Bozóki András

Nyomtatóbarát változat

1989 szeptemberére egyre feszültebbé vált a hangulat mind az Ellenzéki Kerekasztal pártjai között, mind pedig a háromoldalú tárgyalásokon. A társadalom végre eredményeket várt, és az MSZMP is hajlott apróbb engedményekre annak érdekében, hogy a függőben maradt kérdésekben érvényesíthesse elképzeléseit. Kilényi Géza igazságügyi miniszterhelyettes még augusztusban egy ingerült hangú nyilatkozatban adta az ellenzék tudtára, hogy a törvényhozási folyamat nem lassulhat le, s ha nem születik megállapodás, a kormány konszenzus nélkül is a parlament elé fogja terjeszteni törvényjavaslatait. Az MSZMP reformszárnyának is égető szüksége volt a mielőbbi megállapodásra, hogy az eredményekre hivatkozva legitimálhassa magát a közelgő pártkongresszuson. Egyre nagyobb nyomás nehezedett az Ellenzéki Kerekasztalra.

Az EKA fölött – mivel csak valamennyi párt egyetértésével hozhatott döntést – már augusztus eleje óta ott lebegett a kettészakadás Demoklész-kardja. A Kerekasztalon belüli Ötök (BZSBT, FKgP, KDNP, MDF, MNP) úgy vélekedtek, hogy nem szabad kockáztatni az addig elért eredményeket, s a legfontosabb kérdésekben fennálló nézetkülönbségek ellenére is alá kell írni a megállapodást a kommunista párttal. Velük szemben a Négyek (FIDESZ MSZDP, SZDSZ, Szakszervezeti Liga) úgy látták, hogy nem jöhet létre demokratikus jogállam, ha fennmarad a munkásőrség; ha a köztársasági elnök megválasztása megelőzi a parlamenti választásokat; ha az MSZMP nem számol el a vagyonával és nem vonul ki a munkahelyékről – ezért nem kívántak belemenni az alkuba. Hosszú manőverezés után egészen szeptember 18-ig fenn lehetett tartani az Ellenzéki Kerekasztal látszategységét. Erre a napra tervezték a plenáris ülésen a megállapodás aláírását. A találkozó a televízió jóvoltából az egész ország nyilvánossága előtt zajlott. A Szociáldemokrata Párt úgy döntött, hogy a paktumot a köztársasági elnök megválasztására vonatkozó passzus kivételével írja csak alá, a Liga pedig, mint megfigyelő, tartózkodott az aláírástól. Így végül két olyan szervezet maradt – az SZDSZ és a FIDESZ –, amely elvi, politikai okokból elutasította az egész tervezet aláírását.

Az MSZMP azzal támadta meg az általa sokáig lebecsült radikális ellenzéket, hogy az szembenállását csak az utolsó ülésen nyilvánította ki, holott e kérdésekről korábban is lehetett volna tárgyalni. Ez a vád nem felelt meg a valóságnak, hiszen sokáig tárgyaltak erről, csak éppen a tárgyalások zsákutcába jutottak. A kérdés attól fogva az volt: mikor derül ez ki? Az SZDSZ és a FIDESZ arra törekedett, hogy álláspontjukról a közvélemény közvetlenül és hamisítás nélkül szerezzen tudomást, ami persze kellemetlen volt az MSZMP-nek és az EKA megállapodni kész tagjainak. Ők abban voltak érdekeltek, hogy a szakadás ne ország-világ előtt, hanem egy középszintű tárgyaláson váljék világossá. A radikális ellenzék az MDF-fel és szövetségeseivel szemben úgy tudta keresztülvinni akaratát, hogy a nyilvánosságért cserébe lemondott vétójogáról. A Fekete Doboz kamerája megörökítette az utókor számára azt a párbeszédet is, amelyben Orbán Viktor a szeptember 18-a előtti utolsó EKA-ülésen közölte Antall Józseffel, hogy ha a függőben lévő kérdéseket a különböző álláspontokra való utalással még a nyilvános tárgyalás előtt fel akarják vetni az MSZMP-nek, a FIDESZ vétózni fog. Ezzel pedig – az EKA szabályainak értelmében – lehetetlenné vált volna, hogy a Kerekasztal mint egész aláírja a megállapodást. Az MDF és szövetségesei viszont az aláírás mellett tették le voksukat, s nem akarták, hogy más szervezetek vétójogukkal élve ezt megakadályozzák. Így köttetett meg az azóta is vitatott kompromisszum, melynek értelmében az EKA-t alkotó szervezetek egy része nem írta ugyan alá a paktumot, de vétójogától elállva nem akadályozta meg, hogy a többi szervezet aláírhassa azt.

Ezen a napon az Ellenzéki Kerekasztal igazi története véget ért. Formálisan ugyan fennmaradt a szabad választásokig, politikailag azonban a demokratikus átmenetben betöltött történelmi szerepe lezárult. A szeptember 18-i aláírást követő hetekben a megoldatlan kérdések rendezésére indított aláírásgyűjtés, majd a november 26-i népszavazás éles kontúrokkal jelezték a szakadást. Októberben megszűnt a régi MSZMP, s helyébe a lényegesen súlytalanabb MSZP lépett. A Kerekasztal kettészakadásából fokozatosan kialakult az ősz folyamán egy éles MDF–SZDSZ rivalizálás. A politikai átmenet sikere szempontjából az ellenzék megosztottsága nem tekinthető szerencsétlennek. Az aláírás garanciát jelentett arra, hogy az elért megállapodások nem válnak semmivé, s még októberben megszülethettek a sarkalatos törvények. Az alá nem írás viszont lehetővé tette, hogy a magyar ellenzék ne kényszerüljön bele egy lengyelországihoz hasonló ideiglenes paktumba a kommunistákkal, amely ott nem tette lehetővé a teljesen szabad választásokat. A Szolidaritás sikerét Lengyelországban korlátok közé szorította az előzetesen megkötött egyezmény, amely tanulságosan kijelölte a pusztán tárgyalásos típusú átmenet határait. Bebizonyosodott, hogy a társadalom részvétele nélkül nem lehetséges igazi rendszerváltás. Nálunk nem tömegmozgalmak söpörték el a régi rendszert, mint Csehszlovákiában és az NDK-ban, nálunk nem volt szükség véres antitotalitariánus forradalomra, mint Romániában. A magyar politikai átmenet sajátossága az volt, hogy a pártállami viszonyok között a lehetőségek határáig tárgyalásos úton zajlott, de nem rekedt meg ezen a ponton, hanem az alá nem író szervezetek által kezdeményezett népszavazáson maga a társadalom zárhatta le a múltat. Ezen a tényen az sem változtat, hogy az aláírásgyűjtés sikere hatására a parlament közben sietősen döntött a népszavazásra feltett négy kérdésből háromban. A november 26-i népszavazás volt az, amely végül elhárította a szabad választások útjában álló akadályokat, s lehetőséget adott arra, amire az Ellenzéki Kerekasztal pártjainak ereje kevés volt: a posztkommunista elnöki rendszer helyett létrehozni egy parlamentáris demokratikus köztársaságot.

A magyar átmenet leginkább a spanyol átalakuláshoz hasonlítható, annak lassú, ám szerves, tárgyalásos jellege miatt. Az NDK-ban, Csehszlovákiában és Romániában a változás a csúcsokon hihetetlenül gyorsan zajlott le, de az új rendszer politikai és jogi struktúrái még alig-alig épültek ki. Nálunk a lassú változás ugyan lehetőséget adott a korábbi elitnek hatalma részleges átmentésére, ám ezzel együtt vértelenül, nehéz tárgyalások után, de mégiscsak önkorlátozó paktumok nélkül jutott el az ország az új rendszer küszöbéig. Ebben fontos szerepet játszottak a kommunista párt „likvidátorai” is, de náluk kétségkívül többet tett a rendszerváltásért az ellenzék, és mindenekelőtt – a választópolgárok millióinak döntése révén – a magyar társadalom.

(Vége)

• Belföld