munkástanács elnökévé, novemberben a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács vezetői közé kerül. A többit tudjuk.

Szabadulása után visszatér szakmájához, szerszámkészítőként dolgozik az Egyesült Izzóban.

1963 és 1982 között semmi módon nem vett részt a politikában, de megalkuvásra bírni nem lehetett. Egyetlen gesztussal sem volt hajlandó megtagadni 1956 hagyományát, a munkás-önigazgatás eszméjét. Ennyi elég volt a politikai rendőrségnek ahhoz, hogy élete végéig zaklassa.

Keserű önváddal gondolunk arra, hogy ez abban az évtizedben történt, amikor az értelmiségi közvélemény nyomása kihozta a baracskai internálóból Dalos György és Haraszti Miklós írókat, meghiúsította előbb Haraszti, majd Konrád György író és Szelényi Iván bebörtönzését, lehetővé tette, hogy kiépüljenek a második nyilvánosság intézményei. Bali Sándort, a munkást, az egykori munkásvezért senki nem védte meg. A rendőrség még azt is meg tudta akadályozni, hogy bajtársai méltó módon vegyenek búcsút tőle.

Emlékét megőrizzük-e?

Ha a temetésén hemzsegő, fényképezőgépeiket kattogtató, tolakodóan hallgatózó detektívekre gondol az ember, tehetetlen felháborodást érez. De van valami vigasztaló is ebben a képben. Féltek tőle. Koporsója körül nem gyűltek össze tömegek, mégis: félelmetes ellenfél maradt – mert nem lehetett megtörni.

„Kemény és kegyetlen volt az életem – írta Bibó István halálakor –, s mégis szeretem; senki sorsával nem cserélném el a magamét.”

„Egy igaz emberrel kevesebb.”

(Megjelent a szamizdat Beszélő 4. számában, 1982. szeptember)




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon