Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A hercegség

Mindszenty politikai besorolását szemléletesen mutatja az az „epiteton ornans”, amelyet második temetése alkalmából kapott. Minden újság – azok is, amelyek nem vádolhatok a kormánykoalíció iránti rokonszenvvel – kiemelt címekben utolsó hercegprímásként írt az érsekről. Az állítás tény. Mindszenty az esztergomi érsekek közül utolsóként viselte az arisztokrata (világi!) címet, amelyhez a XVIII. század elején tevékenykedett Keresztély Ágost prímás jóvoltából jutottak az esztergomi érsekek. Keresztély a szász uralkodó családból származott és uralkodóházi címét örökítette tovább érsek utódaira. (A történethez nem árt megjegyezni, hogy a hercegi szász választófejedelem család csatlakozott először Németországban a reformációhoz, viszont Erős Ágost azzal nyerhette el a lengyel trónt, hogy rekatolizált. Családja is katolikus lett. Innen az érsekek hercegi címe.) A címet a magyar köztársaság a többi arisztokrata címmel együtt 1946-ban eltörölte, ráadásul 1951-ben XII. Pius pápa megtiltotta a világi arisztokrata címek viselését az egyházfők számára. Mindszenty tehát akkor is elvesztette hercegi rangját, ha nem ismerte el az 1946-ban kikiáltott köztársaságot. Most újratemetése alkalmából úgy emlegetik „utolsó hercegprímás” voltát, mintha a katolikus egyházfő méltóságán csorbát ejtene, ha e címet elfelejtenénk, mintha a mai magyar köztársaságban egy hercegprímás nagyobb valaki volna, mint az arisztokrata címke nélküli prímás érsekek.

A legitimizmus a Horthy-éra palettáján

Mindszenty politikai álláspontjáról hívei és ellenfelei főleg azt tartják számon, hogy legitimista volt. Erről az újságolvasók többsége egyszerűen azt gondolja: a bíboros ellenezte 1946-ban a köztársaság kikiáltását, a királyság híve volt. Ez mind igaz. Mindszenty azonban a legitimizmusnak nevezett Horthy-kori politikai irányzathoz tartozott. Egész egyházi pályája során Mikes János szombathelyi püspök „kádere” volt, a savariai püspök pedig kulcsembere annak a kicsiny politikai csoportnak, amely IV. Károly fiát akarta Horthy helyére állítani: Ám ne higgye a kedves olvasó, hogy ezzel „áztatni” akarom az érseket! Erről szó sincs. A legitimizmus olyan tényezője volt Horthy országlása idején az autokratikuspaternalista politikai kultúrának, amely elzárkózott az 1919 utáni különítmények terrorjából kisarjadt szélsőjobboldaliságtól.

Mindszenty már ezzel is toronymagasságban állt Horthy felett, akinek újratemetését rövidesen el kell viselnie az országnak. Retteghetünk, hogy az új demokrácia mely politikai nagyságai fognak ebből az alkalomból beszédet mondani.

Mindszenty annak a politikai katolicizmusnak volt kimagasló alakja, amely a századfordulón a polgári házasság bevezetése körüli harcokban keletkezett, és amelyből akkor megszületett a Katolikus Néppárt. A politikai katolicizmus és a protestáns keresztény felekezetekhez kapcsolódó politikai irányzatok a XIX. században markánsan antidemokratikus irányzatokként jöttek létre. Harcoltak a liberalizmus és a széles körű választójogon alapuló demokrácia erőivel az egyház világi hatalmának maradványaiért, később pedig a szociáldemokrácia ellen, mivel annak antiklerikalizmusában végveszélyt láttak az egyházra és a hitre nézve. A politikai katolicizmushoz a század fordulón majd a két világháború között elsősorban olyan politikai eszmék kapcsolódtak, mint a „korporativizmus”: az örökölt hatalmak előtt meghunyászkodó, megszelídített érdekképviseleti eszme. A magyar politikai katolicizmus indulásához elkerülhetetlenül hozzá kell tennünk, hogy döntő szerepe volt az 1944-hez elvezető politikai antiszemitizmus kialakításában.

A magyar politikai katolicizmus hű maradt antidemokratikus indulásához. A Horthy-rendszer németellenes, „kiugrásos” politikai katolicizmusa is antidemokratikus vágányon haladt. Elutasították Hitler rendszerének totalitarizmusát, ám Salazar korporatív rendszerét és Dollfuss–Schuschnigg Ausztriájának új „rendiségét” állították vele szembe. Ezt a vonalat követte a harmincas évek megélénkülő politikai katolicizmusában a Balla Borisz–Kállay (nem a miniszterelnök!)-féle Gömbös-orientációjú Új Korszak; világnézeti kereteiben nem különbözött ettől a „kiugrás-párti” Jelenkor és Korunk Szava sem. Mindszenty politikai aurája tehát semmilyen mértékkel mérve nem tekinthető demokratikusnak.

A demokratikus arculatú politikai katolicizmus irányzatának feltűnésére csak 1945 adott lehetőséget Magyarországon, az első kereszténykatolikus politikai mozgalmat Barankovics István hozta létre. Világi ember, újságíró. 1938-ban indult, rövid életű folyóirata, „Az Ország Útja” a „kiugrás” értelmiségi táborának fontos orgánuma volt. 1945-ben Barankovics megkísérelte demokratikus ösvényre terelni a magyar politikai katolicizmust, magyar kereszténydemokrata pártot szeretett volna alapítani, de a prímás útját állta. Az 1945-ös választás előtt nem volt hajlandó elfogadni a katolikus pártot. Nem támogatta Barankovics kísérletét. Arra intette a híveket, hogy szavazataikat a kisgazda pártra adják. A döntést nemcsak a „hasznos szavazat” elve motiválta, nemcsak arról volt szó, hogy a prímás óvakodott megosztani a legerősebb kommunistaellenes párt szavazatait. Barankovics interjút adott a szovjet megszálló hatóság lapjának, a Szabadságnak. Semmi Mindszenty szempontjából kifogásolható nem volt benne, ám a bíboros megengedhetetlennek tartotta, hogy egyáltalán szóba álljon a megszállókkal. Barankovics ezzel „elvágta magát nála”. 1947-ben a kommunisták uralta koalíció megbomlásának jegyében rendezett választás előtt Barankovics mégis létrehozta pártját, és az antisztalinista ellenzékből a legtöbb szavazatot kapta. A mai KDNP a Barankovics-párt utódjaként jelentkezett 1989-ben.

Mindszenty, az utolsó ellenálló

A magyar kereszténydemokrácia első próbálkozását szinte napok alatt számolta fel a sztálinista offenzíva. Az összes demokratikus erő szétmorzsolása után az egyházfőre maradt az utóvédharc. Mindszenty érdeme nem csökkenthető. Elszánta magát a mártírság vállalására. Amikor az iskolák államosítását ellenezte, szembeszállt az állam és egyház elválasztásának demokratikus elvével, viszont a sztálinizmussal szemben nem is volt tere semmiféle manőverezésnek, nem tudhatott kompromisszumokat kötni. Egyetlen lehetséges útja volt: a kommunista követelések elutasítása. Nem a siker reményével, hanem kizárólag elvi gesztusként. Minden egyéb csak kapituláció lehetett volna. Ez a magatartás azonban lehetővé tette ellenfelének, hogy diadalmasan bizonyítja: nem a demokrácia védekezik a kiépülő diktatúra ellen, hanem a Horthy-rendszer erői folytatnak utóvédharcot. Mindszenty ugyanis az 1945 után kialakult helyzettel szemben egyértelműen a Horthy-rendszer mellé állt.

Az első egységbontó

Megítélésének sarkpontja 1956. november 3-i rádióbeszéde. Á Kádár-rendszer három évtizedes rágalma arról, hogy a bíboros visszakövetelte az 1945 előtti egyházi birtokokat – hazugság. A „szociális szempontok által korlátozott magántulajdon” eszméje, ma, amikor a „magántulajdon szentségét” hirdetik nem marginális politikai erők, szinte baloldali gondolatnak hat. E sorok írója – noha ízlése ellen való – meg tud békülni a „kultúrnacionalizmus”-sal. Nem tud azonban máig megbékélni a „bukott rendszer örökösei”-vel. Ma nagy becsben áll a nemzeti egység. 1956 a nemzeti egység eleddig legnagyobb példája. Ezt az egységet egyedül Mindszenty bontotta meg a Nagy Imre-kormány elleni támadással. Következménye nem lett. Már nem lehetett. Amikor a szózat elhangzott, már vonultak a tankok.

Újraéledt a politikai katolicizmus. Barankovics 1947-es pártjának a nevét viseli. Kinek a hagyományát követi? Az 1956. november 3-i szózatét vagy Barankovicsét, akinek megmaradt hívei Nagy Imre táborához tartoztak?

• Beszélő