Olyan kérdésben csaptak össze a kormány képviselőivel, amely a népfelség legfőbb szintjein már eldőlt: hogy legyen-e továbbra is bérszabályozás, vagy pedig egyáltalán ne korlátozza többé az állam a munkáltatókat béremelési döntéseikben. A kormány sokáig az utóbbit tartotta üdvözítőnek, ilyen értelemben tárgyalt ősszel az ÉT bér- és munkaügyi szakbizottságában, sőt a parlamentnek benyújtott hároméves programjában is a bérszabályozás ’91. évi megszüntetése mellett tört lándzsát (igaz, ezt az 1025-ös irományszámmal ellátott beadványt visszavonta Kupa Mihály pénzügyminiszter, hogy majdan egy négyéves programra cserélje be). De a többi fontos döntései szellemében, mely szerint még nem érett meg az idő a lényeges gazdaságpolitikai változtatásokra, az utolsó pillanatban mégis csak lemondott a bérliberóról. Már a Németh-kormány is komolyan gondolta, hogy jobb lenne, ha nem lenne bérszabályozás. Ez abból is kitetszik, hogy ’88 végén – az utolsó előtti pillanatban – valamennyi ilyen nevű jogszabályt eltörölt, és „az anyagi érdekeltségi rendszer egyes kérdéseiről” talányos elnevezés alatt rendelkezett a bérekről; erre kétségkívül felhatalmazást is kapott a vállalkozói nyereségadó- (VÁNYA-)törvény által. A felhatalmazást most, a VÁNYA év végi tárgyalásakor meghosszabbította a parlament, sőt anyagi garanciát is adott hozzá, amidőn 3 milliárd forinttal (98-ról 101 milliárdra) megtoldotta a költségvetés VÁNYA-bevételi előirányzatát.
17-én, az ÉT-ülés előestéjén meghányta-vetette a kormány a ’91-es bérszabályozás dolgát; ennek fényében persze sajátos színben tündököltek a pénzügyminiszter bevezető szavai, amelyek után kisvártatva el is hagyta a termet a szónok, és amelyek stílusváltásról, a döntéseket megelőző érdekegyeztetés fontosságáról zengtek. A Munkaügyi Minisztérium két államtitkára és az ez alkalommal szót vivő Herczog László munkaügyi államtitkár-helyettes egy némelyest változtatott rendszerű bérszabályozás-tervezetet tett le az ÉT asztalára, melynek tartalma persze eleve nem volt ismeretlen a másik két tárgyalófél előtt. Az előterjesztés szerint az ÉT-nek csupán a mértékeket kellett volna beírni (illetve írják be az e héten folytatódó tárgyalásokon) az e célra kipontozott tervezethelyekre. Külön hárompontok szolgáltak a munkavállalók és a velük egy húron pendülő munkáltatók kívánalmainak rögzítésére – szerintük nagyobb adómentes béremelés volna kívánatos –, és külön üres hely annak konstatálására, hogy a másik két oldal óhajaihoz képest „nagyobb engedmények a kormányzati oldal szerint azt jelentenék, hogy a bevezetésre szánt bérszabályozás formálissá válna, szinte a teljes bérliberalizálást valósítaná meg”. Herczog államtitkár-helyettes szerint az új szisztéma szolidaritási jellegű, amin ugyanazt kell értenünk, amit a monetáris politikáról szóló cikkünk is ír: hogy a vállalati szektor adómentes béremelésének mértékét a lakosság más rétegeinek jövedelememelkedéséhez kell igazítani (némileg kedvezve a közszolgáltató vállalatoknak, és teljesen mentesítve a szolidaritás alól a kis- és vegyes vállalatokat).
A piaci viszonyok – érvel a kormány – még nem értek meg a bérliberóra. Valójában arról van szó, hogy olyan körülmények között, amikor az elosztási rendszerek nem változnak, mégis kordában kell tartani az inflációt, amikor a megtermelt nemzeti jövedelem tetemes részét szipolyozza ki a gazdaságból az export – a vállalati alkalmazottaknak is cipelniük kell e terhek egy részét. 34–38 százalékra prognosztizáljak hivatalosan az idei inflációt; a most meghozott törvények a családi pótlékban részesülőknek 16–18, a költségvetési alkalmazottaknak 20, a nyugdíjasoknak 23 százalékos év eleji emelést engedélyeznek. A feladat most az lett volna, hogy a gazdálkodószféra dolgozói is megkapják a magukét ebből az inflációsteher-elosztásból. Annyit tudni lehet, hogy a kormány 15 százalékról, a másik kettő a hivatalos inflációs rátáról mint adómentes béremelésről indulva vág neki az e heti tárgyalásoknak.
A vállalkozók is, Nagy Sándor MSZOSZ-elnök is arra hivatkozva bírálják a bérszabályozást, hogy ez még inkább gerjeszti az inflációt, mint a szabad bérmeghatározás: így ugyanis a béreket terhelő adókat is áthárítja a vállalat a vevőre. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez az okoskodás nem állja meg a helyét. Nem minden munkáltatónak olyan könnyű az inflációáthárítás, és akinek mégis, az is csak a fogyasztói áremelkedéshez képest késleltetve teheti meg. És éppen ez volna az inflációsteher-elosztás lényege: előbb kifizetjük megemelt számláinkat, és csak azután duzzad pénztárcánk némi aprópénzzel. „A kormány a jól bevált évezredes módszerhez folyamodik – nyilvánított véleményt a szolidaritásról Palotás János, a VOSZ elnöke –: szembeállítja egymással az érdekcsoportokat, hogy aztán ő uralkodjék felettük!” Persze tudjuk: az érdekcsoportok azért érdekcsoportok, mert meg vannak osztva. A munkáltatói-munkavállalói egységfront eléggé látszólagos volt: szakszervezeti oldalon Nagy Sándor vitte a szót, nem pedig a bérszolidaritás elvét osztó Őry Csaba Liga-ügyvivő. Vadász János, a közgyűjteményesek szakszervezeti képviselője most bólogatásoktól kísérve követelhette az inflációkövető közalkalmazotti bérautomatizmust, holott máskülönben ez a vállalkozó-képviseleteknek távolról sem szívügye. „Hogy megint magunkra maradtunk – jegyezte meg nem ok nélkül Herczog államtitkár-helyettes –, az azt jelzi: itt nem béralku folyik, hanem szabályozóalku!”
Az ÉT vitája ezen a ponton meg is rekedt. A munkáltatók és a munkavállalók kompromisszumot javasoltak: hirdessék ki az általános bérliberót, de azzal a megkötéssel, hogy az idén mindhárom oldal önkorlátozásban egyezik meg (ez volt az úgynevezett „fordított filozófia”). A kormány oldala nem ment ebbe bele, mivel képviselői nem voltak felhatalmazva arra, hogy kötelezettséget rójanak delegálóikra a ’92-es esztendőre nézve. Ah, miért is ment el idő előtt Kupa Mihály…?
- gazdaság [6]