Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Nehéz szülés volt, de megvan a második Antall-kormány. Két hónappal azt követően, hogy a miniszterelnök bejelentette: át fogja alakítani kormányát, közzétette a második listát, a kisgazda miniszterek körében elhatározott változásokat. Aki úgy vélekedik, hogy a két lépésben végrehajtott kormányátalakítás nem jelent jelentős változást a kormányban, az szerintem nagyot téved.

Antall Józsefnek kétségkívül igaza volt, amikor felállította helyéről az eddigi belügyi, földművelésügyi és munkaügyi minisztert, és elfogadta az eddigi pénzügyminiszter lemondását. Mind a négyen – ha más-más okból is – alkalmatlannak bizonyultak feladatuk ellátására. Nem csak ők, de ők bizonyosan. Akik a helyükbe léptek, azok – ha más-más okból is – alkalmasabbnak látszanak arra, hogy ellássák a rájuk bízott feladatot. Nem annyira szakmailag, mint inkább alkatilag tűnnek rátermettebbnek az új miniszterek.

Csakhogy a kormány eddig sem az egyes miniszterek alkalmatlansága miatt nem tudott megfelelni feladatának.

Németországban írom e sorokat, ahol több mint egy hónapja húzódnak az új kormány megalakításával kapcsolatos koalíciós tárgyalások. Rá kellett jönnöm: alaptalanok voltak azok a szemrehányások, amelyeket azért tettünk a tavasszal Antall Józsefnek, mert a választások második fordulója után másfél hónappal alakította csak meg kormányát. Ezért nem kellett volna neki szemrehányást tennünk. Más volt a baj. Bonnban a koalíciós pártok arról tárgyalnak több mint egy hónapja, hogy mi legyen az új kormány programja. A CDU–CSU a választási kampányban azzal nyert, hogy azt ígérte: Németország egysége nem fog a választók pénzébe kerülni, nem lesz adóemelés. Az FDP azt ígérte, hogy a volt NDK területén masszív adókedvezményekkel gyorsítják a gazdasági megújulást. Kiderült, hogy a választási ígéretek nem tarthatók, s most arról folyik a huzavona: hol, mennyivel vágják meg az adófizetőt. Az új kormányt azonban csak akkor alakítják meg, ha legalább többé-kevésbé egyezségre tudnak jutni egy olyan kormányprogramban, amely mögé a koalíció minden képviselője oda tud állni.

A májusi Antall-féle kormányalakítással az volt a baj, hogy csak a tárcák elosztásában egyeztek meg, a kormány programjában azonban nem. Nemhogy akkor nem sikerült valódi kormányprogramban megegyezni, de azóta sem. Emlékezzünk csak, milyen látványos szócsata folyt két kormánypárt frakcióvezetői között a kárpótlási törvényről a parlament plenáris ülésén, és hogy még mindig nincs egyezség a föld és a privatizáció ügyében. S nemcsak az MDF és a kisgazdák között hiányzik az egyetértés.

Mit jelent a kormány átalakítása? Három kulcstárca – a belügy, a pénzügy és a földművelésügy – élére került olyan ember, akinek a koalíciós pártokhoz semmi köze, aki csak és kizárólag a miniszterelnök bizalmából került helyére. Az új földművelésügyi miniszter ugyan tagja a kisgazdapártnak, de nem tartozik a párt politikuselitjéhez. A belügyminiszter és a pénzügyminiszter semmilyen értelemben nem vett részt abban a politikai mozgásban, amelyet rendszerváltásnak szoktunk nevezni. Pártonkívüliek voltak a régi rendszerben, de mindketten a hatásköri listán eléggé előkelő állásokat töltöttek be.

Az, hogy szakemberek kerülnek a minisztériumok élére, önmagában örvendetes. Hogy olyanok, akik nem vettek részt az elmúlt évek ellenzéki mozgalmaiban, önmagában véve egyáltalán nem baj. Az azonban, ha az új miniszterek nem élvezik a kormánypártok elitjének bizalmát, már gondot okozhat. Márpedig Kupa Mihályt még ki sem nevezték, Bethlen István – az MDF országos gyűlése gazdaságpolitikai szekciójának nevében – máris kinyilvánította bizalmatlanságát iránta. Hogy mennyiben képviseli a kisgazdapártot az új földművelésügyi miniszter, nehéz ma megítélni.

Kupa Mihály kinevezése óta elég sokat nyilatkozott. Az Országgyűlésben éppúgy, mint a televízió múlt heti Hírháttér adásában következetesen egyes szám első személyben beszélt programjáról, törekvéseiről, közbeszúrva: igaz, ő egy koalíciós kormány pénzügyminisztere. Mind ő, mind Kádár Béla külgazdasági miniszter – akinek az előző pénzügyminiszterrel komoly konfliktusa volt – úgy nyilatkozott, hogy látnak lehetőséget a közös nevező megtalálására. De vajon a kormány mögött álló pártokkal is megtalálják-e a közös nevezőt?

Ugyanazon a napon, amikor nyilvánosságra került a személycserék listája, az MDF elnöksége közzétette a IV. országos gyűlés politikai szekciójának az elnökség által jóváhagyott nyilatkozatát is. Ebből a nyilatkozatból valami egészen más politikai vonal bontakozik ki, mint amit a kormány egy racionális politika esetén követhet, s amire az új miniszterek feltehetően készek. Vajon a miniszterelnök az MDF elnökével megtalálta-e már a közös nevezőt?

Úgy tűnik, mintha egyebek mellett a Kádár-korszaknak az a sajátossága is újjáéledne, hogy a kormány szakemberei és a párt (most: pártok) politikai aktivistái rendre szőnyeg alá söprik nézeteltéréseiket, s a döntések meghozatalában ki-ki csinálja a magáét. Az eredmény: a két fél kölcsönösen megbénítja egymást, nem születnek meg és főleg nem kerülnek végrehajtásra a szükséges döntések.

Mindebből az következik, hogy az átalakított kormány politikailag gyengébb annál, amely májusban alakult. Nincsenek illúzióim: olyan kiélezett helyzetekben, mint amilyen a december 30-i költségvetési szavazás volt, ez a kormány is számíthat a koalíciós pártok képviselőinek támogatására. Ez azonban az előttünk álló hónapokban aligha lesz elegendő.

• Belföld