Bauer Tamás

Nyomtatóbarát változat

A „tömegek uszályában”

A választási program mindenekelőtt a gazdasági válságkezelés kérdéseiben igyekszik elhatárolódni a kormány politikájától. Lazuljon az adóprés, hirdeti a program, „az adórendszer nem rendelhető alá pillanatnyi kincstári szempontoknak”. Adózzon kevesebbet az is, aki alacsony jövedelmű, meg az is, aki többletteljesítménnyel szerez magas jövedelmet. Persze a költségvetési hiányt is mérsékelni kell, de az oktatástól, az egészségügytől, a tudománytól stb. ne vonjanak el pénzt. Vonzó követelések ezek, csak két dolgot nem tudunk. Az egyik: eddig ki vont el pénzt éppen az oktatástól, a tudománytól stb.? A másik: ha mindenkinek csökken az adója, hogyan csökkenthető a deficit?

Az életszínvonalról, a családról szólva a gyermekes családok adókedvezményének kiterjesztéséről, a gyed kiterjesztéséről esik szó, majd az alapvető cikkek forgalmiadó-mentességének fenntartásáról és az alapvető élelmiszerek árának ismételt maximálásáról. Mindez megint csak alaposan megcsapolná a költségvetést – vajon miből? Az ilyen követelések fedezete az lehet, ha a program arról is szól: hol lehet a kiadásokat a kormány politikájához képest csökkenteni, illetve a bevételeket megbízhatóan növelni. Ezzel azonban az MSZP választási programja nem foglalkozik. Ezek a jelszavak azt a benyomás keltik, hogy az MSZP nem készül arra, hogy kormányon marad, és nem tart attól, hogy neki magának kell ezeket az ígéreteket beváltania.

Miféle vegyes gazdaságot?

A pártprogramok egyik központi kérdése ma az, hogy milyenek legyenek a tulajdonviszonyok, milyen arányok alakuljanak ki a különféle tulajdonformák között A pártok többsége a magántulajdon alapján áll. Egyértelmű ez a kisgazdapártok, az SZDSZ, a FIDESZ, az MSZDP és a kereszténydemokraták esetében. Sajátos módon értelmezve, de elvileg hasonlóképpen foglal állást az MDF is. Az MSZP viszont olyan „vegyes gazdaságot” hirdet, amely „a közösségi tulajdonra és a társadalmilag ellenőrzött magántulajdonra épül”, és nyitva hagyja a kérdést, hogy melyik legyen az uralkodó forma. A program leszögezi: „…a nemzet vagyonának jelentős hányadát a közintézmények (társadalombiztosítási alap, biztosítótársaságok, alapítványok, települési önkormányzatok) birtokolják.” Vajon mit kell ezen érteni? Az, hogy e formák (melyek közül a biztosítótársaságok és alapítványok nem közintézmények) a nemzeti vagyon számottevő része fölött rendelkeznek, szinte magától értetődik Nyugaton is. Ennek nyomatékos hangsúlyozása azt sejteti, hogy a hányadnak „jelentősebbnek”, a felsorolt intézményeknek pedig „közelebbnek” kellene lenni az MSZP felfogásában, mint Nyugaton, vagyis kevésbé kívánják ezt a vagyont tisztán üzleti alapon működtetni. Márpedig ez perdöntő kérdés: ha a „közösségi” tulajdon, a nem üzleti alapon működtetett tulajdon marad a domináns forma, és csak „a korábbi évtizedek túlállamosítását” akarják megszüntetni, akkor az egész gazdaság viselkedését továbbra is az állami szektor viselkedése fogja megszabni.

Figyelemre méltó a választási programnak a világgazdasági integrálódással kapcsolatos álláspontja. Az a megfogalmazás, miszerint a párt „a világgazdaságba való erőteljesebb, de gazdasági szuverenitásunkat nem sértő bekapcsolódás mellett van”, aligha szerencsés, hiszen minden nemzetközi integrációs tömörülés a gazdasági szuverenitás korlátozásával jár; e mondat engedmény a gazdasági nacionalizmusnak. Ugyanezt jelzi az a mondat is, hogy a gazdasági célok megvalósításában „elsősorban a magyar vállalatvezetők, vállalkozók, a műszaki és gazdasági szakemberek tudására, tapasztalataira és újítókészségére számítunk”.

A választási programnak a mezőgazdasággal foglalkozó része abban tér el a pártok többségének álláspontjából, hogy míg a legtöbb párt a formális földtulajdon visszaadása mellett a mezőgazdasági üzemstruktúra átalakítását is indokoltnak tartja, s csak mint lehetőséggel számol a tsz-ek fennmaradásával, az MSZP kitart amellett, hogy „…ne parcellázzák fel a közös táblákat”.

Érdem vagy rászorultság szerint?

Amikor a hetvenes években a társadalom szembe kényszerült nézni a szegénység problémájával, s mind több szó esett a szociálpolitikáról, ugyanakkor viszont a teljesítményelvről sem kívántak lemondani, született egy figyelemre méltó áthidaló formula. Ez így szólt: segíteni kell azoknak, akik „önhibájukon kívül” szorulnak a társadalom peremére. Ez a formula tulajdonképpen azt a gyakorlatot tükrözte, amely munkaviszonyhoz kötötte a társadalmi juttatásokat, éppen a leginkább elesetteket zárva ki az állami segítségből. Ezt a formulát ismétli meg az MSZP választási programja is.

A szociális gondoskodás azonban nem köthető „önhiba hiányához”, hiszen az „önhibák” (pl. alkoholizmus) is társadalmilag meghatározottak, a szolidaritáselv érvényesítése nem keveredhet össze érdemek honorálásával. Ideje lenne már, hogy egy magát szocialistának tekintő párt legalább annyit őrizzen meg a szocialista egyenlőségeszményből, a szolidaritás elvéből, mint a liberálisként támadott SZDSZ.

Népakaratot, de miként?

A programnak a politikai rendszerrel foglalkozó része állást foglal a népfelség elvének érvényesítése mellett. Ám homályban marad, hogy miképpen képzeli ezt az MSZP. Olvasunk jogállamról, demokráciáról, önkormányzatról, de pártokról és parlamentről nem. Úgy tűnik, mintha az MSZP eszménye még mindig a pártok nélküli demokrácia rokonszenves, de megvalósíthatatlan ábrándja lenne.

Egy ponton kerülnek elő a pártok: ott, ahol a közigazgatási tisztségek betöltéséről van szó. Pályázati rendszert javasol, s „ne a pártok zsákmányszerzése határozza meg, kik nyerik el a közigazgatási állásokat”. Ami a tisztviselői állásokat illeti, ez helyes gondolat. Remélhetőleg azonban nem azt ellenzik, hogy az esedékes helyhatósági választásokon is pártok jelöltjei induljanak, pártok mérjék össze erejüket.

A program szerkesztői mintha még mindig nem tudnának elképzelni szabad sajtót. Régi brosúrák szellemében állítják, hogy a „magánsajtó általában a finanszírozó érdekeit” tükrözi, megfeledkezve arról, hogy a finanszírozó üzleti érdekei rendszerint nagyon áttételesen függenek össze azzal, hogy milyen álláspontok jelennek meg a lapok hasábjain. Persze az, hogy az MSZP még mindig így látja a „magánsajtó” helyzetét, magyarázatot ad görcsös ragaszkodására magántulajdonosi jogaihoz a megyei lapoknál.

E választási program egészében véve elég szerencsétlen keverék. Ott, ahol a kormányzópárt felelős józanságára lenne szükség – a rövid távú gazdaságpolitika kérdéseiben –, a követelő, az ígérgető pártokkal kelnek versenyre. Ahol viszont jövőképet vázolnak fel – legyen szó akár a gazdasági, akár a politikai berendezkedésről –, ott kiderül: a szakítás a korábbi MSZMP eszmerendszerével még várat magára.

• Belföld