Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

London és Bizánc

A tavaszi nagytakarítás népgyűlési retorikáját az MDF-ben újabban bizalmas nyafogás váltotta fel. Azért nem lehet véget vetni a privatizációs visszaéléseknek, azért nem lehet megtisztítani a közéletet, mert az apparátusokban mindenütt ott maradtak a kommunisták, mindenütt a kommunisták a szakértők. „Ott ülnek nálunk a régi elvtársak, és figyelnek! Figyelik minden lépésünket. Amíg ott ülnek… addig nem történt itt rendszerváltozás.” Az idézet a Magyar Fórumból való (január 10.), azaz az MDF-kormány szélsőséges, jobboldali belső ellenzékének a hangja, de ugyanezt suttogják az MDF-esek a. sajtótájékoztatóikon is. Ha bolsevik vagy MDF-es volnék, törvénytervezeteket olvasva olykor magam is úgy vélném, a régi minisztériumi szakemberek szabotálnak, olyan konfúzus a szöveg. De aztán szkeptikus liberálisként megnyugszom: miért is menne a törvény-előkészítés jobban, mint a liftszerelés? Szó sincs róla, hogy a volt MSZMP-tag kormánytisztviselők visszarendeződésre spekulálnak. Épp ellenkezőleg: az a baj, hogy nagyon is megfelel, egyre inkább megfelel nekik a mai kormány.

Az alapvető hatalmi viszonyok ugyanis alig változtak.

Egyelőre nincs jele, hogy bekövetkeznék, amit vártunk: nem lesz szükség adminisztratív szelekcióra, a piac kiszűri majd a régi vezetők közül is az alkalmasakat, ejti az alkalmatlanokat. Aki pozícióban van, a piacon is sokszoros előnnyel indul, ráadásul érdekelt benne, hogy a verseny ne legyen szabad. Az úgynevezett önálló vállalkozó pedig sokszorosan függ az állami cégektől – állami cég az alapanyagok monopolhelyzetű forgalmazója, állami cég adja bérbe a helyiségeit, állami cég lehet a vevő is, ráadásul a versengő vállalkozások nagy részének végső tulajdonosa ugyancsak állami cég. Lehet-e ilyen körülmények között valóságos piacról, szelektáló versenyről beszélni? Az eredmény a helyzettől függ, nem a versenyzői képességektől, akárcsak a pártállamban. A piacgazdaság, bár forma szerint legális, továbbra is afféle második gazdaságként tenyészik az állami kézben lévő gazdaság hasadékaiban, és a második gazdaság módjára ellensúlyozza piaci hátrányait illegális eszközökkel, például folyamatos adócsalással. Ez azonban érdekeltté is teszi a helyzet fenntartásában, hiszen a korlátozott piacon a sikeres vállalkozó extraprofithoz jut.

A londoni piac burjánzása ingerli a lakosságot, amelyet a hivatalos propaganda két évtizeden át uszított a „nyerészkedők” ellen. A kormány ezt az érzületet is kihasználja, hogy mindent az ellenőrzése alá próbáljon vonni. A kormány centralizál, az ellenzék a kormány önkényes személyi politikájával szemben védelmébe veszi az államapparátusban dolgozó „szakértőt”; a két ellentétes törekvés eredője, hogy felduzzad az államapparátus – nagyobb már, mint a „dereguláció” előtt, a Lázár-kormány idején volt –, hiszen az új MDF-es káderek mellett ott ülnek és „figyelnek” a régiek, a vaskalaposak és a simulékonyak. Akiket ugyanis a reformhullám vitt a hivatalokba, akik másutt is hasznosítható tudással rendelkeztek, még idejekorán felálltak a székükről. A „fontolva haladók” viszont rájöttek, hogy elég időnként elmondaniuk néhány demokratikus vagy hazafias körmondatot, nem kell másként gondolkodniuk, mint korábban, sőt lassanként hátat fordíthatnak a nyolcvanas évek végén rájuk kényszerített reformszemléletnek is. Ez utóbbi mutatványban a képlékeny reformerek járnak az élen, akik három-négy éve brit és holland példák meghonosításának szándékával foglalták el hivatalukat (elkötelezett hévvel hirdették például az önkormányzati eszmét vagy a népi részvényeket), most azonban szentül meg vannak győződve róla, hogy vármegye, Szent István-rend és Vagyonügynökség nélkül élni sem lehet.

A régi vágású pártállami bürokraták, az átvedlő reformerek, az újsütetű MDF-aktivisták „filozófiájának” mindinkább a rendpártiság a közös nevezője. Hiszen arra senkinek nem lehet egy rossz szava sem, hogy a jogszabályokat be kell tartatni. Jogszabályt pedig az elmúlt harminc évben mindenre alkottak. A rendpárti offenzívának egyenesen jól jön az öböl menti háborús készülődés. Kormánypárti képviselők, akik Dunát rekesztenének minden hatalom- és vagyonátmentő kft.-főnökkel, sértődötten tiltakoznak, ha az ellenzék azt ajánlja, hogy költségkímélés céljából küldjék nyugdíjba az élemedett ezredeseket, akik harminc évet szolgáltak a néphadseregben, és több szovjet kitüntetés büszke tulajdonosai. A Nemzetbiztonsági Hivatal költségeinek leszorítását pedig egyenesen hazaárulásnak tekintenék, pedig tudhatják, hogy ha valahol, hát ott tényleg figyelnek a régi kommunisták.

„Nincsen tűz az emberekben”

A rendszerváltozást az MDF egyre későbbi dátumokhoz kötötte. Az SZDSZ viszont túl hamar, pusztán közjogi alapon megtörténtnek tekintette a rendszerváltást. A rendszerváltás megkérdőjelezése manapság divatba jött. De a divat azt jelzi, hogy a társadalomnak a rossz gazdasági viszonyoknál is nyomasztóbb élménye, hogy semmi sem változott. Ezt a társadalmi élményt az SZDSZ nem hagyhatja figyelmen kívül, mert nem szabad elveszítenie azt a képességét, amely a népszavazás idején nagy párttá tette. Azt tudniillik, hogy rá bírt érezni arra, amit az emberek kívántak. De nem hagyhatja figyelmen kívül azért sem, mert az élmény megalapozott, és ténylegesen akadálya annak, hogy valami mégiscsak változzék.

Az emberek ráuntak a politikai szópárbajokra, vége a választásoknak is, a parlamentben higgadt, konstruktív vitákra van szükség, mondogattuk ősszel. Csakhogy az emberek – beleértve a képviselőket is – a higgadt vitákra még hamarabb ráuntak, és a törvények – tisztelet a kivételnek – a konstruktivitástól sem lettek jobbak. A parlament plenáris ülése mindenütt a világon politikai küzdőtér. Többszörösen az kell legyen ott, ahol a rendszerváltás még folyamatban van, s folyamatban is lesz mindaddig, amíg ez a kormány kormányoz.

Ezért a konstruktivitást se szabad túlzásba vinnünk. Nem volna szabad azt mondanunk, hogy a költségvetést ugyan rossznak tartjuk, és nem szavazzuk meg, de szorítunk, hogy a koalíciós pártok azért megszavazzák. Ha a költségvetés rossz, kárára van az országnak, vállalnunk kell, hogy azt akarjuk, ne fogadtassék el, s a kormány vagy csináljon másikat, vagy bukjon bele. A helyi adók vitájában világossá kellett volna tennünk, hogy az MSZP kedvezményt tartalmazó javaslata, amelyet az Országgyűlés elfogadott, a jobbmódúaknak nyújt kedvezményt, ezzel szemben az SZDSZ javaslata, amelyet a Ház elvetett, a vagyont adóztatta volna, nem pedig a javak gyarapításáért végzett munkát. A példákat lehetne még sorolni.

A múlt év májusában az SZDSZ – személy szerint Demszky Gábor – kezdeményezésére az Országgyűlés szolidaritási nyilatkozatot fogadott el Litvánia ügyében. Akkor az SZDSZ – szemben az MSZP-vel és az MDF-fel – úgy vélte: nem szükséges, hogy a határozat a Litvánia jövője miatt érzett aggodalommal együtt a Szovjetunió jövője miatti aggodalmat is kifejezze és körömszakadtáig védte a maga radikális kisebbségi szövegtervezetét. Most a Fidesz újból kisebbségi nyilatkozattal állt elő. SZDSZ-képviselők zöme – s köztük e sorok írója – csak az ülésteremben döbbent rá, vajon miért természetes az, hogy ezúttal egyszerűen részesei, sőt előterjesztői vagyunk a kormánypártokéval közös, diplomatikus – következésképp tartalmatlan – határozati javaslatnak, miért vagyunk megint csak olyan konstruktívak, hogy lemondunk a saját – nyilvánvalóan keményebb, határozottabb – álláspontunkról.

Nem értik ezt a választóink, nem értik a szervezeteink sem. Az elmúlt hétvégén, amikor – politikai fásultság ide vagy oda – a fél ország a litvániai híreket leste, mindenfelé ezt kérdezték: mit csinál az SZDSZ, hol lesz tüntetés? Tüntetést azonban csak a Fidesz bázisdemokrata frakciója hirdetett.

„Nincs már tűz az emberekben” – mondja egy régi-régi Csurka-novelle hőse. A szorongató hétvége mégis azt mutatta: van. Ahhoz azonban, hogy a társadalom ne unja a politikát, hogy kimozduljon a fásultságából, ahhoz két dolgot kell – kellene – az SZDSZ-nek tudomásul venni. Az egyik az, hogy akkora a csalódottság, olyan fokú a rosszkedv, hogy a ránk figyelő közvélemény radikális válaszokat, emberi együttfelháborodást (is) vár, nem csupán megértető magyarázatot. A másik pedig az, hogy a politika nem korlátozódik a parlamentre, az önkormányzati testületekre. Politika nemcsak ott van, ahol a döntéseket hozzák, hanem ott is, ahol a következményeit érzik. A politikai pártok pedig többek közt arra valók, hogy ezt a bujkáló politikai akaratot eljuttassák a döntéshozókig.

Legyen-e pártélet?
Házi használatra, csak SZDSZ-eseknek

Radikalizmus és elitizmus konfliktusa nem pusztán politikai nézetkülönbség, hanem mélyen gyökeredzik az SZDSZ társadalmi összetételében. Az ős-SZDSZ vezető értelmiségiekből meg elkeseredett kisemberekből tevődött össze. Ez utóbbiak sorába tartoznak igazi szegények is, s nem kevesen olyanok, akiket elégedetlenségük a maguk társadalmi körében is a margóra szorított, de idetartoztak és -tartoznak a fentebb leírt, a létükért küzdő kisvállalkozók is. Sőt ők a legradikálisabbak – lásd a taxisokat, akik (bármennyi rágalom hangzott el e tárgyban) nem az SZDSZ biztatására, hanem maguktól állták el novemberben az utakat. Ezek a rétegek csalódottak, mert a rendszerváltás nem teljesítette be a várakozásaikat, és a helyzetük csak nehezebb lett. Csalódottak az SZDSZ-ben is, mert radikális üzenetet várnak tőle, és ez az üzenet nem érkezik meg. A szabad demokraták elitje viszont aggódik, hogy a radikálisok „hőzöngése” elriasztja az értelmiséget. A kampányok lendülete eddig ellensúlyozta ezt a veszélyt, de most beállt a horror vacui, az ürességtől való félelem. A harmincezret meghaladó taglétszám csak egy adat a számítógépes nyilvántartásban. Sok száz fős szervezetek gyűlése elfér egy száz emberre méretezett teremben.

Így van ezzel valamennyi párt. Valamennyi a tevékenységi körét keresi, a fideszesek a Narancs-klubok hálózatát szervezik, az MDF-es népiek azt mondják, a politika a helyi szervezetekben emelkedik a nemzet megtartó erejévé.

A szervezeti élet döcögésére válaszul divatba jött a választási párt jelszava. A fejlett demokráciákban a politikai élet a parlamentben és a helyi parlamentekben zajlik, a párt a törzsszavazók listája, amely a szavazás előtt kel csupán életre, kommunista típusú pártélet nincs. E feltételezésből csak az utolsó állítás igaz. A nyugati pártok ugyanis arra szolgálnak, hogy a civil társadalom ezernyi szervezete, a különböző érdekvédelmi és nyomásgyakorló csoportok akaratát szelektálják és – különböző szinteken – döntési alternatívává formálják. E szervezetek természetesen közvetlenül is keresik a kapcsolatot a képviselőkkel, de a politikai egyeztetés és akaratképzés egyik fontos színtere a pártszervezet. Ehhez persze az kell, hogy a párt helyi szervezeteinek, helyi vezetőinek megfelelő társadalmi tekintélye legyen, de minthogy van hatalmuk, rendszerint a tekintélyük is megvan. A pártok súlyára utalva egyes politológusok a modern demokráciákat pártok államának (Parteienstaat) nevezik, ami természetesen nem tévesztendő össze a pártállammal. A pártoknak túlzott hatalmát bírálva Hans Herbert von Arnim, a neves speyeri alkotmányjogász kevesli, hogy a Szövetségi Köztársaság kétmillió nyilvántartott párttagjából (1985) a jelöltállítási folyamatban a különböző szinteken csak mintegy kétszázezren vesznek részt. Elemzésének tanulsága: a pártok államát a párton belüli demokrácia meg a közvetlen demokrácia teheti a mainál demokratikusabbá.

Magyarországon, ahol nincs kialakult civil társadalom, ahol az érdekvédelmi szerveződések az érintetteknek épp csak egy töredékéből váltanak ki bármiféle érdeklődést, aligha szabad lemondani képzelt nyugati minták alapján a pártok szervezeti életéről. Könnyen megeshet ugyanis, hogy a legitimációs válság tartósul, és a következő választásra – akármikor kerül is rá sor – annyian sem mennek el, mint az őszi helyhatóságira.

Józan radikalizmus

A rendszer ellenzékéből a kormány ellenzéke lettünk – mondta Kis János áprilisban, a választások után. Az azóta eltelt idő mégis azt sugallta, nem lehetünk csak a kormány ellenzéke, meg kell maradnunk a rendszer ellenzékének is. Mert a rendszerváltás csak részben történt meg. A megmaradt támfalakra pedig olyan új rendszer boltozódik, amelynek csakis az ellenzéke lehetünk. A rendszer ellenzékeként nem tekinthetjük a múltunkból hozott radikalizmust stiláris hibának, rossz magaviseletnek. És a radikalizmus társadalmi közegét, plebejus hordozóit sem tekintheti az SZDSZ elitje afféle kínos koloncnak. Elvesztével ugyanis az eredeti impulzus ereje ernyedne el az SZDSZ-ben.

Antietatizmus – a „baloldali” Solt Ottilia találta meg ezzel a szóval (nagyon is a „jobboldali” Tamás Gáspár Miklós stílusában) az SZDSZ-radikalizmus címkéjét. Ellenzéke vagyunk a pártállam maradványainak – mondja az antietatista radikalizmus –, a kommunista csinovnyikból porosz beamterré alakuló képviselőivel együtt. És ellenzéke vagyunk a második magyar neobarokk új államának is.

A kádári konszolidáció egy száz évvel elkésett gazdaságot épített rá az országra. Antall József azt a bethleni konszolidációt akarná újrajátszani, amely – a korabeli látszat és a hazai tévhit ellenére – a maga idejében is elszakadás volt attól az Európától, amely utóbb egyedül bizonyult jövőképesnek. Senki sem állíthatja, hogy Kádár, Bethlen és általában az önelégült lemaradottság nem magyar tradíció. De mi az SZDSZ-ben, amióta az Elvi Nyilatkozatunkat elfogadtuk, azoknak a magyaroknak a tradíciójához akarunk igazodni, akik nem a múltat építették újjá, hanem azt remélték, végre valami korszerű újat építhetnek a múltra. Nemcsak Antall József kormányának, hanem Antall József jövőképének is ellenzéke vagyunk.

A kormány csődbe jutott, de kérdés, hogy parlamenti eszközökkel meg a parlamenten kívüli politizálás törvényes eszközeivel rá lehet-e kényszeríteni, hogy bevallja csődjét, és leköszönjön. Ezért – T. G. M.-mel ellentétben úgy vélem – nincs értelme bejelenteni, mikor akarunk új választásokat: ennek kikényszerítése nincs hatalmunkban. Világossá kell tennünk azonban, hogy nem ezt a kormányt akarjuk szakszerű tanácsainkkal más kormányzásra bírni, mert Antall József erre sosem lesz hajlandó, hanem más kormányzást akarunk. És nemcsak képesek vagyunk rá, hogy másképp kormányozzunk, de akarunk is kormányozni.

Tamás Gáspár nemrégiben (HVG, január 5.) a magánéletnek, a magánügyeknek az állammal szembeni védelmét nevezte a liberalizmusa lényegének, megkülönböztetve magát az SZDSZ radikális demokratáitól. Attól tartok, hogy az állam – a régi állam meg az új állam – mai nyomulása idején kell hozzá némi radikális demokrataság, hogy a liberális átlagpolgár megvédhesse az államtól a magánéletét, a házát meg a kertjét, amellyel egyébként többnyire nem is rendelkezik.

(Itt a vége, ülj le véle!)

• Beszélő