Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Cseppben a tenger

A Pest Megyei Munkaügyi Központ – tájékoztatnak az Országos Rendőr-főkapitányság idegenrendészeti osztályán – 70 ezer munkanélkülit tart nyilván, s közben 70 ezer külföldi munkavállaló van a megyében. Meglepő adat, már-már felháborító. Csak furcsa módon ellentmond az idegenrendészeti osztály saját adatainak. 1992-ben ugyanis, mondják, 27 692 egy évnél hosszabb időre érvényes tartózkodási engedélyt adtak ki, főképpen Magyarországon tanuló diákoknak és itt tevékenykedő üzletembereknek. Rövidebb időre szóló tartózkodási engedély meghosszabbítására 88 ezer esetben került sor. Ez azonban nem ennyi személyt jelent: a hosszabbítás átlagban három hónapra érvényes, tehát évente négyszer kell kérelmezni. A folyamodók 22 százaléka hosszabbítana munkavállalás céljából. A munkavállalási engedéllyel dolgozó külföldiek számát mintegy húszezerre becsülik, persze ebben nincsenek benne sem a feketén dolgozók, sem azok, akik már megkapták a bevándorlási engedélyt, vagyis külön igazolás nélkül vállalhatnak munkát. Persze ezek a csoportok a Pest megyei 70 ezerben sem lehetnek benne.

Arra a kérdésre, hogy hány külföldi él Magyarországon, senki sem tud pontos választ adni. A különféle nyilvántartásokban szereplő számok átfedik egymást.

1992-ben 36 millió külföldi lépett be az országba, persze túlnyomó többségük átutazóban vagy néhány napig maradó turistaként. Menedéket keresőként öt év alatt, 1988-tól 1992 végéig 118 465 fő regisztráltatta magát, közülük legalább 50 ezren magyar nemzetiségű, főként román állampolgárok. Ez a szám, amelyet a BM Menekültügyi és Migrációs Hivatala adott közre, részben olyan személyeket takar, akik az idegenrendészet, illetve a Belügyminisztérium állampolgársági főosztályának nyilvántartásában is szerepelnek.

Lehet egy kicsivel több?

Nagyszámú menekült – mintegy 48 ezer fő – 1991-ben, a délszláv háború kirobbanásakor érkezett Magyarországra. Közülük legfeljebb a magyar nemzetiségűek egy része maradt itt, a horvátok jórészt visszatértek hazájukba, vagy továbbutaztak Nyugatra. A helyükbe 1992-ben 16 ezer újabb menedékes érkezett. Ezeknek 47,5 százaléka már muzulmán vallású bosnyák volt, egyharmaduk azonban ismét magyar. Ellentétben a horvátokkal, a bosnyák menekülteknek a belátható jövőben nem lesz hová visszamenniük.

A Menekültügyi és Migrációs Hivatal vezetői szerint a bevándorolt magyarokat és a genfi egyezmény értelmében elismert 5300 menekültet nem számítva, 25-30 ezer külföldi „menedékes” tartózkodik Magyarországon. Ezt a számot támasztják alá az önkormányzatok és a karitatív szervezetek jelentései is, jóllehet semmi sem zárja ki, hogy egy-egy menedékes több szervezettől kérjen és kapjon támogatást. A menekültügyi hivatal ezért idén április–májusban újra regisztráltatta a menedékeseket. Eszerint számuk csupán 8500, s közülük 3500-an laknak táborokban. Minthogy a heti 500 – illetve júliustól már 1000 – forintos élelmiszer- és 100 forintos tisztaságicsomag-utalványt csak azok kapják meg, akiknek van menedékes igazolványuk, nem valószínű, hogy nagyszámú menedékes vonta volna ki magát a nyilvántartás alól – kivéve talán azokat, akik a szerb katonai behívó elől menekültek Magyarországra. Erre utalt Thomas Birat, az ENSZ menekültügyi főbiztosának magyarországi képviselője, aki úgy vélte: a rendszeres segélyben részesülők száma nem indokolja, hogy az ENSZ szervei ismét 9,4 millió dollárt biztosítsanak a magyarországi menekülteknek, mint az 1992-es évben.

A számok azt sem indokolják, hogy Magyarország élharcosa legyen a migráció elleni küzdelemnek.

Menekültek a módos demokráciákban

Mekkora a külföldiek, s köztük a menekültek számaránya azokban az országokban, amelyek a közelmúltban megváltoztatták évtizedes menekültpolitikájukat.

Az amerikai „A menekültekért” bizottság (US Committe for Refugees) összeállítása szerint a lakosság számához viszonyítva a legtöbb menekültet Svédország fogadta be: náluk 62 svédre esik egy menekült. A befogadottak arányát tekintve az idegenekkel szemben elutasítónak tartott Franciaország, az elzárkózónak vélt Svájc megelőzi Ausztriát és Németországot. A Szövetségi Köztársaság persze nyilván jobb helyezést kapott volna, ha népességéhez nem számítják hozzá a gyakorlatilag menekültmentes új tartományok lakosainak számát is. A statisztika nem tekinti menekülteknek a Kelet-Európából Németországba visszatelepült német nemzetiségű csoportokat. Természetesen nem számítanak menekülteknek a letelepült vendégmunkások sem, akiknek a száma eléri a lakosság 8-9 százalékát.

A 80-as, 90-es évek fordulóján mindenütt magasra szökött a menedéket keresők száma.

A hazai adatokat természetesen a fentebb jelzett fenntartással kell értelmezni: a menedéket keresők mintegy fele magyar áttelepülő.

Az osztrák belügyminisztérium adatai szerint 45 ezer boszniai háborús menekült tartózkodik Ausztriában, és élvezi szövetségi és tartományi szervek gondoskodását; további 15-20 ezer ember él rokonoknál, ismerősöknél. Egyes magyarországi szakértők ezeket az adatokat is túlzottnak tartják: a magyar határőrizeti szervek mindenesetre nem jelezték ennyi menekülő átvonulását.

Az 1992. július 1-jén hatályba lépett osztrák menedékjogi eljárás fő újítása az, hogy ha a menekült az Ausztriába való belépése előtt már egy biztonságos államban tartózkodott, akkor kérelmét nyomban az első meghallgatása után vissza lehet utasítani. Az emberi jogi szervezetek – például az Asylkoordination Österreich – éles bírálatával szemben a belügyminisztérium azzal védekezik, hogy a menekültstátus megadásának aránya nem változott: 1992-ben a kérelmezők 9,7 százaléka kapott pozitív választ, viszonylag többen tehát, mint bármelyik más európai országban. Az emberi jogi szervezetek ezzel szemben arra utalnak, hogy korábban havonta átlagban mintegy kétezren kérték menekültstátusuk elismertetését, 1993 áprilisában viszont a kérelmek száma 373-ra süllyedt.

Németországban az alaptörvény-módosítás és a beutazási szabályok megváltoztatása nyomán minden menedéket keresőt visszaküldenek, mert szárazföldi úton mindenki csak „biztonságos országból” érkezhet. (A francia menekültpolitika megváltozásáról lásd Ó Pál cikkét lapunk 21. oldalán.)

„Külföldi bűnelkövetők”

Magyarországon az 1989–90-es évek nagyvonalú bevándorlási politikája után 1990 októberében állt be a fordulat. Az akkori belügyminiszter, Horváth Balázs – nyilvánvalóan összefüggésben az önkormányzati választások kampányával – akkor kezdeményezte az első idegenrendészeti razziákat, és számolt be „külföldi bűnelkövetők” előállításáról. Őrizetbe vételre, illetve büntetőeljárás megindítására valójában csak néhány esetben került sor. 1991. október 4-től ismét alkalmazták az 1982-es idejétmúltnak vélt idegenrendészeti rendeletnek azt az előírását, hogy a beutazónak a határon felszólításra igazolnia kell, rendelkezik-e az itt-tartózkodás anyagi feltételeivel. E jogszabály alapján a Határőrség 1993. március 1-jéig 1 271 606, zömmel román állampolgár beléptetését utasította vissza. 1991-től drasztikusan megnőtt a tartózkodási engedélyek megvonásának és a kiutasításoknak a száma is.

A kiutasítási határozattal szemben eddig mintegy harmincan fordultak bírósághoz, jelenleg tizenöt ügy van folyamatban. A tartózkodási engedélyek megvonásáról a megyei (fővárosi) rendőr-főkapitányságok döntenek, így arról nincs központi nyilvántartás, hogy ezeket a határozatokat hányan támadták meg bíróság előtt.

Határon túli románok

Jelentős változás állt be a határon túli magyarok áttelepülésével kapcsolatos politikában is. Ceausescu idején a romániai magyarok a magyar külképviseletnél kérhették az áttelepülés engedélyezését, ezt azonban a román hatóságoknak is engedélyezniük kellett. A „letelepedés előkészítésének” folyamata általában két évig tartott: Ceausescu hivatalai többnyire szívesebben bocsátották el a magyarokat, mint ahogy Kádár hivatalai befogadták őket. Évente 4-5 ezer áttelepülési ügy intéződött el, 50-100 esetben engedélyezték kivételes méltányosságból, hogy a magyar nemzetiségű román állampolgár Magyarországon kérelmezze a letelepedést. A jelenleg is hatályos 1989. évi XXIX. törvény értelmében a külföldön és Magyarországon is benyújtható bevándorlási kérelmet kilencven napon belül el kell bírálni. Az engedélyezésnek gyakorlatilag két feltétele van: a magyar társadalomba való beilleszkedés esélye és a bevándorló magyarországi lakásának és megélhetésének biztosított volta. Minthogy e két feltétellel leginkább az áttelepülni szándékozó magyarok rendelkeznek, elmondhatjuk: a pártállam utolsó parlamentje azt az elvet foglalta jogszabályba, hogy akit „a határ hagyott el”, bármikor jogosult visszatérni a nemzetisége szerinti hazájába. Ennek alapján 1990-ben 17 ezer, ’91-ben 19 ezer, ’92-ben  14  ezer bevándorlási kérelmet nyújtottak be.

Minthogy azonban a törvény igen nagy mérlegelési szabadságot biztosított a döntést hozó rendőrhatóságnak, a megélhetés és lakás biztosított voltát egyre nehezebben ismerték el. A készülő új bevándorlási törvény végleg megszünteti a bevándorlás külföldről való kérelmezését. Sőt: a bevándorlási kérelmet csak az nyújthatja be, aki előzőleg három évet már jogszerűen Magyarországon tartózkodott. Ez alól ugyan családegyesítés, illetve „hazatelepülés” esetén a kérelmező felmentést kaphat, de a már elfogadott állampolgársági törvény értelmében legalább egy évet a kedvezményes honosítást kérő magyaroknak is várniuk kell, mielőtt a bevándoroltstátus megszerzése után a honosítási kérelmet benyújthatják. Ezt a módosítást, amelyet végső formájában a liberális ellenzék nyújtott be, Zétényi és Németh Zsolt azzal indokolta, hogy útját kell állni a történelmi magyar vidékek kiürülésének.

A magyar állampolgárok többsége nem annyira a történelmi vidékekért, inkább az állásáért aggódik. Ahogy egy vasutas mondta nemrégiben: „Minek jönnek ezek ide? Hiába beszélnek magyarul, ezek már románok.”

A tizenötmillió magyar miniszterelnökének ezt az álláspontot is képviselnie kell.

• Beszélő