Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

Némi megrökönyödéssel fogadta a közvélemény az új Országgyűlés megnyitását megelőző MDF–SZDSZ-megállapodást. Nocsak, újabb paktum? Az az SZDSZ, amely szeptemberben még felháborodva utasította el az EKA többségének kiegyezését az MSZP elődjével, most maga köt paktumot? Akkor elutasította azt, hogy Antall József eladja a köztársasági elnökséget az MSZMP-nek, most viszont ugyanarra az árura maga jelentkezik vevőként? Elvégre – ahogyan az egyezség közzétételére szervezett sajtótájékoztatón Antall József jellemezte – a dolog lényege, hogy egyfelől megállapodtak a személyi kérdésekben, az SZDSZ megkapta a köztársasági elnökséget – méghozzá nemcsak az átmenetit, de a véglegest is –, míg az MDF megkapta azt, hogy a kormányzáshoz szükséges ügyekben megszűnik a kétharmados többség követelménye.

A párhuzam a két paktum között nem alaptalan. Mindkét esetben kompromisszumos megállapodás született szemben álló politikai erők között, hogy elkerüljék a súlyos konfliktusokat. Van azonban a két paktum között legalább három fontos különbség.

Másfajta paktum


Az egyik különbség az, hogy az elsőt, a tavaly szeptemberit két nem legitim – illetve egy nem és egy részben legitim – erő kötötte: az akkori kormánypárt, amely mögött soha sem állt szabad választáson megszerzett támogatás, illetve az EKA-pártok egy része, amelyek fő ereje, az MDF mögött még csak egy időközi választás sikere állt. Most viszont két legitim politikai erő, az első szabad választás két legnagyobb pártja kötött politikai megállapodást.

A második különbség az, hogy a tavaly szeptemberi megállapodás – az alá nem írók megítélése szerint – nem volt kiegyensúlyozott kompromisszum. Az aláíró EKA-pártok túl kis engedménnyel is beérték, hagyták magukat zsarolni. Az a megállapodás ezért nem volt alkalmas a politikai helyzet stabilizálására – ezért nem írtuk alá. Hogy ebben igazunk volt, azt bizonyította az aláírásgyűjtés és a népszavazási eredmény. Ez a megállapodás viszont kiegyensúlyozottnak tűnik, alkalmasnak a születő demokrácia stabilizálására.

Van egy harmadik különbség is, amely már kevésbé kedvező színben tünteti fel a jelenlegi megállapodást. A szeptemberi megállapodás egy több hónapon át húzódó, többé-kevésbé a nyilvánosság előtt zajló tárgyalássorozat eredménye volt, a közvélemény kifejezetten várta, kívánta azt a kompromisszumot. Nem kétséges, hogy ha az SZDSZ és a Fidesz akkor nem tagadja meg az aláírást, akkor a politizáló közvélemény jó része az aláíráskor elfogadja azt, s gyengéi csak később váltak volna világossá. A mostani megállapodás viszont egy alig kéthetes, zárt ajtók mögött folyó tárgyalássorozat eredménye volt, amelynek a közvélemény még a lényéről sem tudott, szükségessége, indokolt volta sem kézenfekvő a számára.

Mint ahogy utólag nem bizonyítható, hogy milyen veszélyeket hordott magában a tavaly szeptemberi megállapodás, aligha lesz bizonyítható, hogy milyen veszélyekkel járt volna, ha a mostanira nem kerül sor, milyen veszélyekkel járt volna, ha nem jön létre ilyesfajta kommunikáció kormánypárt és ellenzék között az új magyar demokráciában. Amit viszont végig lehet gondolni, az az, hogy miért jó a megállapodás, miért volt helyes megkötni. (Olyasvalakiként érvelek emellett, aki kidolgozásában nem vett részt, maga is csak a tévéből, újságokból értesült róla.)

Elfogadták az SZDSZ követeléseit


A megállapodás szerintem azért jó, mert nem az a lényege, amit Antall József és őt követve a sajtó előtérbe állított. Nem a személyi döntések, és nem is a kétharmados szabály módosítása. (Módosítása és nem megszüntetése, hiszen a valóban alapvető kérdésekben fennmaradt a kétharmados szabály, amiről kevés szó esett a sajtótájékoztatókon.) A lényeg valami más.

Az SZDSZ rendkívüli küldöttgyűlésén három alapvető követelést fogalmazott meg. Azt követelte, hogy az MDF hagyjon fel a „magyarság” kisajátításával és az SZDSZ-nek „nemzetidegenként” való kirekesztésével. Azt követelte, hogy a kormánykoalíció ismerje el a parlamenti ellenzéki pártok alkotmányos jogosítványait, szerepét. Azt követelte, hogy az MDF hagyjon fel azzal a törekvéssel, hogy a kormánynak, a kormánypártnak rendelje alá a nemzeti médiákat. Nos, a megállapodás lényege e követelések elfogadása. Az MDF már az SZDSZ küldöttgyűlését követően kiadott elnökségi nyilatkozatában verbálisan elfogadta az első követelést. Igazi jelentősége azonban nem a verbális elfogadásnak van, hanem annak: a megállapodás azzal, hogy elfogadja a második követelést, amely az ellenzék politikai szerepének elismerésére vonatkozik, realitássá teszi az elsőnek, vagyis annak elfogadását is, hogy az SZDSZ nem kevésbé nemzeti erő, mint az MDF. Végül a megállapodás egyik kulcsfontosságú eleme a rádió, tv és a távirati iroda vezetőinek kinevezésére, felügyeletére vonatkozó passzus, amely biztosítékot ígér a pártoktól és kormányzattól való függetlenségre.

Ami mármost a köztársasági elnöki funkciót illeti, e tekintetben sem az tűnik az igazán fontosnak, hogy SZDSZ-es lesz a köztársasági elnök. Ha sikerült volna találni egy Göncz Árpádhoz, hasonló integritású, párton kívüli vagy MDF-es személyiséget, és annak személyében állapodtak volna meg, akkor majdnem ugyanez történt volna. (Más kérdés, hogy ilyen személyiséget csak az SZDSZ-ben lehetett találni, és ez nem véletlen. Magam hosszú ideje törtem a fejem, hogy ki lehetne az a pártok fölött állni képes politikus, aki egy ilyen megegyezés alapján lehetne köztársasági elnök, de nem SZDSZ-tag, és nem találtam senkit.) Ami igazán fontos, az az, hogy a régi parlament által a Király-puccs révén keresztülvitt alkotmánymódosítást (és a nemzetiségi képviseletre vonatkozó végiggondolatlan alkotmánymódosítást) hatályon kívül helyezi az új Országgyűlés, és nem lesz szükség közvetlen elnökválasztási kampányra.

Egypárt döntései helyett pártok alkuja?

Apropó, Király-puccs. Király Zoltán a megállapodás közzétételét követően adott nyilatkozatában elutasította annak módját. Közölte: amit nem fogadott el az MSZMP-től, azt nem fogadja el az MDF-től és az SZDSZ-től sem. Mármint azt, hogy a pártfrakciók vezetői előre megegyezzenek a parlament elé kerülő kérdésekben.

Nem feladatunk, hogy igazságot tegyünk Király Zoltán és az MDF e konfliktusában. Arra azért érdemes őt emlékeztetni: 1985-ben „spontán jelöltként” került a parlamentbe, most viszont olyan „független” jelöltként, aki nemcsak utólag, de a kampány indulásakor csatlakozott az MDF-frakcióhoz, élvezte az MDF támogatását, és nevét, népszerűségét bocsátotta az MDF-kampány rendelkezésére (gondoljunk csak a két forduló közötti MDF-reklámokra). A győzelem után természetesen az MDF-frakció tagja lett. Ez más parlamenti szerep, mint az ő eddigi szerepe.

De nemcsak az ő szerepe más – az egész parlamenti működés lesz más. Sokszor izgalmas pillanatokat éltünk meg az előző parlament üléseit figyelve, amikor szavazásra került a sor, mert nem lehetett előre tudni az eredményt. Nos, egy parlamenti demokrácia normális működése során ez ritkán fordul elő, az ilyen izgalmaktól el kell búcsúznunk. Egy működő demokrácia parlamentje bizony unalmas intézmény, hiszen a frakciók fegyelmezetten, egységesen szavaznak. Az, hogy a pártfrakciók a maguk nem nyilvános összejövetelein döntik el, hogy hogyan fognak szavazni, és ezt a döntést azután a képviselők betartják, magától értetődik. Ha nem ez történik, az már politikai válságot jelent.

Az, amin a magyar közönség most meglepődött – s aminek kapcsán egyes politikusok háborognak –, természetes velejárója a többpártrendszerű demokráciának. Kiváltképp annak, ahol nem kétpártrendszer van, hanem sokpártrendszer, mint Magyarországon. Ettől válik a többpártrendszerű berendezkedés működőképessé. Viszont nem lesz ettől kevésbé demokratikus.

Mert hadd emlékeztessek még egyszer a kétféle paktum, a kétféle politizálás alapvető különbségére. Most a választók bizalmát élvező pártoknak a pártjuk bizalmát élvező, pártjuk belső demokráciájára támaszkodó vezetői kötöttek megállapodást. Korábban sem a párt nem élvezte a választók bizalmát, sem a pártvezetés a párt bizalmát (hiszen nemcsak országos, de párton belüli demokrácia sem létezett). Ezért meglepő, az is, amit Németh Miklós mondott az új Országgyűlés alakuló ülésén, miszerint „…ne engedjünk a kísértésnek, hogy az egypárt döntései után pártok alkuja lépjen a nép döntései helyébe.” Ezeket a pártokat – és független képviselőket – a nép döntése hozta alkuképes helyzetbe: ezt neki kell a legjobban tudnia. Ő is, Király Zoltán is tudhatná: ha mások, más helyzetben levők teszik ugyanazt, az nem ugyanaz.

• Belföld