Skip to main content

A szolidaritás jellege

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Olyan kérdésben csaptak össze a kormány képviselőivel, amely a népfelség legfőbb szintjein már eldőlt: hogy legyen-e továbbra is bérszabályozás, vagy pedig egyáltalán ne korlátozza többé az állam a munkáltatókat béremelési döntéseikben. A kormány sokáig az utóbbit tartotta üdvözítőnek, ilyen értelemben tárgyalt ősszel az ÉT bér- és munkaügyi szakbizottságában, sőt a parlamentnek benyújtott hároméves programjában is a bérszabályozás ’91. évi megszüntetése mellett tört lándzsát (igaz, ezt az 1025-ös irományszámmal ellátott beadványt visszavonta Kupa Mihály pénzügyminiszter, hogy majdan egy négyéves programra cserélje be). De a többi fontos döntései szellemében, mely szerint még nem érett meg az idő a lényeges gazdaságpolitikai változtatásokra, az utolsó pillanatban mégis csak lemondott a bérliberóról. Már a Németh-kormány is komolyan gondolta, hogy jobb lenne, ha nem lenne bérszabályozás. Ez abból is kitetszik, hogy ’88 végén – az utolsó előtti pillanatban – valamennyi ilyen nevű jogszabályt eltörölt, és „az anyagi érdekeltségi rendszer egyes kérdéseiről” talányos elnevezés alatt rendelkezett a bérekről; erre kétségkívül felhatalmazást is kapott a vállalkozói nyereségadó- (VÁNYA-)törvény által. A felhatalmazást most, a VÁNYA év végi tárgyalásakor meghosszabbította a parlament, sőt anyagi garanciát is adott hozzá, amidőn 3 milliárd forinttal (98-ról 101 milliárdra) megtoldotta a költségvetés VÁNYA-bevételi előirányzatát.

17-én, az ÉT-ülés előestéjén meghányta-vetette a kormány a ’91-es bérszabályozás dolgát; ennek fényében persze sajátos színben tündököltek a pénzügyminiszter bevezető szavai, amelyek után kisvártatva el is hagyta a termet a szónok, és amelyek stílusváltásról, a döntéseket megelőző érdekegyeztetés fontosságáról zengtek. A Munkaügyi Minisztérium két államtitkára és az ez alkalommal szót vivő Herczog László munkaügyi államtitkár-helyettes egy némelyest változtatott rendszerű bérszabályozás-tervezetet tett le az ÉT asztalára, melynek tartalma persze eleve nem volt ismeretlen a másik két tárgyalófél előtt. Az előterjesztés szerint az ÉT-nek csupán a mértékeket kellett volna beírni (illetve írják be az e héten folytatódó tárgyalásokon) az e célra kipontozott tervezethelyekre. Külön hárompontok szolgáltak a munkavállalók és a velük egy húron pendülő munkáltatók kívánalmainak rögzítésére – szerintük nagyobb adómentes béremelés volna kívánatos –, és külön üres hely annak konstatálására, hogy a másik két oldal óhajaihoz képest „nagyobb engedmények a kormányzati oldal szerint azt jelentenék, hogy a bevezetésre szánt bérszabályozás formálissá válna, szinte a teljes bérliberalizálást valósítaná meg”. Herczog államtitkár-helyettes szerint az új szisztéma szolidaritási jellegű, amin ugyanazt kell értenünk, amit a monetáris politikáról szóló cikkünk is ír: hogy a vállalati szektor adómentes béremelésének mértékét a lakosság más rétegeinek jövedelememelkedéséhez kell igazítani (némileg kedvezve a közszolgáltató vállalatoknak, és teljesen mentesítve a szolidaritás alól a kis- és vegyes vállalatokat).

A piaci viszonyok – érvel a kormány – még nem értek meg a bérliberóra. Valójában arról van szó, hogy olyan körülmények között, amikor az elosztási rendszerek nem változnak, mégis kordában kell tartani az inflációt, amikor a megtermelt nemzeti jövedelem tetemes részét szipolyozza ki a gazdaságból az export – a vállalati alkalmazottaknak is cipelniük kell e terhek egy részét. 34–38 százalékra prognosztizáljak hivatalosan az idei inflációt; a most meghozott törvények a családi pótlékban részesülőknek 16–18, a költségvetési alkalmazottaknak 20, a nyugdíjasoknak 23 százalékos év eleji emelést engedélyeznek. A feladat most az lett volna, hogy a gazdálkodószféra dolgozói is megkapják a magukét ebből az inflációsteher-elosztásból. Annyit tudni lehet, hogy a kormány 15 százalékról, a másik kettő a hivatalos inflációs rátáról mint adómentes béremelésről indulva vág neki az e heti tárgyalásoknak.

A vállalkozók is, Nagy Sándor MSZOSZ-elnök is arra hivatkozva bírálják a bérszabályozást, hogy ez még inkább gerjeszti az inflációt, mint a szabad bérmeghatározás: így ugyanis a béreket terhelő adókat is áthárítja a vállalat a vevőre. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez az okoskodás nem állja meg a helyét. Nem minden munkáltatónak olyan könnyű az inflációáthárítás, és akinek mégis, az is csak a fogyasztói áremelkedéshez képest késleltetve teheti meg. És éppen ez volna az inflációsteher-elosztás lényege: előbb kifizetjük megemelt számláinkat, és csak azután duzzad pénztárcánk némi aprópénzzel. „A kormány a jól bevált évezredes módszerhez folyamodik – nyilvánított véleményt a szolidaritásról Palotás János, a VOSZ elnöke –: szembeállítja egymással az érdekcsoportokat, hogy aztán ő uralkodjék felettük!” Persze tudjuk: az érdekcsoportok azért érdekcsoportok, mert meg vannak osztva. A munkáltatói-munkavállalói egységfront eléggé látszólagos volt: szakszervezeti oldalon Nagy Sándor vitte a szót, nem pedig a bérszolidaritás elvét osztó Őry Csaba Liga-ügyvivő. Vadász János, a közgyűjteményesek szakszervezeti képviselője most bólogatásoktól kísérve követelhette az inflációkövető közalkalmazotti bérautomatizmust, holott máskülönben ez a vállalkozó-képviseleteknek távolról sem szívügye. „Hogy megint magunkra maradtunk – jegyezte meg nem ok nélkül Herczog államtitkár-helyettes –, az azt jelzi: itt nem béralku folyik, hanem szabályozóalku!”

Az ÉT vitája ezen a ponton meg is rekedt. A munkáltatók és a munkavállalók kompromisszumot javasoltak: hirdessék ki az általános bérliberót, de azzal a megkötéssel, hogy az idén mindhárom oldal önkorlátozásban egyezik meg (ez volt az úgynevezett „fordított filozófia”). A kormány oldala nem ment ebbe bele, mivel képviselői nem voltak felhatalmazva arra, hogy kötelezettséget rójanak delegálóikra a ’92-es esztendőre nézve. Ah, miért is ment el idő előtt Kupa Mihály…?










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon