Bozóki András

Nyomtatóbarát változat

A háromoldalú tárgyalások negyedik témakörében a büntetőjogi és büntetőeljárás-jogi szabályok elveinek felülvizsgálata volt napirenden. Ez a tárgyalássorozat nem tartozott a leglátványosabbak közé, holott a jogállamiság megteremtésének fontos feltétele volt a pártállamot védő és a diktatúrát kiszolgáló jogszabályok eltörlése és új szabályok kidolgozása. Megegyezés született a felek között az izgatás bűncselekményének megszüntetésében – amelynek alapján addig bárkit, aki a fennálló rendszert nyilvánosan kritizálta, elítélhettek –, és az új jogszabályokból kikerültek a politikai csoportokra vonatkozó büntetőjogi minősítések. Az Ellenzéki Kerekasztal szakértői a tárgyalások során többször kérték a jogszabályokhoz kapcsolódó belső utasításokat is – ezeket azonban az MSZMP képviselőitől nem kapták meg. Az EKA sikere volt, hogy a bűnügyi nyomozás időtartamát az ősszel elfogadott új törvény – megszüntetve az addigi korlátlanságot – két hónapban állapította meg. Elérte a Kerekasztal azt is, hogy a katonák nem katonai jellegű bűncselekményeinek elbírálása, valamint a rendőrök elleni eljárás polgári bírósághoz tartozzék. A megállapodás kimondta, hogy az eljárási szabálysértéssel szerzett bizonyítékok a bírósági tárgyaláson nem használhatók fel. Megszűnt a tiltott határátlépés bűncselekménye is; ez a tett – a fegyveres elkövetés esetét kivéve – pusztán szabálysértésnek tekintendő.

A békés átmenet szempontjából rendkívül fontos volt a bizottság azon döntése, amelynek nyomán az új Btk. immár bünteti a hatalom erőszakos megragadásának, illetve megtartásának cselekményét és előkészületét. Ne feledjük: ebben az időben még nem omlott le a berlini fal, Václav Havelt Csehszlovákiában még megfigyelés alatt tartotta a Jakes-rezsim, Romániában pedig még remény sem volt a Ceausescu-diktatúra összeomlására. 1989 nyarán elvileg még tartani lehetett az erőszakos hatalmi visszarendezéstől, s az Ellenzéki Kerekasztal ennek próbált jogi javaslataival gátat vetni.

Az 5. számú albizottság a nyilvánosság kérdésével foglalkozott, ám ebben a témában a háromoldalú tárgyalásokon csak minimális eredményt sikerült elérnie. Az akkori állampárt mindent megtett azért, hogy a tárgyalásokat elzárja a társadalom elől. Ezt azzal indokolta, hogy a tárgyalások nem válhatnak a politikai propaganda színtereivé. Sajnos az EKA a június 10-i megállapodásban elfogadta ezt, így nem csoda, hogy a tárgyalásokon történtekről az állampolgároknak fogalmuk sem volt, ami gyanakvást keltett bennük, és bizonyos fokig bizalmatlanná tette őket az Ellenzéki Kerekasztallal szemben is. Egyes újonnan alakult kisebb pártok (Magyar Radikális Párt, Magyar Október Párt) természetesen nem mulasztották el ezt kihasználni, és gyakran mondták, hogy itt valójában a régi és új politikai elit megegyezése folyik a nép feje fölött. Habár az EKA igyekezett mindent megtenni e gyanú eloszlatására, mozgásterét erősen beszűkítette a júniusi megállapodás. További nehézségeket okozott a Kerekasztal működésében, hogy az EKA szóvivője, Varga Csaba (Magyar Néppárt) hatáskörével visszaélve a Kerekasztalon belüli radikálisabb ellenzéki pártokat tette felelőssé a tárgyalások lelassulásáért.

Ilyen légkörben a nyilvánosság problémáival foglalkozó albizottság egyre kevésbé tudott eredeti témájával, a sajtó- és informatikai törvény kidolgozásával törődni; erejét egyre inkább az aktuális kérdések kötötték le. A felek egyetértettek abban, hogy szükség lenne egy 5 fős pártatlan felügyelő bizottságra, amely ellenőrizné a nemzeti médiát, de a megegyezés azon bukott el, hogy nem tudtak dűlőre jutni e bizottság személyi összetételéről. A megyei lapok pártirányításának kérdését az MSZMP azzal ütötte el, hogy ez a pártvagyon témájához tartozik, így e bizottságnak nincs joga firtatni ezt. Egyetértettek viszont a felek a kormány által hozott rádiófrekvencia-moratóriummal – az Ellenzéki Kerekasztal abból a meggondolásból, hogy a moratórium elejét veheti a hatalomhoz közel állók vagyonátmentési szándékainak. Az EKA végül annyit elért, hogy augusztus végétől már a televízió is beszámolhatott a középszintű tárgyalásokról, és a szeptember 18-i plenáris ülést teljes egészében közvetítette.

Az a tény, hogy a nyilvánosság kérdésében nem született végső megállapodás, árnyékot vetett a szabad választásokig zajló politikai átmenet hátralévő szakaszára. A nemzeti média felügyelete továbbra is a posztkommunista államminiszter kezén maradt, aki egyidejűleg az MSZP köztársasági elnökjelöltje, valamint utóbb pártja kampányfőnöke volt. Pozsgay Imre csak január közepén mondott le rádió- és tévéfelügyeleti jogáról, miután létrehozta – a pártsemleges felügyelő bizottság helyett – a pártképviseleten alapuló kuratóriumot, és saját emberét állította a legfontosabb televíziós hírmagazinok élére. Januárban és februárban a pártközi egyeztető bizottságnak, márciusban pedig a kampányfelügyelő bizottságnak is meg kellett küzdenie az őszi megállapodás elmaradásából fakadó problémákkal.

A háromoldalú tárgyalások során a 6. számú albizottság foglalkozott az átmenet erőszakmentességének garanciáival. A felek az átmenet időtartamának meghatározásában még egyetértettek – a június 10-től az új kormány elfogadásáig terjedő időszakot értették alatta –, de már az erőszak definíciójában nem sikerült konszenzusra jutniuk. Az Ellenzéki Kerekasztal ugyanis nem fogadta el a békés állampolgári engedetlenség és a politikai sztrájk erőszakként való értelmezését.

Az EKA már az első tárgyalási napon, 1989. június 30-án javaslatot tett a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetésére, az állambiztonság és a közbiztonság szerveinek elválasztására (előbbinek közvetlenül a Minisztertanács alá rendelésére), a magyar katonaság belföldi bevethetőségének tilalmára, a fegyveres erők pártirányításának megszüntetésére, a provokáció esetén felállítandó független válságbizottságra, a civileknél lévő önvédelmi fegyverek beszolgáltatására és az idegen csapatok magyarországi behívhatóságának tilalmára. A felek egyetértettek abban, hogy az átmenet idején létre kell hozni az állampolgári jogok szószólójához (ombudsman) hasonló „politikai szószóló” intézményét – ezt azonban a tárgyalások középszintjén elvetették.

A tárgyaló felek megállapodtak abban is, hogy az átmenet idején fel kell függeszteni egyes rendőrhatósági kényszerintézkedéseket (rendőrhatósági felügyelet, kitiltás, szabálysértés miatti elzárás); továbbá, hogy politikai nézetei miatt senkit se lehessen előnyben vagy hátrányban részesíteni a munkahelyeken.

Az állambiztonsági szolgálat strukturális átalakítására vonatkozó ellenzéki javaslatot sem az MSZMP, sem a Harmadik Oldal nem fogadta el. A kommunista párt nyilvános jogszabályokat és parlamenti vagy legfőbb ügyészi ellenőrzési jogot javasolt, míg a Harmadik Oldal megelégedett a parlamenti ellenőrzéssel. Megállapodás tehát nem született. Az állambiztonságot nem alakították át, de elmaradt még az ügyészi vagy parlamenti ellenőrzés is. Így az MSZMP és a Harmadik Oldal elutasító magatartása lehetővé tette, hogy egészen a lehallgatási botrány kirobbanásáig fennmaradjon a Belügyminisztérium állambiztonsági szervezetének alkotmányellenes működése.

A munkásőrség kérdésében az MSZMP különböző kibúvókat keresett: egyetértett a munkásőrség formális megszüntetésével, de először úgy vélte, ez túlnyúlik az átmenet időszakán, s a problémát egy „nemzeti gárda” felállításával tartotta megoldhatónak. Később úgy tájékoztatta az EKA-t, hogy a kormány december 31-i határidővel megbízta a honvédelmi minisztert a munkásőrség helyzetének rendezésére, s mivel ez az általános védelmi stratégiát érinti, „ne vágjunk a várható kormánydöntés elé”. Augusztusra úgy módosult az MSZMP álláspontja, hogy a munkásőrséget – akkori formájában megszüntetve – hátországvédelmi alakulatként be kell integrálni a honvédség kötelékébe. A Harmadik Oldal először tiltakozott az ellen, hogy „átmenet címén” végleges megoldás szülessen, később a munkásőrség osztrák, svéd vagy svájci típusú milíciává való átszervezését javasolta. Az EKA azonban egyik mézesmadzagot sem találta elég édesnek ahhoz, hogy eredeti álláspontján változtasson. Még azt az MSZMP-javaslatot sem fogadta el, hogy a munkásőrséget szereljék le, de fegyvertelen testületként fönnmaradjon. Az EKA abból indult ki, hogy a munkásőrség a pártállami diktatúra szimbóluma, melynek további létezése – bármilyen új néven vagy új irányítással történjék is – a demokratikus jogállammal összeférhetetlen.

A fegyveres erők pártirányításának megszüntetésével az MSZMP elvileg egyetértett, de jelezte, hogy a kérdés megoldása az MSZMP belügye, megvitatása pedig a párttörvénnyel foglalkozó albizottságra tartozik A kommunista párt elfogadta a külföldi csapatok behívhatóságának tilalmát, de nem értett egyet azzal, hogy belső konfliktusok esetén csak a rendőrség legyen bevethető. Az EKA viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar hadsereg belső rendfenntartásra ne legyen felhasználható.

A legfontosabb kérdésekben hetekig folyt a „labdázás” az alsószintű és a középszintű bizottságok között, megállapodás azonban nem született.

(A befejező rész következik.)

• Belföld