Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

1982-ben a forradalom külföldön folyó szellemi utóvédharcában felszínre kerül az a rejtetten kezdettől meglevő feszültség, amely a „nagyimrés” forradalomábrázolás és a fegyveres felkelők élményei között volt. A fegyveresek – nem alaptalanul – úgy érezték, hogy a pártellenzékből jött értelmiségiek kisajátították maguknak azt a forradalmat, amelyet ők – érthetően – teljes egészében a maguk művének tartottak. A fegyveres felkelés panaszát a legfontosabb felkelőcsoport, a Corvin köz parancsnokának, Pongrátz Gergelynek az USA-ban saját kiadásában megjelentetett visszaemlékezése fogalmazta meg Corvin köz – 1956 címmel. Pongrátzot az ösztönözte könyve megírására, hogy megjelent a forradalom történetének két átfogó összefoglalása, két pártellenzéki szemléletű mű, Gosztonyi Péteré, 1956 – A magyar forradalom története és Király Béláé, Az első háború szocialista országok között. Elsősorban Gosztonyi késztette Pongrátzot megszólalásra.

Gosztonyi könyvével ellentmondásos a viszonya. A forradalom egész történetére vonatkozóan elfogadja azt hiteles ábrázolásnak, és támaszkodik rá, a számára legfontosabb kérdésben azonban, a Körút–Üllői út kereszteződésénél kialakult felkelőbázis ténytörténetének és bizonyos tények értékelésének kérdésében a volt kiliános tiszt legfontosabb provokálója és vitapartnere lesz.

A volt felkelők úgy ítélték meg, hogy az „írástudó” értelmiségiek megnyilatkozásaikban megemlékeztek ugyan a fegyveres harcot folytató felkelőkről, jelentőségüket azonban lecsökkentették a Nagy Imre körül szerveződött pártellenzékéhez képest. A volt pártellenzékiek nem vállalták a lincseléseket, és ezért háttérbe akarták szorítani az utókor emlékezetében azokat a felkelőcsoportokat, amelyeket összefüggésbe lehetett hozni, illetve a kádárista propaganda valóban összefüggésbe is hozott a lincselésekkel. Pongrátz könyve állást foglal a felkelők oldaláról a lincselésekkel kapcsolatban: „Az ÁVO-sok egyre mélyebben ásták a saját sírjukat. Egyik provokációt a másik után követték el az országszerte véghezvitt tömegmészárlásokkal, de nekünk vigyáznunk kellett a »forradalom tisztaságára«!” (150. o.) Pongrátz itt arra utal, hogy a sortüzek provokálták ki a lincseléseket. Budapesten ezek ugyanis az október 25-i, Parlament előtti sortűz után kezdődtek. A Rádió védőit még nem lincselték meg, a budapesti pártház védőit már igen. Nem osztom – egészében legalábbis nem – azt a véleményt, hogy a sortüzeket provokációs céllal adták le. A máig tisztázatlan Parlament előtti sortűz esetében fennáll ez a lehetőség: nem kizárt, hogy a sztálinista Katonai Bizottság a sortűzzel akarta Nagy Imrét lépéskényszerbe hozni: vagy vállalja a vérengzést, és ezzel kompromittálja magát a hozzá bizalommal levő tömegek előtt, vagy elhatárolja magát attól, s ezzel „átáll az ellenforradalom oldalára”, ami a sztálinista utóvédharcosok számára megfelelő ürügy lehetett volna Moszkva felé, hogy újra eltávolítsák őt a vezetésből.

Az én értelmezésem szerint nem arról a provokációról van tehát szó, amelyről Pongrátz ír: nem azért lőttek a tömeg közé, hogy lincseléseket provokáljanak ki, s az ürügyül szolgáljon a még erőteljesebb szovjet beavatkozásra. A vidéki sortüzeket (Miskolc, Mosonmagyaróvár, Tiszakécske) egyáltalán nem gondolom provokációnak. Ezekkel valószínűleg a felkelést akarták leverni. Abban viszont igazat adok a szerzőnek, hogy a pártellenzéki indíttatású irodalom valóban nem veszi figyelembe vagy nem hangsúlyozza a sortüzek és a lincselések közötti oki összefüggést, attól tartva, hogy ezzel igazolja az utóbbit, amitől humanista érzékenységgel elementárisan irtózik. Pongrátz fellépett a lincselések ellen, és könyvében is elfogadja a forradalom tisztaságának (értsd: lincselésmentességének) követelményét, de az, hogy a citált passzusban idézőjelbe kerül a „forradalom tisztasága”, önkéntelenül is elárulja, hogy rossz pillanataiban nem állt távol a lincselés igenlésétől.

A szerző utal arra, hogy kezdettől léteztek ellentétek közte és a „nagyimrések” között. Pongrátz már 1957-ben publikálni akarta emlékeit, de Király Béla lebeszélte erről azzal, hogy a felkelés ilyen részletes bemutatása ürügyet szolgáltathat Kádáréknak a megtorlás fokozásához. A pártellenzéki emigráció Pongrátz szerint bagatellizálni akarta a fegyveres felkelést, hogy azt állíthassa: semmi szükség nem volt a szovjet beavatkozásra, az országban béke honolt, a szovjet beavatkozás egy olyan, konszolidált helyzetű kommunista kormányt távolított el, amely a „huszadik kongresszus” elvi alapján állt.

Pongrátz könyve érdekes kordokumentum az 1982-es év szempontjából is, és Pongrátz mai nézeteivel való összevetésben is. Pongrátz 1982-ben azt írta: „Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelőeszköz az állami tulajdonból a köztulajdonba megy át. A munkás legyen »részvényese« annak a gyárnak vagy üzemnek, ahol dolgozik.” (16. o.) A szovjet típusú állami tulajdonrendszert államkapitalizmusnak nyilvánítja. A jugoszláv típusú munkásönigazgatási rendszernek a magyar forradalomban még radikálisabban értett változata alapján áll, és a „nagyimrés” pártellenzék koncepciójának megfelelően pluralista többpártrendszerrel kívánja fölváltani az egypártrendszerű diktatúrát. Nézetei tehát semmiben nem különböznek annak a pártellenzéknek a koncepciójától, amelynek emigráns utóvédharcosai ellen a könyvét írta. A forradalomhoz még át nem állt Nagy Imre-kormánnyal szemben a felkelőcsoport október 28-án program-kiáltványt ad ki (100. o.). Ennek tizedik pontja Veres Pétert ajánlja kormányfőnek. Ő ugyan nem antisztálinista kommunista, hanem egy volt koalíciós párt egykori vezetője, de a pártellenzéki tábortól lényegében elválaszthatatlan baloldali tényezőnek tekinthető, akit néhány nappal később az újjáalakult Parasztpárt alig akar elfogadni, mert a Rákosi-rendszer kollaboránsának tekinti.

Az ’56-os Pongrátz világfelfogása 1981-re beilleszkedik az 1968 utáni újbaloldali szemléletbe. A nyugati kapitalizmus támogatja a vadreakciós, népnyúzó jobboldali diktatúrákat (a Batista-féle) Kubában, Nicaraguában, Salvadorban, Guatemalában, és ezzel (a kifejtés logikájába belefér, hogy esetleg szándékosan) baloldali diktatúrákat hoz létre. Ily módon szovjet típusú államkapitalista rendszerek jönnek létre. A kétféle kapitalizmus együttesen érdekelt abban, hogy megakadályozza a „valódi”, azaz demokratikus-önigazgató szocialista rendszerek létrejöttét. Pongrátz a magyar forradalom végzetének az USA árulását tartja, amelyet azzal a Bohlen moszkvai nagykövet által átadott kormánynyilatkozattal követett el, melynek lényegi mondanivalója az volt, hogy „az Egyesült Államok kormánya nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet blokk bármely tagját potenciális katonai szövetségesnek”. (Pongrátz i. m. 20. o.) Pongrátz ezt a nyilatkozatot úgy érti, hogy az USA szovjet invázió esetén nem fog katonai erővel beavatkozni. Sietve hozzáfűzöm, soha nem lehetett kétség afelől, hogy az USA az akkori katonai erőviszonyok mellett katonai erővel nem avatkozhatott be. Ettől a szovjet vezetésnek nem kellett tartania, és nyilván nem is tartott. E sorok írója akkor és azóta is úgy értette-érti ezt a nyilatkozatot, hogy az USA hazánkat nem akarja függetlenné válása esetén NATO-országgá tenni, leendő semleges országnak tekinti, tehát a Szovjetunió katonai kockázat nélkül kiengedheti Magyarországot a Varsói Szerződésből. Pongrátz viszont úgy gondolta ’56-ban is és ’81-ben is, hogy az USA mintegy biztatta a SZU-t arra, hogy vonuljon már be, és legyen „végre nyugalom”.

A 163. oldalon a könyv szemléletet vált: a régebbi múlt felé fordulva pártellenzéki és újbaloldali szemléletről horthysta szemléletre vált át. Az ország második világháborús részvétele Hitler oldalán nemzeti ügynek minősül. Annak kell lennie, ha a szovjet csapatokhoz való átszökés, az „antifa” tanfolyamon való részvétel és a szovjet oldalról magyar ellenállási akcióként megszervezett partizántevékenység árulásnak minősül a volt bajtársakkal szemben, akik ezek szerint igaz ügyért harcoltak. Ami pedig a koalíciós rezsimet illeti: „Ebben az időben (1946-ban! – Sz. M.) dühöngött legjobban a bosszú Magyarországon, tucatjával akasztották fel naponta a »háborús bűnösöket«, közöttük sok hazafit, akiket végleg el kellett tenni a kommunizmus felé vezető útból.”

A háborús bűnösök idézőjelben bűnösök. Nem kötélre való fasiszták és hazaáruló kollaboránsok tehát, hanem a kommunista terror ártatlan áldozatai. A háborús bűntettnek minősített 1945 előtti politikai tevékenységért később bebörtönzöttek között valóban voltak olyanok, akiket a kommunista diktatúra azért börtönzött be, mert politikailag veszélyesnek tekintette őket, de az 1946-ban kivégzettek (!) jószerivel mind nyilasok, imrédysták és hasonszőrű „hazafiak”, tehát valódi és nem idézőjelben értendő háborús bűnösök voltak.

A szemléletváltásra azért van szüksége a könyv szerzőjének, mert csak így bélyegezhette meg pályája minden mozzanatában azt, akinek emléke ellen az egész könyvet írta, Maléter Pált. Kínos szerepet vállal magára Pongrátz, amikor túlélőként gyalázza a kivégzettet. Gaztettek motívumait keresi az „oknyomozó” történetbúvárlás, sőt súlyos esetekben a pszichiátria is, de nem szokás történelemformáló tettekért kivégzett, jó ügyet szolgált ember tettei mögött alantas indítékot keresni. Igaz, a bizarr magyar politikai gondolkodás számára ez sem ismeretlen. Kossuthot százötven éve mocskolják állítván, hogy hiúság és hatalomvágy késztette nagy tettekre, viszont fel sem merül a mocskolók számára az a lehetőség , hogy a „Kossuth apánk” ellen kijátszott és ezért bálvánnyá emelt Széchenyi szinte fóbikus Kossuth-gyűlöletében a hiúság és a sikerféltékenység is szerepet játszhatott. Pongrátz gyűlöletének racionális magva az a valóságos, ámde a pártellenzéki szemléletű művekben valóban elhallgatott tény, hogy a munkaszolgálatos alakulatokkal foglalkozó HM-osztályvezető, Maléter október 25-én, a Kilián laktanyába érkezvén nem állt át azonnal a forradalom oldalára, hanem csak 28-án, akkor, amikor a Nagy Imre-kormány is átállt. Addig laktanyabeli alakulatával harcban állt a Corvin köz felkelőivel. E harcok során valóban estek el felkelők. Ennek alapján érthető, hogy a Corvin köz nem akarta elfogadni miniszternek Malétert. A fordulat után azonban Maléter valóban átállt, és a vereség pillanatában nem próbált újra köpenyeget fordítani. (Ezt többen megtették, és voltak, akik nem is sikertelenül.) Döntése az életébe került. Rövid forradalmi minisztersége alatt fontos szervező lépéseket tett a felkelésből született rend megszilárdítása érdekében. Neve már akkor a forradalom szimbólumainak egyikévé emelkedett. Ha Pongrátz vádja csak annyi volna, hogy Maléter pórul járt karrierista, aki nem meggyőződésből, hanem számításból csatlakozott a forradalomhoz, mert feltételezte a győzelmét, akkor ezen rosszkedvűen túltehetnénk magunkat azzal, hogy a jó ügyhöz csatlakozás miatt kivégzett ember esetében minek az ilyesmit firtatni, talán az aradi vértanúk esetében is fel kellene vetni ezt a rosszízű kérdést? Nem is valószínű a vád: a beözönlő T-54-esek tömegét látva hivatásos tiszt nehezen bízhatott az invázió elmaradásában, ha mégsem akart kiszállni, akkor talán mégis a meggyőződés mozgatta, nem a karriervágy.

Pongrátz azonban túlmegy az indíték megkérdőjelezésén. Egész forradalomértelmezését Maléterrel való konfliktusára építi. E szerint a nagyimristák a szovjet mundér becsületének megmentése végett el akarták venni a fegyveres gerillaellenállás dicsőségét a felkelő gyerekektől, hogy átjátsszák azt a kitalált Kilián felkelőcsoportnak. Tették volna mindezt azért, mert a szovjet hadsereg számára túlságosan megalázó volt az a tény, hogy tankjainak sorát képzetlen és katonai vezetés nélküli, egyénenként és ad hoc csoportocskákban harcoló civil felkelők, méghozzá zömmel kiskorú gyerekek semmisítették meg. Meg kellett teremteni a szovjet vereség szépítése érdekében a Kilián-mítoszt, ami lehetőséget adott arra az állításra, hogy képzett katonai vezető szervezte meg és irányította katonailag az ellenállást.

Nem akarok legendát rombolni. Megértem az egykori Bajusz háborgását, aki úgy érzi, hogy ellopták tőle a barikádot. Ez a forradalomértelmezés azonban körülbelül annyit ér, mint az a magát „komoly” körökben is tartó fantazmagória, hogy a forradalmat a szovjet vezetés szervezte meg provokációból. Miért? Valami Nyugat-ellenes fondorlat szándékával? Netán vissza akarták vonni a „huszadik kongresszust”, és egy kiprovokált „ellenforradalommal” demonstrálni, hogy az efféle Sztálin-leleplezések ide vezetnek? Esetleg egyszerűen csak azért, mert természetükben van, hogy disznóságokat csináljanak?

A könyv azonban bizarr forradalomértelmezésével együtt is fontos kordokumentuma a nyolcvanas éveknek. Mutatja, hogy a forradalom emléke, amelyet valóban minden oldalról feledésbe akartak fojtani (ebben egyetértek Pongrátzcal), kezdett kiemelkedni a feledés meszesgödréből, és jelt adott magáról.

• Beszélő évek – 1982