Mészáros István László

Nyomtatóbarát változat

Annak, hogy a vallásszabadság a gyakorlatban megvalósuljon, az állam és az egyház szétválasztása a biztosítéka. A szétválasztás alapvető feltétele, hogy az egyházak hitéletük működési költségeit az állami költségvetéstől függetlenül, saját forrásaikból tudják fedezni. Az egyházaknak ezért mielőbb a működőképességükhöz szükséges javak birtokába kell jutniuk.

Sajnos a törvényjavaslat ennek a követelménynek nem felel meg. Olyan javakat juttatna vissza az egyházaknak, amelyeket azok nem tudnak működtetni, s ahelyett, hogy oldaná, fönntartja, sőt erősíti az állam és az egyház összefonódását a költségvetésben.

A szabad demokraták javaslatai

1. Az egyházak működőképességét nem a múltból és nem is egy feltételezett jövőbeni állapotból, hanem a jelenlegi tényleges viszonyokból kiindulva kell elősegíteni. Éppen ezért nem szabad élő közösségi tevékenységeket megszüntetni, a rendezés nem zavarhat meg egyéb civil társadalmi érdekeket.

2. Legyenek az egyházak valóban önállóak! A rendezés célja csak az lehet, hogy kiváltsuk őket a költségvetési függésből. Anyagi bázisukat a pénzügyi alapítványok gazdag rendszere alkossa.

3. Nem szabad mereven és elsődlegesen a tulajdoni tárgyak átadásában gondolkodni. Helyettük más gazdasági és pénzügyi természeti eszközöket is számításba kell venni.

4. Ugyanennyire fontos, hogy a szabályozás a felekezeti egyenjogúságon alapuljon.

Mindenekelőtt azonban az a fontos, hogy ne tekintsék ezt a kérdést ideológiai csatamezőnek. A szabad demokraták kötelességüknek érezték, hogy az összes magyar egyház véleményét kikérjék. Igyekeztek megfontolni és megszívlelni minden hasznosítható tanácsot és kívánságot. Ugyanezt kérik a kormánypártoktól is. Vegyék figyelembe, hogy ez az ország sokszínű, szabad, modern ország. Szeretne tovább modernizálódni. Nem a múlt felé akar haladni. És elege van az ideológiai háborúkból.

Három kérdés a törvényjavaslatról:

– hogyan viszonyul a törvényjavaslat az egyházak működőképességéhez;
– az állam és az egyház szétválasztásához;
– s milyen társadalmi hatásokkal jár az elfogadása?

Már a törvényjavaslat címéből is kitűnik, tartalmából pedig világossá válik, hogy ez a javaslat a kormányzat minden magyarázkodása ellenére nem a működőképesség, hanem a tulajdoni rendezésen alapuló kárpótlás elvén áll. Az egykori tulajdonos egyházaknak nyújtana lehetőséget valamennyi hitéleti és közfeladati célt betöltő hajdani beépített ingatlanuk visszaigénylésére. Ezek egy kialkudott részét természetben kapnák meg, a fennmaradó részért pedig pénzbeni kárpótlást kapnának. Ez a megoldás

– egyrészt illuzórikussá teszi azt a várakozást, hogy az egyházak maguk korlátozzák igényeiket;

– másrészt többet jelent a működőképességnél, hiszen az érintett egyházak még saját bevallásuk szerint sem rendelkeznek a szóban forgó ingatlantömeg működtetésének személyi, illetve pénzügyi feltételeivel;

– harmadrészt kevesebbet is jelent a működőképességnél, tudniillik a nyereséget nem termelő szféra vagyontárgyairól (iskolák, kórházak stb.) van szó, amelyek mögül éppen a fenntartásukhoz szükséges egyházi jövedelemforrások hiányoznak majd.

A várható következmény: bár az egyházak tulajdonosóriásokká válnak, mégis eltartásra szorulnak. És ez az összeg valószínűleg többszörösét teszi ki majd jelenlegi költségvetési támogatásuknak.

Az állam és az egyház szétválasztása helyett éppen az ellenkezője következik be: az eddiginél még erősebb pénzügyi összefonódásuk. Kérdés, hogy a későbbiekben meg lehet-e egyáltalán szüntetni ezt, hiszen mint tudjuk a hosszú ideiglenesség mindig az állandósulás veszélyével jár. Ez azt jelentené, hogy

– az érdekelt egyházak a folyamatos segélyezés érdekében belekényszerülnének a napi politizálásba;

– a kormányzat pedig pénzügyi elosztó szerepét felhasználva belátása szerint folytathatná a „jó” egyházat a „rossz” egyház ellenében kedvezményező „vallási tervgazdálkodást”.

A törvényjavaslat a világnézetek és vallások irányában semleges állam képét is szertefoszlatja, hiszen az 1948-as viszonyok alapján történő rendezéssel a múltbéli, nem semleges, államegyházi erőviszonyokat teremti újra. Az egykori államegyházi konstrukció következtében mesterségesen előidézett különbség volt az egyes egyházak vagyonának eredete és nagysága között. E különbség felelevenítése nemcsak igazságtalan, hanem a jelenlegi valóságos igényeket is figyelmen kívül hagyja. Arra a feltételezésre épül, hogy az igény az egyházi szolgáltatások iránt ma is ugyanakkora, mint 43 éve. Arra, hogy ez az igény ma is ugyanúgy oszlik meg a különböző egyházak között, mint akkor. Akkor sem feledkezhetünk meg, hogy a háború előtt az ún. kisegyházak gyakran a tulajdonszerzés jogától is meg voltak fosztva. Így működésük elemi feltételei már akkor is hiányoztak. Ez a helyzetük a kommunista korszak alatt változatlan maradt.

Látható tehát, hogy a törvényjavaslat zsákutcát jelent az elvi követelmények tekintetében, azaz a

– működőképesség helyett további működőképtelenséget;
– állam és egyház szétválasztása helyett további összefonódást;
– semleges állam helyett ideológiailag elkötelezett államot teremt.

A javaslat az egyházi vagyonkérdés rendezése helyett olyan aknamezőt telepít a társadalom alá, amelynek aknái minimum tíz éven keresztül folyamatosan fognak felrobbanni, mégpedig tényleg „szektorsemlegesen”: tekintet nélkül arra, hogy egyház vagy egyéb szervezet téved rájuk.

Súlyos konfliktust robbanthat ki, hogy a szóban forgó ingatlanok nagyobbik részének jelenlegi tulajdonosai és használói, nevezetesen az önkormányzatok és a működő közintézmények a józan kompromisszumkeresés helyett diktátumként élik meg a javaslatot. Az önkormányzatoknak a javaslat az érdekegyeztető tárgyalásokon szinte csak megfigyelői státust biztosít. A használó közintézményeknek pedig még ennyit sem. Ez a tények iránti teljes érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot. Hiszen amit visszaadnak, azt valakitől elveszik. Az igénylők nem az elvevő állammal állnak szemben, hanem az ingatlanokat immár évtizedek óta használó, létező, vétlen közösségekkel, polgárokkal.

A törvényjavaslat megoldásai számos társadalmi réteg zajos elégedetlenségét válthatják ki.

– Jogosan tiltakoznak majd azok, akik látják, hogy működő közszolgáltatások (iskolák, kollégiumok, szociális otthonok) szűnnek meg, hogy szakembereik az utcára kerülnek. A javaslat ugyanis nem tartalmaz garanciákat a közfunkciók megőrzésére.

Mit szólnak majd azok a különböző világnézetű szülők, akik 40 évi világnézeti monopólium után azt tapasztalják, hogy a falu egyetlen iskolájában vagy a város egyetlen gimnáziumában ismételten egyetlen vallás, világnézet által meghatározott oktatás kerül monopolhelyzetbe. Erre máris vannak példák, és a törvényjavaslat sem tartalmaz ezt kizáró garanciákat.

– Vajon a civil szféra más világnézetű rétegei tudomásul veszik-e majd, hogy alapítványi iskolájuk részére miért nehezebb épülethez jutni, mint egyenjogú vallásos honfitársaiknak? Hagyják-e majd, hogy két intézmény, azaz az egyház és az állam ismételt összehajolása felborítsa az esélyegyenlőséget a közfeladatok mezején, mint ahogy azt a törvényjavaslat tenné? (A civil szféra ezen része ugyanúgy megsínylette az elmúlt korszakot, mint az egyházak.)

– Vajon az egykori püspöki székhelyek lakosai belenyugszanak-e, hogy egész városrészek jellegének átalakulásával járhat a jelenlegi koncepció?

3. A törvényjavaslat a kárpótlási elvet érvényesíti, ezzel a jogi személyek kárpótlásának területére téved, és az egyesületek, egyetemek, bankok, önkormányzatok és egyéb szervezetek követeléseinek lavináját indíthatja el.

4. Pénzügyi bombaként robbanhat az a tény, hogy még csak becslés sem készült a javaslat költségvetési kihatásairól. Enélkül vitatkozni egy ilyen horderejű kérdésről az ország jelenlegi pénzügyi helyzetében mind az egyházakkal, mind a társadalom egészével szemben egyszerűen felelőtlenség. Pedig már több mint egy éve folynak az igényfelmérések. Tisztán kell látni, hogy a költségeket nem a sérelemokozó állam, hanem végső soron a vétlen társadalom fogja viselni.

5. Az igénylistákat az egyházak bármikor kiegészíthetik. Azaz nem lesz rövid, mindenki által előre átlátható, záros határidő annak a végleges eldöntésére, hogy mely ingatlanok kerülnek visszaadásra. A kérdés akár 10 esztendeig is nyitott maradhat. Ez mind az átadó, mind az átvevő oldalán jogbizonytalanságot okoz. Az ingatlanok hosszú ideig a senki földjévé válnak. Senki nem akar majd befektetni, senki sem igyekszik az állagukat megőrizni. Ennek a bennük gyakorolt közfunkció látja majd kárát.

A hosszúra nyúló, áttekinthetetlen alkumechanizmus pedig az érdekcsoportok váltakozó erőviszonyai által befolyásolt sok-sok sérelemmel és polgári áldozattal járó bozótháború veszélyét sejteti.

Az új kulturális háború sajnos már elkezdődött – gondoljunk az Egyetemi Színpad, a Bibó Kollégium ügyére. Ha e törvényjavaslat kapcsán ez a háború eszkalálódik, a felelősség a kormányt terheli. A törvényelőkészítés során ugyanis a kormányt több oldalról is figyelmeztették a főbb hibapontokra. Ekkor ezeket még feltűnés nélkül orvosolni lehetett volna. De még akkor sem lett volna késő, midőn az Alkotmányügyi Bizottság éppen alkotmányellenessége miatt nem tartotta a vitára alkalmasnak a javaslatot. A kormány e figyelmeztetéseket mind semmibe vette. Mintha szándékosan akarná provokálni a vitát. Pedig tudnia kell, hogy a vallásügyi témák annyira túltelítettek érzelmileg, hogy a realitásokra figyelmeztetőket, a logikusan érvelőket az egyik oldalról könnyedén és alaptalanul egyházüldözőnek, a másikról egy új keresztény kurzus apostolainak címkézheti.

Szolgáljanak valamennyiünknek intelmül Deák Ferenc szavai, melyek a képviselőház 1873. június 28-i ülésén hangzottak el:

„…én minden nemét a vallási háborúknak a lehetőségig óhajtom kikerülni. Ha a vallási háború fanatismusból ered és fanatismussal vitetik, káros és veszélyes. De az oly vallási háború… mely hit, vallási buzgóság nélkül, magán érdek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb, s e mellett utálatos is.”

• Beszélő