Skip to main content

„Oktass, hogy megőrizzem a törvényedet!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Gálity Vojiszláv, a szerb ortodox egyház lelkésze:

Talán hihetetlennek tűnik, de Szentendrén felekezetünk nem oktatja a hittant. Ez azért meglepő, mert városunk úgy él a köztudatban, mint ahol jelentős számú szerb kisebbség él. Valaha ez tényleg így volt, Szentendre most is egyházmegyei és nemzetiségi központ, a szerb lakosság száma azonban 80 körül van. Akik rendszeresen járnak istentiszteletre, azok zömmel idősek, talán ha 50 főről van szó. Nagyon kevés a fiatal, azok is Budapestre járnak a szerbhorvát nyelvű iskolába. Hitoktatásról ily módon nem tudok beszámolni.

Elképzeléseink között szerepel egy egyházi központ létrehozása. Ennek előfeltétele, hogy a hajdani szerb iskola épületét visszakapjuk. Az egyházi központban az ország egész területéről hozzánk érkező szerb nemzetiségű gyermekek nyelvi és vallási nevelését tervezzük. Hatalmas igény lenne a központ létrehozására, hiszen nálunk nem pusztán az egyházunkhoz való tartozás a kérdés.

Az elmúlt időszak nemcsak a szerb ortodox vallásnak nem kedvezett, hanem olyan mérvű asszimilációt eredményezett, amelynek következtében az új generáció szinte már nem is bírja a szerb nyelvet. Egyre több az olyan vegyes házasság, ahol a gyermekeket már meg sem tanítják szerbül. Egyházunknak is egyik legfontosabb feladata, hogy még mielőtt bármiféle hitoktatást terveznénk, a szerb nyelvvel megismertessük a fiatalokat. Szigetcsépen például, ahol hittant tanítok, két nyelven kell beszéljek, hogy egyáltalán megértsenek a gyermekek, így az „érdemi” munkára feleannyi idő jut. Nagyon jó lenne, ha a szerb nemzetiségű gyermekek mindkét nyelvet megtanulnák, de évtizedeken keresztül falra hányt borsóként pergett vissza minden erőfeszítésünk, pedig a vallás után ez a legfontosabb ügy.

A budai egyházmegyénk évszázadok óta népi egyházként a nemzeti öntudatot kívánja erősíteni, de úgy tűnik, az asszimiláció az erősebb. Most valami változás megindult, de nem lehetnek illúzióink: ha ezen a szinten meg tudunk maradni, már azt is eredménynek kell tekintenünk.

Szentpétery Péter evangélikus lelkész:

Mi az állami iskolákban nem tanítunk hittant. Gyakorlatuk szerint a hitoktatás helye a templom vagy a gyülekezeti terem. A lelkészi hivatal is afféle lelki rendelő.

Tizenkettő–húsz gyermek jár rendszeresen hozzánk. Nem osztjuk őket szét életkor szerinti csoportokra, hanem minden szombaton 3-tól 5-ig a szülőkkel együtt közös imádságon veszünk részt, ahol énekelünk, bibliai történeteket olvasunk, imádkozunk.

A mai fiatalok legtöbbször csak állnak, és nem tudják, mit akarnak, mik akarnak lenni, mi a céljuk és a feladatuk. Szerintem mindenkinek azzá kell lenni, amit a lelkiismerete, az Isten és az ember iránti szeretete diktál. Így lehetnek kiváló nővérek, apácák, óvónők, pedagógusok, mérnökök.

Kéthavonként rendezünk ún. „szeretetvendégséget”, ilyenkor egész családok jönnek el; a gyermekek szavalnak, énekelnek, zenélnek, társasjátékot játszanak. Áldott alkalom ez arra, hogy a családok együtt imádkozzanak, meghallgassák egymás fohászait, egymás ügyes-bajos dolgait. Ez megnemesíti a légkört, a gyermekeknél pedig az önkontrollt is növeli. Hosszú évek tapasztalata alapján azt mondhatom, hogy a gyermekek lelki, szellemi nevelését csakis a mese segítségével lehet végezni, a Bibliát is ily módon lehet közel hozni hozzájuk.

Dr. Kiss György, a római katolikus egyház plébánosa:

Szentendrén az általános iskolákban 2088 gyermek tanul, közülük 560 jelentkezett hozzánk hitoktatásra. Ez 160 fővel nagyobb létszám, mint tavaly. Az óvodától a gimnáziumig szinte minden oktatási intézményben tudtunk hittancsoportot indítani.

Még a nyáron kezdtük meg az óvodák hitoktatását szervezni, mindenütt felkínáltuk a lehetőséget, és hat óvodában összesen 70 fő részvételével indultak csoportok.

Az általános iskolák közül négyben tanítunk hittant, az alsó tagozatban ez az órarendbe illeszkedik, a felső tagozatosok a plébániára járnak.

A gimnáziumi csoportok száma három, ez 50–60 főt jelent.. Ehhez tudni kell, hogy Szentendrén a Ferences Gimnázium mellett egy állami is működik, a katolikus hitoktatást itt kellett megszerveznünk.

Oktatóink közül három pap (köztük egy ferences rendi), egy pedig apáca. Az óvodákban „civilek” tanítják a hittant.

Écsy Gábor káplán:

Valóban rendkívül megnövekedett a hittanoktatásban részt vevők száma. A kívülállónak az a felületes benyomása támadhat, hogy ez divattá vált. Hitben élni azonban nem divat kérdése. Ez a fajta erkölcsi nevelés kihat a családi életre is. A hittanos gyermekek nagy része jár a vasárnapi szentmisére is a szüleivel együtt, így ez egyfajta családi istentiszteletté vált.

A hitoktatás iskolai bevezetése sok problémát hozott felszínre. Az órarendi beosztás már készen volt, amikor kijött a végleges rendelkezés. Így csak utolsó óraként tudjuk beiktatni a hittant, vagy pedig délután a plébánián tartjuk meg. Az iskolák gyakran nem tartják be ezt a „védett időt”, szakkörökkel, „osztálybulikkal” ütközik a hitoktatás. Ha pedig nem, akkor is fáradt, agyonhajszolt gyermekekkel kell megismertetnünk a vallást, az erkölcsöt. A pedagógusok egyébként rendkívül előzékenyek, az órarendi ütközések nem rosszindulatból fakadnak.

A mi egyházunkat mindezzel együtt nem érte felkészületlenül a feladat, hiszen az elmúlt években is több száz gyermek hitéleti nevelését láttuk el. A következő tanévtől az eddigi tapasztalataink birtokában igyekszünk még szervezettebben oktatni.

Dr. Kiss Ferenc baptista lelkész:

Nálunk mindig is volt hitoktatás, méghozzá a jelen formájában. Semmi új nem történt. Még a nevét is visszakapta, eddig Gyermekbibliakörnek hívtuk, most újra Vasárnapi Iskola a neve. Az állami iskolákban mi soha nem tanítottunk hittant, mindig az imaházunk kebelében oldottuk ezt meg. Ezért nekünk nem kellett most külön készülni a hitoktatásra, a hagyományainkat folytatjuk.

A gyülekezet létszáma a bemerítettek számának felel meg, ez 70 fő körül van, és jár hozzánk 50 gyermek. Ők később maguk dönthetik el, bemerítkeznek-e vagy sem. Mi arra neveljük őket, hogy a hitük magánügy.

Négy csoportban tanítjuk a gyermekeket. Az óvodásokkal játék, mese formájában ismertetjük meg a bibliai történeteket, a csoport vezetője óvónő, egy középiskolás kislány segít neki. A kisiskoláscsoport vezetője két pedagógus, itt már tematikusan tanulunk. A nagyobb iskolásokat és a tinédzsereket magam tanítom. Mint pedagógus, pszichológus és filozófus arra törekszem, hogy ne pusztán ismereteket közöljek, hanem egy-egy eseményt a történelem hátterével együtt filozófiai, pszichológiai szinten is megvitassunk. Megismerkedünk az Isten, Jézus Krisztus és az ember fogalmával. Ehhez keresünk a Bibliában alátámasztó tényeket, és nem fordítva. Ez a sorrend nagyon fontos.

Nálunk nincs és nem is lehet olyan, hogy valaki divatból csatlakozik hozzánk. Ez a hitünk lényegéből fakad. Hitben élni nem jelent a hétköznapi életben, a munkában előnyt. Az előnyt az ember magában éli meg: hogy biztos önmagában, hogy szeretetben, nyíltságban él.

Dr. P. Tóth Béla református lelkész:

Az idei tanévben kétszer annyian iratkoztak be hozzánk hittanra, mint tavaly. Most egy egészen új generáció jelenik meg a színen, egy olyan korosztály, akikben a tiszta gyermeki érdeklődés, a tájékozódni vágyás romlatlanul van meg. A hitoktatással egy csoport kivételével megmaradtunk a gyülekezeti teremben, 190 körül van a hittanosaink száma. A szervezeti keret tehát nem változott, továbbra sem órarendi tárgyként tanítunk. Nem is lett volna célszerű, hiszen csak nulladik vagy utolsó óraként lehetett volna beszorítani a hittant, ez pedig szerintem csak elrémisztené a gyermekeket. Érdemben tehát nem változott semmi, a hittan nem került be az órarendbe, a hitoktató nem tagja a tantestületnek, ennek következtében a dolog továbbra is szakkör jellegű. Nem tudom, hogy ez feltétlenül árt-e. Akik beiratkoztak, szívesen járnak, jóban vagyunk, sokat beszélgetünk.

Ami viszont változott, az az, hogy a munkánk megkétszereződött. A gyülekezetben szerencsére vannak élő hitű pedagógusok, akik segítenek.

A vasárnapi istentiszteleten, amikor a felnőtteknek szóló igehirdetés megkezdődik, a gyermekek kijönnek a templomból, és az életkoruknak megfelelő játékkal, énekkel színesített bibliai történeteket hallgatnak meg.

A hittanra járó gyermekeket és családjukat sorra látogatom, ez elsősorban nem pedagógusi, inkább lelkészi feladat. Meg kell ismernem a hátterüket, a környezetüket, a kapcsolataikat. Már Pestalozzi is megmondta: csak azt tudjuk megváltoztatni, akit előbb szeretünk.

Hát a felkészültség… A keresztyén ember alapállása, hogy mindig készen kell lennie. De azért elkelne most két-három segédlelkész vagy hitoktató, akinek pedagógusi képzettsége van.

Hogy divat-e hittanra járni? A mi vallásunk kifejezetten polgári, „liberális” vallás, a hívők maguk döntik el, jönnek-e vagy sem. Mi nem mondjuk meg, mi a jó, hanem azt tartjuk, mindenkinek fel kell nőnie ahhoz, hogy Isten előtt megállva saját lelkiismerete szerint tiszta lehessen.

A szüleik pedig legtöbbször úgy állnak a kérdéshez, hogy ha már nekik nem adatott meg, legalább a gyermekeiknek legyen választása, legyen ismerete a döntéshez.

„És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben.”




































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon