Nyomtatóbarát változat
Persona non grata-k?
(Válasz Langmár Ferencnek)
Langmár Ferenc termékeny újságíró: ugyanazon a napon (január 16-án) jelentetett meg egy interjút a Magyar Hírlapban és egy dolgozatot a Beszélő 3. számában. Mindkét írás az Állami Számvevőszéket, illetőleg annak vezetőit tűzte tollhegyre, és mindkét írás ihletője (interjúalanya, informátora) ugyanaz a személy: az ÁSZ egykori főcsoportfőnöke, jelenleg a kormány főtanácsosa, Gyarmati András.
Az Állami Számvevőszéket egyéves fennállása alatt sok kritika érte, sőt már a „létrehozását éles polémia előzte meg”. Az utóbbi hónapokban felerősödtek a bírálatok, és a parlamenten belülről is támadják az intézményt. (Hogy nem eredménytelenül, azt bizonyírja, hogy az Országgyűlés az ÁSZ 1991. évre tervezett költségvetésének csupán az első negyedévre jutó hányadát hagyta jóvá.)
Nem ennek a válasznak a feladata, hogy kitérjen ezekre a támadásokra. Ami reagálásra késztet, az mindenekelőtt egy olyan motívum, ami miatt Langmár Ferenc írása különbözik az ÁSZ-t ért összes eddigi opponenciától. Leplezetlenül megjelenik benne a politikai töltés, ti. az, hogy az ÁSZ vezetőit még az „állampárti parlament” választotta, amit a szerző (és a vele rokon felfogást vallók) „nem kis aggodalommal vettek tudomásul”. Langmár tehát előjött az aduval: ezek a vezetők ab ovo alkalmatlanok, hiszen pártállami káinbélyeggel a homlokukon kerültek jelenlegi pozíciójukba. Fel sem merül benne a szakmai alkalmasság, a korábbi szakmai előélet kérdése. A Langmár tollát mozgató prekoncepció persze másoknak is munkál a fejeben, csak ők talán óvatosabbak, mert tudják: ezzel az érvvel önmagában ma már nem sokra lehet menni.
Keresni kell tehát a hibát, a gyenge pontokat, hiszen kínál ilyet bőségesen egy újonnan alakult szervezet. Sőt: keresni sem kell, mert magától szállítja a híreket, a rágalmakat az ÁSZ egykori főcsoportfőnöke. Hogy mennyire etikus dolog az ÁSZ volt vezető munkatársa részéről sárral dobálni egykori főnökét, mennyiben feladata egy kormányfőtanácsosnak az Állami Számvevőszék folyamatos vegzálása, annak megítélését az olvasóra bízom. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy a Beszélő hasábjain nem mindennapi találkozás jött létre: Gyarmati András beteges bosszúvágya találkozott Langmár Ferenc prekoncepciójával. Előbbi ugyanis nem „saját magától” ment el az ÁSZ-tól, mint a Magyar Hírlapnak adott interjúban állítja, hanem – alighanem ez a helyes kifejezés – „kiutálták” onnan cezaromániája, összeférhetetlensége miatt. Érthető persze, ha Gyarmati mindent elkövet az ÁSZ vezetőinek lejáratására, egy újságírótól azonban tárgyilagosságot várna az ember, mert úgy gondolja, talán ismeri Seneca intelmét: meg kell hallgatni a másik felet is.
Langmár Ferenc ennek nem érezte (?) szükségét, pedig rövid idő alatt megtudhatta volna, hogy informátorának, interjúalanyának érvei szakszerűtlenek, még inkább azt, hogy a kifogásolt hiányosságok éppen Gyarmati Andrást terhelik, hiszen több mint fél éven át ő volt az ÁSZ-nak az a vezetője, akinek feladata lett volna a szervezet és a működés sínretétele.
Megmagyarázhatta volna Langmár Ferenc, honnan tudja olyan biztosan, hogy az önkormányzatok ellenőrzésének feladata az ÁSZ részéről teljesíthetetlen? Van talán ellenőrzési gyakorlata? Miért rángat elő hajánál fogva olyan kérdést (az 1989. évi zárszámadáshoz fűzött ÁSZ-jelentést), amit az Országgyűlés nagy többséggel elfogadott, amit az ÁSZ féléves működése után készített? Aligha valószínű, hogy ebből az írásból tudná meg Langmár Ferenc: a cikkében említett „paktum” megkötésének „hogyanjára” éppen Gyarmati Andrásnak kellett volna felhívnia a figyelmet, mert ő volt az ÁSZ e téren felelős vezetője, jelen volt az ellenjegyzésnél is, továbbá az ÁSZ-ról szóló törvény egyik kidolgozója volt, tehát illett volna tudnia, mit jelent a szakmailag tisztázatlan ellenjegyzés. Ugyancsak az ő mulasztásával függ össze, hogy hiányoznak egyes szabályzatok. Ami pedig a „tervtől eltérő” költekezés minősítést illeti, az egyszerűen dilettantizmus. A terv ugyanis – az érvényes pénzügyi jogszabályok szerint – a költségvetési gazdálkodó szervek belügye. Az Országgyűlés által jóváhagyott bér-, dologi és beruházási kereteket az ÁSZ betartotta, sőt megtakarításokat ért el. Mivel a dolgozat végén a címet adó ügyben személyesen is megszólíttattam, ezúton üzenem Langmár Ferencnek: nem találta el, miért fizettem vissza egyhavi bérnek megfelelő jutalmat (bruttó 70 ezer Ft-ot). Azért, mert kéthavi bérnek megfelelő összeg szerepelt az Országgyűlés által jóváhagyott éves költségvetésünkben, illetőleg azért, mert az államigazgatásban dolgozó vezetők októberben kéthavi jutalomban részesültek.
Vannak kritikusaink, akik már születése előtt temették az ÁSZ-t. Mások néhány hónapos működés után törtek pálcát felette, Langmár Ferenc egy év után mondta ki a verdiktet. Mindannyiuk figyelmébe ajánlom a következő történelmi tényt: az 1870-ben létrehozott m. kir. állami számvevőszék elnökének két éven belül kellett volna törvényjavaslatot benyújtani az Országgyűlés számára „saját ügykezeléséről”, de további nyolc évig folyt a vita a kormánnyal, míg az erre vonatkozó törvény megszületett. Első számvevőszékünk tehát egy évtizeden át provizórikus ügyrend szerint működött. Ami pedig „persona non grata” minősítésünket illeti, abban az Országgyűlés illetékes dönteni, s „Ha úgy akarta a király”, az alelnök akkor félreáll. Addig pedig – esküjéhez híven – teszi a dolgát.
Budapest, 1991. január 17.
Dr. Nyikos László alelnök
Államigazgatási szervezet?
Örülök, hogy dr. Nyikos László ma már szorgalmas olvasója a napi- és hetilapoknak, s így egyszerre két cikkemre is sikerült rábukkannia. De ha korábban is olvassa az újságokat, akkor az elmúlt másfél évben, már a megválasztása előtt is folyamatos polémiákba keveredhetett volna. A számvevőszékkel kicsit is komolyabban foglalkozó lapok (Világgazdaság, Figyelő, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet) ez idő alatt folyamatosan figyelmeztettek arra a veszélyre, amely abból fakad, hogy az ÁSZ a korábbi pártállami struktúrára épült rá. A terjedelmes cikkgyűjteményemből csak véletlenszerűen kiemeltem két cikket, amelyek már a címükben is jelzik ezt: A mai állapotokra rátelepítve lejáratnánk a számvevőszéket (Világgazdaság, 1989. augusztus); Rendszerváltozás az ellenőrzésben is! (Figyelő, 1990. november). Sajnálatomra így nem illet az a dicséret, hogy elsőként figyelmeztettem volna az állampárti eredetből származó terhekre és hibákra. De Nyikos László érzékenysége és olvasottsága csak mintha az utóbbi időben nőtt volna meg. Mindenesetre úgy tűnik, hogy sikerült megtalálnia egy állandó hangnemet, ő még a szélsőséges hangneműnek aligha nevezhető Figyelő című gazdaságpolitikai hetilap egyik vitacikkét is „különösen durva hangneműnek” minősítette.
Dr. Nyikos László a Beszélő-cikk példasorozatából csak hármat említ. Az egyik az önkormányzatok ellenőrzése. Való igaz, inkább tartoztam azok közé, akiket sokan és sokat akartak ellenőrizni, de aligha hiszem, hogy az ellenőrzési rendszerről (és bármi másról) akkor nyilváníthatna véleményt bárki, ha mondjuk előzőleg a KNEB munkatársa lett volna. Olyan ez, mintha valaki csak akkor foghatna új szakszervezet alapításába, ha előzőleg a SZOT alkalmazottja lett volna…
De másoknak is vannak ellenőrzési tapasztalatai, például a külföldieknek, amire talán érdemes odafigyelni. A nyugati számvevőszéki tapasztalatok alapján a minden önkormányzatra kiterjedő, teljes körű számvevőszéki ellenőrzés legalábbis ritka. Csak példaként (bár példát mindenre lehet hozni, s kíváncsian várom dr. Nyikos példáit): Ausztriában a legalább 20 ezer lakosú községeket ellenőrzi a számvevőszék, Franciaországban pedig a községek jelentős részét más intézmény ellenőrzi. (Lásd „A számvevőszék”, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, 1989; dr. Mauthner István: A számvevőszék, 1988, kézirat.)
Hajánál fogva előrángatott kérdés dr. Nyikos szerint az, hogy az 1989-es költségvetés zárszámadásában több – legalább 5 milliárd forintos – manipulálás történt. Ezt az állítást, amely a parlamentben is elhangzott, még senki sem cáfolta. Ráadásul ebben a manipulálásban a szervezet elnöke tevékeny szerepet játszott. Dr. Nyikos érve az, hogy az Országgyűlés elfogadta a zárszámadást s az ÁSZ erről szóló jelentését is. Mivel egyelőre még nem foglalták törvénybe a parlamenti csalhatatlanság dogmáját, meglehetősen furcsállom, hogy dr. Nyikost nem az érdekli, mi történt a költségvetés körül, hanem az, hogy miként szavazott a parlamenti többség. De ha ez orientálja dr. Nyikost, akkor hová lesz az ellenőrzés szakmai hitelessége?
A harmadik – vélhetően szintén hajánál előrángatott – ügy az ÁSZ három vezetőjének egyenként több mint kétszázezer forintos jutalma, amelynek a kifizetésére – az ellenőrző jelentés állítása szerint – hiányzott a szükséges parlamenti jóváhagyás. Dr. Nyikos ez esetben sem cáfolja az állítást, csupán két, egymást kizáró, s önmagában is elégtelen indokot említ. Az egyik, hogy a számvevőszék 1990-es költségvetésében kéthavi bérnek megfelelő jutalom szerepelt. E számvevőszéki költségvetés részleteinek taglalását terjedelmi okok miatt most mellőznünk kell, de olyat még a magyar parlament sem látott, hogy az éves munkáért előre meghatározza a jutalmat. Teljesen más kérdés, ha meghatároznak egy jutalmazási keretet, aminek kiosztásáról – a munka értékelése után – külön kell dönteni. Dr. Nyikos részéről illetlenségnek tekintem a lehetőség és a döntés összekeverését.
Ha jól értem dr. Nyikost, akkor a fentivel megegyező értelmű, másik magyarázatot is kíván adni. „Illetőleg azért, mert” fordulatával azt kezdi magyarázni, hogy a kéthavi bérnek megfelelő jutalom azért is illeti az ÁSZ vezetőit, mert az államigazgatásban dolgozó vezetők kéthavi jutalomban részesültek.
Ennél a pontnál úgy gondolom, hogy dr. Nyikosnak illő lenne benyújtania a lemondását. E kéthavi jutalom (melyről a Beszélőnek a taxisblokád alatt megjelent rendkívüli száma adott hírt) valóban az államigazgatásban dolgozóknak járt. A számvevőszék lényege azonban éppen az, hogy az államapparátustól független, kizárólag a parlamentnek alárendelt szervezet. Az ellenőrzés pártatlansága csak így képzelhető el. S így is szabályozta ezt az alkotmány s a számvevőszékről szóló törvény.
Ha tehát dr. Nyikos úgy véli, hogy ő pénzt fogadhat el a kormánytól, attól, amelynek apparátusát is ellenőriznie kellene, megsérti az alkotmányt, egyéb törvényeket s a számvevőszék intézményének alapelvét. Ahelyett, hogy esküjéhez híven tenné a dolgát…
Langmár Ferenc
Az ÁSZ továbbfejlesztéséről
Magunk is úgy gondoljuk, hogy egyéves tevékenység után indokolt áttekinteni az elvégzett munkát és magát az ÁSZ-ról szóló törvényt is. Ezt megítélésünk szerint segíteni fogja az erre létrehozott ad hoc bizottság, a külföldi tapasztalatok feldolgozása és saját munkánk gondos mérlegelése is.
Ez azt jelenti, hogy az értékelésben ne csak arról essék szó, hogy mit nem végeztünk el, és mit végeztünk el rosszul, hanem arról is, amit szorgalmas és szakszerű munkával elvégeztünk. Ez utóbbival nem találkoztam még a rólunk folytatott vitában. Pedig így lehetne a megítélés objektív. Tehát mi is fontosnak tartjuk az ad hoc bizottság munkáját és munkánk eredményességét növelő javaslatait. De nem jelentenek segítséget a rosszindulatú, információban szegény, illetve nem ellenőrzött híreken alapuló cikkek. Ilyennek tartom Langmár Ferenc cikkét a Beszélő január 19-i számában, még akkor is, ha az ÁSZ belső ellenőrzésére hivatkozik – amit az érintettek még nem válaszoltak meg. (Az „igaz” vagy „nem igaz” minősítés utána következhet). Itt csak a három vezető prémiumára térnék ki: melyet, mint a cikk is írja, „csak a munkáltató állapíthatja meg. Ez pedig a parlament.” Teljesen egyetértek, magam is ilyen rendezésre tettem javaslatot.
Kérdéses lehet tehát a jutalom jogszerűsége és összege A második alkalommal való jutalmazásra vonatkozó levelemre azt a választ kaptam, hogy az Országgyűlés elnöke a „tisztségviselők jutalmazása kérdésében nem kíván állást foglalni”. Az indoklás az, hogy a „számvevőszék… önálló költségvetési intézmény”. A továbbiakban idézem Soós Károly Attilának, az Országgyűlés Költségvetési Adó- és Pénzügyi Bizottsága elnökének írt levelem idevonatkozó részét:
„Ezért is írtam legutóbb Szabad Györgynek, hogy el kell dönteni, ki személyesítse meg a munkáltatót a három választott vezető esetében. Kéthavi bérnek megfelelő jutalom a költségvetésünk jóváhagyásával lett jogszerű, ott tehát kétség sem merülhet fel a jogszerűséget illetően.
A harmadik havi bérnek megfelelő jutalom sem tekinthető jogellenesnek – a levél alapján. De szeretném, ha ez a jövőre vonatkozóan mindenki számára megnyugtató módon rendeződne. Legyen gazdánk a parlamentben, aki a munkáltatói jogokat gyakorolja. A helyzetet mi sem tartjuk megnyugtatónak.
Érezve a helyzet fonákságát, Nyikos László visszafizette a jutalmat, én pedig hasznos társadalmi célt szolgálva a SZETA-nak utaltattam át. Most revizoraink kétségessé tették a kifizetés jogszerűségét, ezért úgy döntöttem, hogy visszafizetem a jutalmat, és erre szólítom fel Sándor István alelnököt is. A visszafizetés megtörtént.
Mindezek nyomán egyhavi bérnek megfelelő jutalom maradt csak az enyém, alelnökeim pedig kéthavi bérrel azonos jutalmat vettek fel.
Mindez azt jelenti, hogy amennyiben fel is merülhet a jogszerűtlenség vádja – amit persze vitatni is lehetne –, a helyzet rendezetté vált. Ami nem jelenti azt, hogy nem kellene tisztázni és jogilag is rendezni (pl. az ÁSZ-ról szóló tv.-ben) a parlamentet képviselő munkaadó személyét (pl. a parlament elnöke).”
Ez azt jelenti, hogy a Langmár úr cikkében említett 234 ezer helyett 31 200 Ft jutalommal rendelkezem.
Dr. Hagelmayer István
Amikor fonák a helyzet
Információszegény volt-e cikkem, az olvasó dolga megítélni. Mindenesetre Hagelmayer István sem cáfolt egyetlen állítást sem. Azokat sem, amelyeket személyes véleményként fogalmaztam meg, de az ellenőrző jelentés állításait sem.
Nincsenek ellenőrizve a „hírek”, olvasom. Hagelmayer István közülük csak egyetleneggyel foglalkozik, amit aztán saját maga is igazol. A cikkben idézett állítás a vezetők jutalmáról megalapozott. Az ellenőrző jelentés december közepén készült el. Hagelmayer István válaszából sajnos nem derül ki, hogy mikor fizette vissza a jutalom egy részét, s mikor írt levelet ez ügyben a költségvetési bizottság elnökének. A jutalom kifizetésében aligha lehet legitimáló erejű Szabad György levele, aki azt írta, hogy „nem kíván állást foglalni”. Ez nem feltétlenül megengedő gesztus. De akárhogyan is: ha a helyzet fonák, akkor éppen a számvevőszéknek nem lenne szabad tisztázás nélkül eljárnia.
Sajnos nem tudtam követni, hogy a fölvett jutalomból pontosan hová és mennyi került, s miként lett belőle 31 ezer forint. De egy szabálytalanság rendezését aligha jelentheti az, hogy az ÁSZ vezetői nemes gesztussal szabadulnak a kínossá vált pénztől.
Tanulság? Talán annyi, hogy néha a pénznek is van szaga.
L. F.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét