Fölsz Attila, Valentinyi Ákos

Nyomtatóbarát változat

Minden bizonnyal a helyzet kényszerítette ki az SZDSZ-ből az ötletet. Adva volt egy kellemetlen kárpótlási törvényjavaslat meg a körülötte gerjesztett indulatok, várakozások. Ilyen jelentős párt ugyebár nem politizálhat teljesen a közhangulattal szemben. Tölgyessy Péter számon is kérte a Fidesztől, hogy miért nem veszi figyelembe a politikai tényezőket is a jogi, igazságossági, közgazdasági megfontolások mellett. Aki nem szereti a kárpótlást, az választhat: vagy elutasítja az egészet (mint a Fidesz), vagy relativizálja, átértelmezi, egyéb célok érdekében használja fel (mint az SZDSZ). Az SZDSZ célkitűzése pedig feltevésünk szerint merőben politikai. Hogy helyes politikai helyzetértékelésből indul-e ki, az más kérdés.

A hét érv

Mind ez ideig három rövid írás jelent meg az SZDSZ-es javaslatról, ezekből is hét, egymástól elkülöníthető érvet hámozhatunk ki:

1. A privatizációt gyorsítani kell. (Tardos M.: Szeressük a privatizációt! Beszélő, 1991. február 9.)

2. Mindenkit megillet a kárpótlás az elmúlt negyven év miatt. (Uo.)

3. Az emberekkel meg kell szerettetni a privatizációt. (Uo.)

4. Az állampolgári vagyonjegy utat nyit a polgárosodáshoz, egy széles, nemzeti tulajdonosi osztály kialakulásához. (Uo., valamint Soós K. A.: A kártpótlás legyen nemzeti ügy. Magyar Hírlap, 1991. február 8.)

5. Segít megtörni az államhatalmi szervek hatalmát. (Uo.)

6. Nyomásgyakorló eszköz az államhatalmi szervekre, hogy meggyorsítsák a privatizációt. (Járjunk vagyonjegyben? – Soós K. A. és Bauer T. vitája, Beszélő, 1991. február 15.)

7. A jelenlegi szociális helyzetben szükséges, hogy a lakosságnak legyenek tartalékai. (Uo.)

Szeretnénk rámutatni e hét érv szakmai és politikai ellentmondásosságára.

A második érv talán a legegyszerűbb ügy. Azt állítja, hogy mind a tízmillióan kárvallottjai vagyunk a rendszernek, ezért épp itt az ideje, hogy kárpótoljuk magunkat, vagyis, hogy az állam kárpótoljon minket. Akiknek tehát egyéb, nevesíthető okból nem jár kárpótlás (avagy annak is?), azoknak az elmaradt lehetőségeit (opportunity cost!) kárpótoljuk! Ezzel az okoskodással nemcsak a kárpótlás igazi erkölcsi problémáját kerüljük meg, hanem azt a szomorú tényt is, hogy jelentős nemzetgazdasági veszteségeket, tetemes külső és belső adósságot halmoztunk fel, amit ugyebár senki sem szeretne szétosztani.

Mitől gyorsul a privatizáció?

A privatizációt fel kell gyorsítani (első érv). Ehhez nyilvánvalóan szükség van egyrészt vállalkozókra, befektetőkre, akik állami vagyont akarnak működtetni, másrészt vállalatokra, amelyekbe érdemes is befektetni. Az SZDSZ feltételezi, hogy a privatizáció jelenleg „keresletkorlátos” (legalábbis a javaslatban csak a privatizációs keresletről hallunk). Ez a feltételezés azonban ingatag lábakon áll. Egyelőre nincs biztos képünk a magyar lakosság privatizációs keresletéről, hiszen a hazai megtakarítási szokások megnehezítik annak felmérését, hogy mennyi is valójában a lakosság megtakarítása. A kereslet tényleges nagyságáról csak akkor tudunk meg többet, ha kínálat is van. A privatizáció eddigi menete azonban azt mutatja: nincs elegendő kínálat. Fel lehet ugyan gyorsítani az állami vállalatok rt.-kké alakítását, de ez nem sokat segít. Olyan vállalatok kellenének, amelyek kedvező hozamot ígérnek, ahhoz tehát, hogy a privatizációs kínálat érdemben növekedjen, gatyába is kell rázni az állami vállalatok jelentős részét. Ez nem kis feladat, nem megy gyorsan, ráadásul hiányzik is az intézményi háttér és a koncepció.

A javaslattevők is számoltak a kínálat elégtelenségével. Koncepciójuk szerint az állampolgári vagyonjegyek kibocsátása fogja a kormányt a privatizációs kínálat növelésére kényszeríteni (hatodik érv). Magyarán előbb megteremtenék a keresletet, és ezt kell a kínálatnak utolérnie. Megjelenik 200 milliárd forintnyi vagyonjegy. A vagyonjegyeket akkor lenne érdemes megtartani, ha az általa vásárolható állami vagyonnak várhatóan megfelelő hozama lesz. De ennek valószínűsége kicsi, mert a kínálat előkészítetlen. Még tiszta befektetői magatartást feltételezve is érdemes túladni a vagyonjegyeken, nem beszélve az alacsony életszínvonal által szült kényszerről. Felborul a részvénypiac, beindul a spekuláció. (Igaz viszont, hogy minél inkább elértéktelenedik a vagyonjegy, annál kisebb az inflációt okozó hatása. Hurrá!)

A koncepció bevallottan erős állami kezdeményezésre épít. De ha a kormány egy tollvonással átalakít egy csomó vállalatot, és felülről hozza létre a szükséges vagyonkezelő és -befektető intézeteket, akkor hozzájárul-e vajon az államhatalom gazdasági hatalmának megtöréséhez (ötödik érv)? Az eddigi privatizáció tapasztalatai szerint ily módon csak álprivatizáció lesz, az államapparátussal összefonódott álmagántársaságok elburjánzása várható, és fennmaradnak a korábbi állami vállalatok monopolpozíciói.

Az egyik legnagyobb meglepetést a negyedik érv okozta: eszerint a program elősegíti a polgárosodást, a nemzeti tulajdonosi osztály kialakulását. E vitathatatlanul kívánatos változáshoz azonban nem fűzhetünk túlzott illúziókat; az ilyesmivel az SZDSZ is leszámolt korábban (amikor elismerte, hogy a jövőben is a bérből és fizetésből élők alkotják majd a társadalom nagy többségét). Vállalkozót nem lehet deus ex machinával előteremteni. A gazdaságtörténészek és szociológusok már régen kimutatták, hogy vállalkozói attitűdöt, vállalkozói réteget lassú fejlődés produkál. Lehet ezt elősegíteni vagy gátolni, de jelentősen gyorsítani aligha. Ugyanezt kell mondanunk az értékpapír-befektetésre hajlandó rétegről is, amelynek nagysága történelmi, szociológiai okok miatt az egyes piacgazdaságokban meglehetősen különböző.

A társadalom jelentős tömegeinek (a lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt él) egyéb gondjai is vannak, mintsem hogy a nemzeti tulajdonosi osztály részét alkossa. Ezt Soós K. A. is elismeri, amikor azzal érvel, hogy a lakosságnak szüksége van tartalékokra (hetedik érv). Kétséges azonban, hogy rá lehet-e bírni a romló anyagi körülmények között élő milliókat, hogy vagyonjegyüket ne folyó fogyasztásra használják. A Soós K. A. által javasolt megoldás, hogy a vagyonjegyeladást megadóztatják, legfeljebb a vagyonjegyek másodlagos piacán kialakuló árfolyamot módosítja, de nem az indítékokat. Az eladásra kínált vagyonjegyeket minden valószínűség szerint a vagyonos rétegek vásárolnák meg. Vagyis pontosan az valósulna meg, amelyet Tölgyessy Péter szerint ezzel a koncepcióval lehetne elkerülni: a szolid vállalkozók mellett az egykori funkcionáriusok és az „ügyeskedő” (sic!) vállalkozók válnának tőkéssé.

„Az embereket komolyan kell venni”

A legutolsó (illetve harmadik) érv így szól: az emberekkel meg kell szerettetni a privatizációt. Ez tényleg nagyon fontos lenne, hiszen a gazdasági rendszerváltás súlyos legitimációs problémával jár együtt. Azt hisszük azonban, hogy ennek nem elsősorban a privatizáció az oka, hanem az, hogy az emberek többségének romlanak az életkörülményei. Annál legitimebb lesz a privatizáció, mennél inkább látják az emberek, hogy a privatizált vállalatok anyagi helyzete javul, és mennél könnyebben tud újra elhelyezkedni, aki az átalakulás következtében munkanélkülivé válik. 20 ezer forintnyi vagyonjegy nem jelent legitimációt azok számára, akiknek lába alól a gazdasági rendszerváltás teljesen kihúzza a talajt. A hamis illúziókeltés éppúgy igaz az állampolgári vagyonjegyprogramra, mint a kormány kárpótlási törvényjavaslatára: elhitetik az emberekkel, hogy valós értékhez jutnak majd, csak ki ne derüljön a végén, hogy porhintés az egész. A nagy kárpótlási smafu össznemzetivé szélesedik.

Az embereket komolyan kell venni – nyilatkozta Soós K. A. a múlt heti Beszélőben. Eközben pedig az SZDSZ az alulinformált állampolgárokat eszközként kívánja felhasználni: arra szólítja fel őket a Beszélő hasábjain, hogy képeslapokkal bombázzák a képviselőket a 20 ezer forintos vagyonjegyért. Ez persze kulturáltabb megoldás, mint a zetoros-kaszás kisgazdáké, de azért szintén veszélyes. Tömegmozgalmakat egy gazdasági program támogatására csak az szervezzen, akinek biztos, szakmai vitákat kiállt, bátran vállalható programja van.

a Fidesz gazdasági szakértői

• gazdaság