Oblath Gábor

Nyomtatóbarát változat

A konvertibilis elszámolásra való áttérés valamennyi alapvető kérdése azonban nyitva maradt. Nem tisztázódott – nem is tisztázódhatott, mivel nem került szóba a megbeszéléseken –, hogy voltaképpen miféle, milyen természetű gazdasági kapcsolatok lesznek azok, amelyeket „konvertibilis devizában” fognak a felek elszámolni. Mi lesz a vállalatok szerepe, hatásköre a forgalom alakításában, és mi a kormányszerveké? Pontosan mit jelentenek majd a „konvertibilis elszámolások”? Valódi (készpénzben, illetve a nemzetközi feltételeknek megfelelő hitelnyújtások mellett lebonyolódó) dollárelszámolásokról lesz szó? Vagy csak konvertibilisnek nevezett, valójában azonban kétoldalú klíringelszámolásokról? Vagy, ami ugyancsak lehetséges, egy valódi konvertibilis elszámolási rendszer díszletei között folytatott naturális árucseréről, a legkeményebb vállalati barterről? Vagy e lehetőségek valamely kombinációjáról? S ez utóbbi esetben: milyenek legyenek, illetve lehetnek a hozzávetőleges arányok az egyes megoldások között a kivitelben és a behozatalban? Mit kellene a Szovjetuniónak tennie magyar viszonylatú külkereskedelmének belső szabályozásában ahhoz, hogy a kialakítandó elszámolási rendszer működőképes legyen?

Az átváltási árfolyammal nincsen baj

Igaz, a felsorolt és más, fel nem sorolt kérdések tisztázása nem a március 22-i repülőtéri aláírással zárult tárgyalási menetnek volt a feladata. Azok a rövidebb távú kérdések, amelyekről ott szó volt, Magyarország szempontjából megnyugtatóan rendeződtek. A Szovjetunióval szemben keletkezett transzferábilis rubelkövetelések 1 rubel=0,92 dolláros árfolyamon történő átváltása végül is jó kompromisszumnak tekinthető. Hiszen a jelenlegi hivatalos hazai árfolyamarányok szerint 1 transzferábilis rubel csupán 0,42 dollárt ér, ráadásul nincs is olyan piac, amely akár csak ennyire is értékelné a rubelt. Előnyös számunkra a 0,92-es szorzó azért is, mert az átváltásra kerülő rubelek tetemes része a gépipar többletexportjából származik, ahol a rubelben, illetve dollárban elérhető árak aránya általában a hivatalos hazai árfolyam-aránynál is alacsonyabb. A magyar javaslat eredetileg 1 rubel=1,22 dollár volt ugyan (szemben az 1 rubel=0,5 dolláros szovjet ajánlattal), abból azonban nyilvánvalóan engedni kellett. Ezzel a megállapodással tehát nincsen semmi baj. A baj azzal van, hogy nem világos: miféle dollár az, amiben mintegy 725 milliónyi követelésünk ezentúl nyilván van tartva; mire és milyen feltételek mellett költhető ez el? Amit viszont azért nem tudhatunk, mert az 1991-től érvényes fizetési és kereskedelmi rendszer előbb felsorolt alapvető kérdéséi nem tisztázódtak.

Ami a most megkötött megállapodás másik elemét, az idei kereskedelmi forgalom nagyságát és összetételét illeti, ezzel a leginkább veszélyeztetett gépipari vállalatok némi lélegzetvételhez jutottak. Exportlehetőségeik jóval kevésbé szűkültek, mint amitől a közelmúltig tarthattak:
a tavalyi 2,2 milliárdról „csak” 1,6 milliárdra csökkennek a termékeik iránt állami szinten kifejezett szovjet igények. Hogy viszont jövőre miféle és mekkora piacuk lesz a Szovjetunióban, kik és hol fognak dönteni a magyar viszonylatú importról, vajon a nyugati szállítókkal fognak-e versenyezni a partnerek szűkös devizakereteikért, vagy valamilyen más konstrukció vonatkozik-e rájuk – ezek egyelőre szintén a megválaszolatlan kérdésekhez tartoznak.

Egyszer fizetni kell

A Szovjetunióval júniusban meg kellene állapodni a dollárelszámolásra való áttérés mindeddig nyitva maradt érdemi kérdéseiről, de az a kormány, amelyik erről tárgyal majd, nem ugyanaz lesz, mint amelyik az átállásról szóló elvi megállapodást megkötötte. Ez nem igazán jó helyzet, az új kormány azonban aligha tehet mást, mint hogy vállalja az örökséget, és folytatja, amit elődje megkezdett.

Jóllehet, nagyon sok múlik az áttérés konkrét részletein, úgy gondolom, hogy a magyar gazdaságnak rövid távon sokba fog kerülni az elszámolási rendszer változtatása. Ebből még nem következik, hogy a konvertibilis elszámolásokra való áttérést meg kellene akadályozni vagy el kellene halasztani (véleményem szerint ez ma már nem is lehetséges), hiszen a rövid távú terhek és költségek idővel megtérülhetnek. Olyan megállapodásra kellene tehát törekedni, amely mérsékli a közvetlen veszteségeket, és egyben biztosítékokat tartalmaz arra nézve, hogy a hosszabb távon remélhető hasznok érvényesülnek is majd.

Milyen költségekről (terhekről) és milyen hasznokról van szó? Mielőtt a kedvezőtlen és kedvező hatásokat megpróbálnám számba venni, két körülményre szeretnék emlékeztetni. Egyrészt arra, hogy súlyos költségeink és terheink a jelenlegi elszámolási rendszer keretei között is folyamatosan keletkeztek a szovjet viszonylatú forgalomban. Így az import csökkenése és a behozatallal kapcsolatos bizonytalanságok, az inflációs hatású mérlegtöbblet felhalmozódása és
az állami szinten kinyilvánított szovjet importigények eltolódása a rendkívül nagy költségvetési támogatást igénylő hazai élemiszer- és könnyűipari kivitel irányába – mind költség és veszteség. Másrészt arra is gondolni kell, hogy a nyugati piacokon kevéssé versenyképes az egykori szovjet igények szerint, állami döntések alapján kialakított gazdasági és exportszerkezet módosulása, egészségesebbé és versenyképesebbé válása elkerülhetetlen veszteségekkel jár; ezeket egyszer meg kell fizetni. E költségek és veszteségek csupán azt a ma már közhelynek számító megállapítást támasztják alá, hogy az elmúlt évtizedek fejlesztési politikájával és külgazdasági orientációjával (a KGST-piacra való szakosodással) súlyos bajok voltak; ha bajok nem lettek volna, a dollárelszámolásra való áttérésnek költségei sem lennének.

Költségek és várható előnyök

Az áttérésnek azonban egészen biztosan lesznek költségei. Ezek nagyságát és jellegét azonban sok tekintetben az befolyásolja, hogy a kétoldalú kapcsolatok tisztázásra szoruló alapkérdéseiben hogyan sikerül majd megállapodni. Ezért a költségek alábbi számbavételekor feltételezem, hogy az új fizetési rendszer, legalábbis a forgalom nagy részére nézve nem államközi klíring és nem vállalatközi barter; valószínűleg ez is alku kérdése lesz.

A veszteségek négy forrásból származhatnak: a cserearány-változásból, a kereskedelmi szerkezet további átrendeződéséből, a szovjet partnerek importigényeinek esetleges csökkenéséből és a hazai költségvetési egyenleg romlásából. A cserearány-veszteségre főként a KGST-ben túlértékelt feldolgozóipari (elsősorban gépipari) termékeink árcsökkenése, a szerkezeti változásokból eredő veszteségre az előnyös árakon exportált gépipari termékek súlyának várható mérséklődése (és a szubvencionált élelmiszer-ipari kivitel részarányának emelkedése) adhat okot. A szovjet partnerek keresletének vélhető csökkenése pedig egyrészt abból adódhat, hogy a magyar exportőrök újfajta versenytársakkal kerülhetnek szembe a szovjet piacokon, másrészt pedig abból, hogy a Szovjetunióban általános a devizahiány. A költségvetés várható veszteségei elsősorban a belföldi energiaárak és az energiaimport alacsonyabb rubelviszonylatú költségeinek különbségére kivetett adóbevételek kieséséből származhatnak majd; a költségvetési pozícióromlás tűnik az áttérés legproblematikusabb, legnehezebben kezelhető hatásának.

E makroszinten jelentkező kedvezőtlen hatások mellett bizonyosan lesznek a foglalkoztatottság csökkenéséből és egyes, csak rubelexportra alkalmas kapacitások leírásából származó helyi, vállalati veszteségek is; ezek nemzetgazdasági hatásait azonban különösen nehéz megbecsülni.

Rátérve a kedvező hatásokra, mindjárt utalni kell arra, hogy ezek némelyike szinte azonnal jelentkezhet, mérsékelve az előbb felsorolt költségeket. A dollárelszámolásra való áttérés feltehetően azonnal fokozza azoknak a külföldi vállalatoknak a magyarországi befektetések iránti érdeklődését, amelyek kifejezetten a szovjet piac könnyebb hozzáférhetősége miatt kívánnak itt beruházni. Másrészt az energia- és nyersanyagimporttal kapcsolatban már rövid távon is előtérbe kerülhetnek a gazdasági megfontolások, szemben azzal az eddig uralkodó – részben ideológiai – szemponttal, hogy a könnyen hozzáférhető szovjet energiát mintegy automatikusan lehet magyar cikkekkel ellentételezni. Továbbá, amint azt már az idén is tapasztalhattuk, a szovjet viszonylatú kiviteli lehetőségek szűkülése számos rubelexportot folytató vállalatot fordíthat a nyugati piacok felé. A dollárelszámolásra való áttérés hosszabb távú kedvező hatásai éppen abból eredhetnek, hogy megszűnik a hazai feldolgozóipar, elsősorban a gépipar egypiacos orientációja, és ezzel az a sajátos védettsége is, amely mindeddig lehetővé tette nemzetközileg lemaradó, a világpiacról kiszoruló tevékenységek fenntartását vagy akár bővítését.

Mindent összevetve: a kedvezőtlen hatások, az áttérés költségei alighanem rögtön jelentkeznek, a kedvező hatások többsége viszont valószínűleg csak lassan bontakozik ki. Igen kemény alkura és határozott hazai koncepcióra lesz szükség ahhoz, hogy a kétoldalú kereskedelem konkrét fizetési és szabályozási feltételei úgy alakuljanak, hogy az áttérési terhek mérsékelhetők, az előnyök pedig kihasználhatók legyenek. Mivel igen komoly következményekkel járó kérdésről van szó, és kevés az idő, nagy szükség volna arra, hogy a választásokon legnagyobb befolyáshoz jutott pártok egymással és a mostani kormánnyal is együttműködve dolgozzák ki azt a magyar javaslatot, amelyet az új kormány képviselni tud majd.

• gazdaság