Kövér László

Nyomtatóbarát változat

Elgondolkodtató cikket írt Kőszeg Ferenc a Fidesz parlamenti frakciójának magatartásáról a Litvániával kapcsolatos országgyűlési állásfoglalás ügyében. (Beszélő, 1990. május 12.)

Hagyjuk most Hőscincér Huba kedves kis történetét, s azt, vajon komolyan gondolta-e a párhuzamot a szerző hőse és a Fidesz magatartása között, s ne tegyük fel azt a kézenfekvő kérdést sem, vajon Hőscincér Huba meggyőződéses pártonkívüliből melyik új párt tagja lett. (Valószínűleg – már csak vélhető életkora miatt is – nem a Fideszé.) Lássuk inkább a tényeket.

A Fidesz szinte véletlenül, a május 2-i ülésnapról távozóban kapta meg az SZDSZ Litvániáról szóló állásfoglalás-tervezetét, amely nem aratott osztatlan sikert. Ezért a külügyi bizottság másnapi ülésére saját szövegjavaslatot vitt a frakció képviselője. Látván azonban, hogy a vitában az önálló javaslat elfogadásának vajmi kevés az esélye, ezt nem terjesztette elő. A házbizottság ülésén azonban jeleztük, hogy indokolni óhajtjuk, miért elfogadhatatlan számunkra az a szöveg, amelyet a külügyi bizottság a plénum elé kívánt terjeszteni. Úgy tűnik, morális vagy egyéb megfontolásból ez a lehetőség kényelmetlenné vált az SZDSZ számára, ugyanis Tölgyessy Péter a vita kizárását javasolta Szabad György megbízott elnöknek. Ebben a helyzetben a Fidesznek nem maradt más választása, mint kb. fél óra alatt előállítani egy új szövegjavaslatot, amely elfogadásának ugyan csekély volt az induló esélye, viszont kompromisszum nélkül tartalmazta a Fidesz litván kérdésben elfoglalt álláspontját. Véleményünk nyilvános kifejezésének tehát – hála az SZDSZ frakcióvezetőjének – ez maradt az egyetlen lehetséges módozata. Érdemi egyetértés híján a vita lehetőségének kizárása egy ilyen súlyú kérdésben már csak azért is furcsállható, mert a T. Ház csekély egy órát volt képes a környezetvédelmi bizottság elnevezése ürügyén csépelni a szalmát – az SZDSZ aktív részvételével.

Úgy tűnik, Kőszeg Ferenc sajnálatos módon nem figyelt eléggé az ülésen. A házelnök ugyanis nem fogadhatta el – mégoly nagy jóindulata ellenére sem – módosító indítványként a Fidesz tervezetét, mivelhogy a Fidesz azt önálló indítványként terjesztette be. (L. Új Országgyűlési Tudósítások, I. évf. 2. sz. 36–37. o.) Kétségtelenül hibát követve el ezzel, mert így akkor e szöveg egyáltalán nem kerülhetett volna szavazásra. A végeredményt tekintve a Fidesz-javaslat mint alternatív önálló indítvány maradt tartalékban arra az esetre, ha mindkét szövegvariánst elutasítja a T. Ház. (Amire –mint kiderült – éppen a szoros szavazási eredményeket figyelembe véve, volt esély.) Ebben az esetben valószínűleg újra bizottság elé kellett volna vinni a szövegtervezetet.

Ami pedig a szavazást illeti, a parlament folyosóján a Fidesz frakciójának tagjai felajánlották, hogy kölcsönösen támogassuk egymás indítványát, melyre Tölgyessy Péter ellenajánlata az volt, hogy az SZDSZ-frakció hajlandó tartózkodni a Fidesz indítványáról folyó szavazáskor, amennyiben a Fidesz igennel szavaz az SZDSZ–FKgP-variáció mellett. Ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi szövegtervezet elfogadása esetén a Fidesz indítványa már szavazásra sem került volna, könnyen megítélhető, hogy melyik ajánlat volt a nagyvonalúbb.

Egyébiránt lehetetlen Kőszeg Ferenc szavaiból nem kiérezni valamiféle csalódottságot, keserű ízt. Találgatván ennek okát, szembeötlik egy mondata: „Csak az a kérdés, lehetséges-e az ellenzéki együttműködés egy olyan párttal, amelynek mindennél fontosabb a saját különvalóságának a láttatása.” (Kiemelés Kőszegtől.) Tán csak nem ez fáj, uraim? De legyen ennek vitatása már egy másik cikk tárgya.

Felteszi továbbá Kőszeg a következő kérdést is: „Az ellenzéki pártoknak valóban dönteniük kell. Azt tekintik-e a parlamenti ellenzék feladatának, hogy részt vegyenek a törvényalkotás folyamatában, és hadakozva-bírálva, de olykor kompromisszumok árán is közreműködjenek abban, hogy minél több jó törvényjavaslat szülessen, amelyet a parlamenti többség elfogad, vagy pedig arra, hogy teljes tisztaságában mutassák fel a közvéleménynek a maguk nyilvánvalóan esélytelen álláspontját, bízva abban, hogy a következő választásokon ők lesznek a győztesek.” (Kiemelés Kőszegtől.) A kérdés valóban jogos, de két megjegyzés azért ide kívánkozik. Egyfelől egy tiszta álláspont felmutatásának nem feltétlenül a következő választásokra való készülés az indítéka, esetleg csupán annyi: demonstrálni kifelé és befelé egyaránt, hogy van másik lehetőség is, amely választható.

Nehogy a tegnap még hajlíthatatlan, a morál talajáról tapodtat lehátrálni nem hajlandó ellenzékiek beleessenek a reformkommunisták végzetes hibájába, s azt higgyék: nélkülük és kompromisszumaik nélkül még a nap sem képes felkelni. Másfelől pedig némi csúsztatás a litván ügy kapcsán „jó törvényjavaslatokról” beszélni. Mi több: nem egyszerűen egy elfogadhatatlan szöveg és annak egy még elfogadható módosítása, egy „puhább” és egy „keményebb” szövegvariáció közötti döntésről volt szó (nem is csak arról – ami igaz –, hogy egyiket sem egy Weöres Sándor fogalmazta), hanem valóban arról, hogy „nem ízléses, hogy egyszerre aggódjunk egy kis nép esetleges eltiprása meg a potenciális eltipró jó közérzete miatt…” E nézőpontból számunkra a két szövegvariáns között lényegi eltérés nem mutatkozott. Miért nem? Erre hadd válaszoljon a külügyi bizottság elnöke, az atlanti héjából újra rút galambbá visszavedlett Horn úr: „a Szovjetunió politikai stabilitásának fennmaradása, megőrzése – véleményünk szerint – a nemzetközi biztonság lényeges, elválaszthatatlan része”. (Új Országgyűlési Tudósítások, I. évf. 2. sz. 35. o.)

Kőszeg Ferenc jelentős különbséget vél felfedezni a felszólítás és az utasítás szó tartalma között, kioktatván bennünket a népképviselet és az ő ügyvezető kormánya közötti viszony mibenlétéről. Figyelembe véve a hatalmi ágak megosztásának a parlamentáris demokráciákban szokásosan alkalmazott elvét, nem biztos, hogy igaza van. Ami biztos, hogy saját frakciójának nem tart e tárgyban hasonló kis szemináriumokat; csak így kerülhetett az SZDSZ-nek a Magyar Köztársaság és a Varsói Szerződés viszonyáról szóló határozattervezetébe a kormányra vonatkozóan az utasítás helyett a felkérés kifejezés.

Továbbá: a litvánok többször világosan kifejezésre juttatták, hogy nem deklarációkra van szükségük (azokkal ugyanis nem lehet áramot fejleszteni, betegeket ellátni), hanem kézzelfogható segítséget várnak. Ehhez képest érthetetlen, hogy Kőszeg úr csak a fenti lesajnáló megjegyzést tudta tenni a Fidesznek a kormányt konkrét segítségnyújtásra felszólító indítványáról. (Csak zárójelben jegyzem meg: éppen ma indult útnak néhány fideszes Litvánia felé egy teherautónyi rakománnyal, benne többek között inzulinnal, amit a „humánus” orosz vezetés az olaj mellett szintén megtagadott Litvániától. Köszönet mindenkinek, aki segített!) Nem egészen értem, hogy miért kellett a szabad demokratáknak egy előkészítetlen, még a potenciális szövetségesekkel sem egyeztetett indítvány sürgős tárgyalását kérni, ha arról, ami valóban sürgős lenne, csak ennyi véleményük van.

Nem értem egészen, de feltételezéseim vannak: ugyanazért, amiért hasonló javaslatokat kellett beterjeszteniük a Varsói Szerződés és a magyar nemzeti kisebbségek ügyében, amiért kísérletet tettek arra is, hogy az 1956-ról szóló hatpárti törvényjavaslat beterjesztésének jogát – igaz, az MDF-fel megosztva – kisajátítsák. Offenzívnek mutatkozni, láttatni a publikummal, hogy tulajdonképpen kinek is lenne igazán helye a kormányrúdnál. Hogy ez mennyire lesz sikeres stratégia, nem tudom, de tán tanácsos lenne elemezni az SZDSZ választási kudarcának (?) okait azon túl is, hogy ebben mennyi felelősség terheli a Fideszt.

Mindent egybevetve be kell látni: „a földkerekség legfiatalabb parlamenti frakciójának” kétségkívül sok dolgot kell még megtanulnia, amit az elmúlt rendszerben – úgy látszik, csak neki – nem volt módja. Még szerencse, hogy itt van a parlamenti harcok évtizedes tapasztalataival felvértezett, a Nemzet intellektuális és morális bajnokaként egyaránt kiváló Nagy Testvér, aki figyel és tanácsokat osztogat.

• Belföld