Skip to main content

Az Ellenzéki Kerekasztal (első) története

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Előzmények

A Magyarországon 1988 őszén elfogadott egyesülési törvény legális hivatkozási alapot teremtett a kialakuló civil politikai szerveződések számára. Ezek megalakulásának jogi korlátja ugyan természetesen addig sem volt – lásd például a FIDESZ létrejöttét követő pert –, de aki ilyen szervezetet alapított, bizton számíthatott a hatóságok el nem múló zaklatásaira.

Lassan leomlottak azonban azok a lélektani gátak, amelyek addig távol tartották a politikai cselekvéstől a radikális ellenzéken kívül eső – azzal azonosulni nem tudó vagy nem merő – középosztályi csoportokat.

1988–89 fordulójára nyilvánvalóvá vált, hogy a Grósz-kormány 1987-ben meghirdetett ún. kibontakozási programja sohasem fog megvalósulni. Ennek beismerése volt, hogy Grósz – saját tevékenységét teljes joggal minősítve sikertelennek – miniszterelnöki tisztét átengedte Németh Miklósnak.

Januárra világos lett, hogy az MSZMP kormánya és parlamentje egyedül nem képes megbirkózni az ország előtt álló feladatokkal – arra sem kidolgozott terve, sem társadalmi legitimitása nincsen. A kommunista párt bizonyos körökben még meglévő legitimitását pedig maga Pozsgay Imre ingatta meg január végi merész akciójával, melynek során 1956 a kommunista frazeológiában szokásos „ellenforradalom”-ból „népfelkelés”-sé vált. Az ezt követő belső harcok eredményeként a párt központi bizottsága politikailag elismerte a többpártrendszert, s ezzel hozzájárult a rendszer bomlásának felgyorsulásához.

Lengyelországban időközben megindult egy tárgyalásos típusú átmenet a legfontosabb politikai erők részvételével. A magyar ellenzék számára e minta – mely akkoriban az egyetlen volt – a reálisan létező különbségek ellenére is ésszerűnek, követhetőnek tűnt. A Kerékasztal létrejöttének szellemi előzményeihez tartozik az „alkotmányozó nemzetgyűlés” gondolata, amelyet a kommunista pártból korábban kizárt Bihari Mihály és más politológusok vetettek fel még 1988 végén annak érdekében, hogy a bolsevik módon megválasztott, hitelképtelen parlament helyébe egy elfogadott, az új politikai viszonyokat kifejező törvényhozó testület kerüljön. Ezt a gondolatot karolta fel 1989 januárjában az Új Márciusi Front, és tett kísérletet egy minden ellenérdekű felet tömörítő nagy nemzeti kerekasztal létrehozására. A Nyers Rezső által patronált Új Márciusi Frontot azonban az ellenzék egy része túl rózsaszínűnek, túl pártközelinek találta ahhoz, hogy egy ilyen tárgyalássorozatot független szereplőként megszervezzen.

Az MSZMP belső megosztottságai ellenére még mindig uralta a hivatalos politikát. A vele szemben lassan-lassan lábra álló ellenzéki erők önmagukban gyengék, szervezetlenek voltak. Egy olyan átalakulás veszélye sejlett fel, amelyben az MSZMP diktálja a reformlépéseket, maga szabja meg az átalakulás ütemét – természetesen a fennálló rendszer keretei között – kihasználva, hogy az ellenzék nem lengyel mintára, egyetlen antitotalitariánus szervezetben alakult meg, hanem már kezdeteitől pluralista irányba fejlődött.

Az ellenzék az ismét piros betűs ünneppé tett március 15-én tapasztalta meg erejét. Élve a kiharcolt szabad felvonulás jogával, százezrek voltak az utcákon, s éltették az ellenzék szónokait. Mindez önbizalmat, s a legitimitás hitét adta az ellenzéki csoportoknak: joggal remélhették, hogy mögöttük immár nemcsak a társadalomtól elzárt diák- és értelmiségi körök állnak, hanem a társadalom egyre nagyobb tömegei is elfogadják őket. A kérdés csak az volt: ki kezdeményezi az összefogást?

A Szabad Kezdeményezések Hálózatának alig egy évvel korábban már volt egy felhívása egy lazább típusú ellenzéki együttműködésre, mely akkor elutasításra talált. Az Új Márciusi Front ajánlata pedig a januári kudarc után már nem jöhetett szóba – túlhaladta az idő.

Színre lép a Független Jogász Fórum

A Független Jogász Fórum 1988. november 5-én alakult abból a célból, hogy az addig meglehetősen apolitikus jogászságot felrázza tespedtségéből, és mozgósítsa őket a demokratikus és erőszakmentes átalakításra. Az FJF egyértelműen az ellenzék mellett kötelezte el magát, és segíteni kívánta azt a folyamatot, amely a szabad választásokhoz vezet. Választott képviselője, Kónya Imre már 1989. március 15-e előtt tárgyalásokat folytatott az SZDSZ és az MDF egyes vezetőivel az ellenzéki összefogásról.

A sikeres március 15-ei tüntetést követően Kónya Imre megfogalmazta az FJF felhívását a magyarországi független szervezetekhez. Ebben javaslatot tett arra, hogy az ellenzéki pártok és szervezetek haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat egymással az átmenet legsürgetőbb kérdéseiről: mindenekelőtt a választójogról és az átmenethez kapcsolódó egyéb sarkalatos kérdésekről. Idetartozott még a bős–nagymarosi vízlépcső-építkezés elleni tiltakozás összehangolása is. A Független Jogász Fórum egyúttal felajánlotta, hogy a tárgyalásokat megszervezi, és a vélemények egyeztetésében, valamint azok szakmai kidolgozásában közreműködik.

Ezzel párhuzamosan az SZDSZ vezetői is megfogalmaztak egy deklarációt „magyarországi barátainkhoz”, amelyben az ellenzéki erők összefogására hívtak fel, használva a kerekasztal kifejezést.

Mindkét felhívás 1989. március 19-én, az SZDSZ Corvin moziban tartott küldöttgyűlésén hangzott el először. A Független Jogász Fórum nyilatkozatának felolvasása után az SZDSZ Kis János javaslatára visszavonta saját felhívását, mert úgy ítélte meg, hogy egy független fórum által kibocsátott felhívás nagyobb sikerrel járhat az ellenzék megszervezésében.

Így is történt. Valamennyi érintett szervezet elfogadta a meghívást, így 1989. március 22-én, az ELTE Jogi Karán első ízben ülhetett össze az Ellenzéki Kerekasztal. Ezen az ülésen a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságot Vígh Károly, a Fiatal Demokraták Szövetségét Kövér László és Orbán Viktor, a Független Kisgazdapártot Boross Imre, a Magyar Demokrata Fórumot Gergely András és Szabad György, a Magyar Néppártot Varga Csaba, a Szabad Demokraták Szövetségét Magyar Bálint, a Szociáldemokrata Pártot Révész Tamás, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligáját Bruszt László és Vitézy László, a Független Jogász Fórumot pedig Bártfay Pál, Kónya Imre és Sándorfi György képviselte.

Az első ülésen a jelenlévők néhány szervezet képviselőjét megkérték arra, hogy szervezete vitatott politikai státusát tisztázza; azaz nyilvánítsa ki, hogy ellenzékinek tekinti-e magát vagy sem. Révész Tamás (MSZDP) elmondta, hogy pusztán ballépés volt, hogy pártja együtt ünnepelte március 15-ét az uralmon lévő kommunista párttal, míg Varga Csaba (MNP) tisztázta, hogy a Magyar Néppárt – egyes volt Népfront-funkcionárius vezetői ellenére – nem tekinti magát a Népfront örökösének.

Szakítópróba

Az EKA megalakítását jelző nyilatkozatra az MSZMP felfokozott aktivitással reagált. Felgyorsította azt a tárgyalássorozatot, amelynek során már március elejétől külön-külön meghívta az ellenzéki pártokat, remélve, hogy ezzel megoszthatja, szétforgácsolhatja az ellenzéket, majd március végén telefonon meghívta az EKA-t alkotó szervezetek többségét 1989. április 8-ra egy kerekasztal jellegű előkészítő-egyeztető tárgyalásra. E megbeszélésre három szervezet – a BZSBT, a FIDESZ és a Liga – nem kapott meghívót, majd a tiltakozások hatására utóbb a BZSBT-t és a Ligát mégis meghívták, de a FIDESZ-t továbbra sem.

Az Ellenzéki Kerekasztal április 7-ei ülésén szakítópróba elé került: el kellett döntenie, hogy meghívott szervezetei elmenjenek-e az MSZMP és szatellitjei (a későbbi Harmadik Oldal) által szervezett találkozóra, vagy egységesen távol maradjanak attól. Órákig tartó vita bontakozott ki, és mindkét álláspont mellett szóltak érvek. A többség azon a véleményen volt, hogy el kell menni, mert ellenkező esetben az MSZMP úgy manipulálhatja a közvéleményt, mintha az EKA egyáltalán nem akarna tárgyalni.

A FIDESZ képviselői viszont arra hívták föl a figyelmet, hogy az MSZMP nem teljesítette az EKA tárgyalási feltételeit, a nyilvánosság előtt ezért nem vállalja a felelősséget, így politikailag hibás lenne elfogadni a meghívást.

A vita közepén a résztvevők telefonon felhívták a pártközpontot, és felvilágosítást kértek arról, hogy valamennyi szervezet meghívást kapott-e. György István (MSZMP) megígérte, hogy Fejti György egy órán belül telefonon választ ad. A visszahívás azonban elmaradt.

A vita eztán folytatódott, majd váratlanul megoldódott. Az aznapi újságból ugyanis kiderült, hogy az Új Márciusi Front nem megy el a megbeszélésre. Ha pedig Nyers Rezső ezt megengedheti magának – mondta Csurka István –, akkor az Ellenzéki Kerekasztal is távol maradhat.

Megszületett a megegyezés, készült egy nyilatkozat, amelynek másnapi felolvasásával Kónya Imrét bízták meg a résztvevők. Kónyát azonban másnap be sem engedtek az épületbe, mert az FJF nem szerepelt a meghívottak között. A levelet ugyan átadhatta György Istvánnak, de arra az MSZMP nem válaszolt. Így esett, hogy miközben az Akadémia épületében Fejti György a Nőtanáccsal, a Partizánszövetséggel és más fontos társadalmi szervezetekkel beszélgetve töltötte a szabad szombatját, addig az Ellenzéki Kerekasztal a Spartacus presszóban tartott nemzetközi sajtóértekezleten tárta fel a távolmaradás okait.

Az első menetet megnyerte tehát az Ellenzéki Kerekasztal: itt azonban még nem az MSZMP-t, hanem önmagát kellett legyőznie. A tét a kerekasztal egysége, így tulajdonképpen fennmaradása volt. Ha néhány szervezet akkor, engedve az MSZMP hívásának, elmegy, olyan precedenst teremtett volna, amelynek következményei beláthatatlanok.

Így viszont megszilárdult az EKA működésének legfontosabb elve: a konszenzus. Önállóan, saját nevében minden szervezet tárgyalhat, de az Ellenzéki Kerekasztal képviseletében a nyolc szervezet csak egyetértésben léphet fel.

Az előkészítő tárgyalások megkezdése ezzel a döntéssel heteket csúszott ugyan, de ennek árán az EKA nemcsak mint formális egyeztető fórum, hanem mint valóságos politikai erő is létrejött.

(Folyt. köv.)






















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon