Nevét 1956 novemberében ismerte meg az ország, amikor a magyar munkásosztály a levert forradalom utóvédharcát vívta – Bali Sándor a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács egyik vezetője volt, Kádárral tárgyalt, nyilatkozott a sajtónak, hangja megszólalt a rádióban. Ő és társai azokban a hetekben a lehetetlennel próbálkoztak: egyezkedésre bírni a szovjet tankok nyomában Budapestre érkező Kádár-kormányt. Elfogadva annak fennhatóságát az államigazgatás felett, megőrizni a dolgozók önkormányzati szerveinek fennhatóságát az üzemekben. A kormány azonban sem elég erős, sem elég önálló, sem elég jóhiszemű nem volt ahhoz, hogy a kompromisszum létrejöhessen. December 8-án Salgótarjánban a tüntető munkások közé lőtt a karhatalom; 9-én feloszlatták a Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot; 11-én törvényen kívül helyezték a munkástanácsok valamennyi területi csúcsszervét. Ugyanezen a napon a Parlament kapujában letartóztatták a tárgyalásra érkező Balit és Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökét. Kihirdették a szükségállapotot, rögtönítélő bíróságokat állítottak fel. A munkásság általános sztrájkkal válaszolt, s talán ennek tudható be, hogy Bali Sándort szabadlábra helyezték. 1957 elején, amikor a gyárak ellenállása már megtört, újra lefogták. 12 évi börtönre ítélték. 1963-ban, hét nehéz börtönév után szabadult.
Életéről szégyenletesen keveset tudunk. Egy nagyon szegény zsellércsalád tizenharmadik gyermeke. Esztergályos szakmát tanul, majd szerszámkészítést; idomműszerészként dolgozik. Az ötvenes években szakszervezeti bizalmi a Beloiannisz gyár szerszámműhelyében, tagja a Magyar Dolgozók Pártjának. Az a híre, hogy mindig kiáll az igazság mellett. 1956 októberében megválasztják az üzemi munkástanács elnökévé, novemberben a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács vezetői közé kerül. A többit tudjuk.
Szabadulása után visszatér szakmájához, szerszámkészítőként dolgozik az Egyesült Izzóban.
1963 és 1982 között semmi módon nem vett részt a politikában, de megalkuvásra bírni nem lehetett. Egyetlen gesztussal sem volt hajlandó megtagadni 1956 hagyományát, a munkás-önigazgatás eszméjét. Ennyi elég volt a politikai rendőrségnek ahhoz, hogy élete végéig zaklassa.
Keserű önváddal gondolunk arra, hogy ez abban az évtizedben történt, amikor az értelmiségi közvélemény nyomása kihozta a baracskai internálóból Dalos György és Haraszti Miklós írókat, meghiúsította előbb Haraszti, majd Konrád György író és Szelényi Iván bebörtönzését, lehetővé tette, hogy kiépüljenek a második nyilvánosság intézményei. Bali Sándort, a munkást, az egykori munkásvezért senki nem védte meg. A rendőrség még azt is meg tudta akadályozni, hogy bajtársai méltó módon vegyenek búcsút tőle.
Emlékét megőrizzük-e?
Ha a temetésén hemzsegő, fényképezőgépeiket kattogtató, tolakodóan hallgatózó detektívekre gondol az ember, tehetetlen felháborodást érez. De van valami vigasztaló is ebben a képben. Féltek tőle. Koporsója körül nem gyűltek össze tömegek, mégis: félelmetes ellenfél maradt – mert nem lehetett megtörni.
„Kemény és kegyetlen volt az életem – írta Bibó István halálakor –, s mégis szeretem; senki sorsával nem cserélném el a magamét.”
„Egy igaz emberrel kevesebb.”
(Megjelent a szamizdat Beszélő 4. számában, 1982. szeptember)
Friss hozzászólások
6 év 18 hét
8 év 43 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét
8 év 52 hét