Vásárhelyi Mária

Nyomtatóbarát változat

A Beszélő januári számában Körösényi András Tudomány vagy publicisztika? című írásában Szalai Erzsébet Az elitek átváltozása című kötetének – és ennek kapcsán a szerző elitkutatásainak – értékelésére vállalkozik. Minthogy magam nem foglalkozom elitkutatással válaszomban elsősorban nem azokra a kritikai megjegyzésekre szeretnék reagálni, amelyek Szalai kutatási eredményeit teszik bírálat tárgyává, hanem a recenzió mögött kitapintható szándékot és a módszert kifogásolom.

Körösényi András recenziója híján van azoknak az erényeknek, amelyek egy bírálat hitelét adják, hiszen kritikai megjegyzéseinek sarokkövét nem Szalai elitkutatásai jelentik, hanem maga a szerző; ideológiai beállítottsága, vélt politikai kötődései, társadalmi kapcsolatai. A recenzens tollát nyilvánvalóan az indulat vezette, írásának hangneme bántóan fölé nyes és kioktató, kritikainak szánt megjegyzései néhol mosolyogtatóan tudálékosak és kicsinyesek – a szerző írásainak tudományhoz méltatlan mivoltát egyebek között írásainak „irodalmiaskodó” címválasztásával, az írások tudományhoz méltatlan megjelenési helyeivel, avagy túlságosan olvasmányos stílusával bizonyítja; másutt bicska-nyitogatóan sértőek – Szalai „elitszociológiai ismeretei… nem haladják meg az általános értelmiségi műveltség szintjét”; nem egy esetben pedig átlépik a szakmai inszinuáció határát – annak megkérdőjelezése, hogy Szalai valóban elkészítette-e az elemzéseinek alapját képező interjúkat, avagy az állítás, mely szerint Szalai Weber-hivatkozása révén kíván tudományos látszatot adni az általa alkalmazott „nyelvi-fogalmi manipulációnak”. Az a „megoldás” pedig, hogy a recenzens a végjegyzetekben – mondanivalójának pontosítása helyett – mérgezett nyilakat helyez el, és ezt találja a legmegfelelőbb helynek Szalai Erzsébet általa diagnosztizált identitásválságának bizonyítására, nemcsak hogy nem elegáns, hanem egyértelműen a jó ízlés hiányáról árulkodik. Ráadásul maga a bírálat szerzője követi el rendre azokat a vétségeket, amelyeket Szalai szemére vet; recenziójában egymást követik a bizonyítatlan állítások, ki nyilatkoztatások, az empirikus megalapozottságot nélkülöző kijelentések. Ezt legplasztikusabban ott érzékelhetjük, ahol a Szalai által függetlennek és kritikainak nevezett értelmiségi csoport – a demokratikus ellenzék – függetlenségének és kritikai mivoltának rövid, ám érthetetlen cáfolatára vállalkozik a recenzió írója. Körösényi minden különösebb teketória nélkül leszögezi, hogy „a bírált értelmiségiek (a demokratikus ellenzék tagjai -V. M.) ugyanis sosem voltak függetlenek”. S, hogy miért is nem? Mert „a csoporttagság önmagában is korlátja a függetlenségnek”, és a demokratikus ellenzék „a múltban sem volt autonóm, tagjai nem annyira belülről, mint inkább kívülről vezéreltek; a kritikánál is fontosabb a csoport szolidaritás, a csoportlojalitás kifejezése…” Még az is lehet, hogy így igaz, ezt azonban mégiscsak bizonyítni illene. Hasonlóan hiányzik az empirikus háttér az elit terjedelméről és tipológiájáról, az elitkutatás lehetséges dimenzióiról, a Kádár-rendszer uralkodó elitjének rekrutációjáról, értékrendjéről Szalaiéval ellentétes állításainak bizonyításához. Azt pedig Körösényi András sem gondolhatja komolyan, hogy az általa hiányolt elittípusok – az MSZMP reformkörösei, a médiaelit, avagy az „MDF-ben előtérbe került középosztályi elit” nem férnek bele a Szalai által alkalmazott tipológiába.

Természetesen nem kívánom elvitatni a bírálat írójának abbéli jogát, hogy minden elolvasott sort megkérdőjelezzen, és minden leírt állítást kétségbe vonjon. Ám hitelesen mindezt csak akkor teheti, ha kétségeit körültekintően dokumentálja, hiányérzeteinek forrását pontosan megjelöli, súlyos vádjait tényekkel bástyázza körül. Mindezen elvárásokon azonban a recenzió szerzője nem egy esetben nagyvonalúan túllép, hiszen írásának címzettje nyilvánvalóan nem Szalai Erzsébet, hanem a baloldali szociálliberális értelmiség – mű bírálatba öltöztetve nekik üzen Körösényi András. S bár sorai hibátlanul illeszkednek a hazai értelmiségi közéletnek és közbeszédnek egy ijesztően divatossá váló vonulatába, mégis sajnálatosnak tartom, hogy az általam egyébként becsült kolléga ezt a nemcsak tudományosnak, hanem etikusnak sem nevezhető megoldást választotta annak érdekében, hogy elmondja véleményét az értelmiségen belül kétségkívül túlsúlyos áramlatról. Sajnálatos ez egyrészt azért, mert az indulatok sűrűjében hitelüket vesztik a téma szempontjából releváns kritikai megjegyzései is, és azért is, mert úgy gondolom, hogy valóban érdemes és fontos volna arról vitatkozni, hogy vajon miért is lett ilyenné a hazai politikai és tudományos közélet, miért nem alakult ki a társadalmi, politikai kérdések megközelítésének egy ideológiailag kiegyensúlyozottabb, színesebb világa, miért nem tudnak másfajta iskolák is gyökeret ereszteni a hazai politikában és társadalomkutatásban. Mind ez ugyanis nemcsak Körösényi Andrásnak hiányzik, hanem legalább ennyire szüksége lenne erre a baloldali, szociálliberális értelmiségnek is.

Annak azonban, hogy bármilyen érdemi párbeszéd, vita elinduljon, a legfontosabb feltételei az egyenes és nyílt beszéd, egymás és a tények tiszteletben, valamint az indulatok és előítéletek kordában tartása.

• Vita