Skip to main content

A privatizáció hangos élesztése

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az új vagyonpolitikai irányelvek parlamenti vitáján Tardos Márton nehezményezte, hogy a sajtó elsiklott afölött a távolról sem mellékes esemény fölött, hogy a múlt héten mindössze hat támogató szavazatot kapott az a kormány-előterjesztés, hogy ismét meghosszabbítsák a régi irányelvek jogi érvényét. Most ex lex állapot van, ám ez – vagyonügynökségi vélemények szerint – nem nagyon okoz fennakadást a privatizációs üzletmenetben. Rögtön előjött viszont a fenyegetés az ÁVÜ részéről, hogy megzavarodnak a külföldi partnerek, amikor a gazdasági bizottság múlt heti ülésén az MDF-es Monopoly-csoport javaslatáról esett szó. A Monopoly ugyanis a kormánytörekvésektől eltérő irányban kíván mozdulni privatizációügyben, erősíteni kívánja a vagyonvédelmet (a „kótyavetyét” szigorúbb ellenőrzésnek vetve alá), és az állam „alapítói jogainak helyreállítását” (azaz az ágazati minisztériumok befolyásának növekedését) szorgalmazza a privatizációs politikában. Csak az a kérdés, kié a hatalom – súgta oda szünetben az MDF-centrumos Szabó Iván az ÁVÜ és a PM gazdasági bizottságon hospitáló munkatársának. A Monopoly leginkább talán a kisgazdákban találhat szövetségesre. Az SZDSZ és az MSZP viszont (egyéb fenntartásaik ellenére) támogatják, hogy a kormány a gyorsabb privatizáció előnyben részesítését és a vállalati kezdeményezés programját hirdette meg. A tervezet a korábbi „önprivatizáció” kifejezést a koalíciónak nyilván kedvesebben csengő (mert inkább államigazgatási fülnek való) „egyszerűsített eljárásra” cserélték be. Erről annyi derül ki, hogy a vállalatok szabadon választhatnak majd a nyilvántartott tanácsadó cégek között, és az ellenőrzés a velük kötött szerződés alapján történik majd. Ennek ellentmondani látszik, hogy az ÁVÜ-nek kell elindítania az első ütembe tartozó kisebb (legfeljebb 300 fős), majd a második ütembe tartózó 5-600 vállalat privatizációját.

Mivel a parlament nem hagyta, hogy prolongálják a régi irányelveket, a pillanatnyi PM–ÁVÜ-kompromisszumnak megfelelő irányelvek kerültek terítékre; ugyanakkor még mindig nincs kormánydöntés arról, mely vállalat tekintendő (részben vagy egészben) „tartósan”, el nem idegeníthető nemzeti tulajdonnak.

Nem tudni tehát pontosan, mely vagyonrészek fognak átkerülni a majdan felállítandó ÁTI (Állami Tulajdonosi Intézet) kompetenciájába. Elálltak attól a határozott tervtől, hogy ’92 végéig államigazgatás alá kell vonni mindazokat a vállalatokat, amelyek nem alakulnak át önként. A korábbi elképzelésekhez képest néhol kurtítottak egy keveset az ÁVÜ hatáskörén: például mégsem alapíthat az ÁVÜ vagyonkezelő társaságot, és nem engedik meg neki az Intervenciós Alap képzését, amely a kárpótlási jegyek miatt várható veszteségek kiegyensúlyozására szolgált volna (erre az idei privatizációs bevételekből 5 milliárdot fordítottak volna).

A beterjesztés az idei privatizációs bevételek 85 százalékát szánja az államadósság törlesztésére (a többit közelebbről meg nem határozott arányban Garancia Alapra és a költségvetési hiány mérséklésére). A ’92-es bevételek felhasználásáról pedig a ’93-as költségvetés meghatározásakor az Országgyűlés (vagyis a szavazógép) dönt majd. Tehát, ha jól értjük, az idén privatizációból kívánják betömni az energiaár-kompenzáció és egyebek miatt támadt réseket, majd csak ’93-ban nyúlnak ismét a privatizációs pénzhez. Két héttel ezelőtt legalábbis úgy tudtuk (Beszélő, 39. szám), hogy az idén legalább 10 milliárdot folyó költségvetésbe akarnak ölni a privatizációs bevételből (bár nem biztos, hogy ami a 85 százalék államadósság-törlesztés után megmarad, elegendő lesz erre). Mindezek alapján viszont nem érthető, miért számolnak a Költségvetési irányelvek azzal, hogy a magánkézbe adás ellenértékéből ’92-ben 20 milliárdot használ fel a folyó költségvetés.

Érdekfeszítő újdonság, hogy ’92-ben az ÁVÜ-nek „likvid vagyonnal” (azaz, ki tudja, milyen értékpapírral) kell kielégítenie a költségvetés társadalombiztosítással szembeni, 15 milliárd forintos adósságát. Ez az adósság ’90 első negyedévében, családipótlék-„hitelezés” útján született. Mármost meglehet; hogy a nyugdíjasok azt fogják mondani, hogy a társadalombiztosítás, amely a javaslat szerint kénytelen állami vállalati részvényeket és miegyebeket behajtani visszajáró pénz helyet, nem jól sáfárkodik a rá bízott vagyonnal.










Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon