Skip to main content

Számháború

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Sok kétségünk eddig sem lehetett a dolog felől, az Országos Választási Bizottság azonban április 10-i döntésével nyilvánvalóvá tette, hogy a hatalomnak ötvenezer ember véleménye, aláírása egyszerűen semmit sem jelent.

Az történt ugyanis, hogy kimondták: a közoktatási törvény kétharmadossá tételét követelő népi kezdeményezéshez csatlakozott aláírásokat a továbbiakban nem kell figyelembe venni, durvábban: érvénytelenek. Az ok: nincs mellettük a Szent Személyi Szám. Anélkül pedig nem visszakereshetőek az aláírók. Név, lakcím és saját kezű aláírás kevés.

Annak idején, amikor jó néhány (közel ötvenezer) pedagógustársammal aláírtuk a követelést, legfeljebb abban lehettünk biztosak, hogy egyikünkből sem lesz elnök a Nemzeti Bankban. Arra többen is gondoltunk, hogy a hatalmi cinizmus esetleg sürgősséggel keresztül nyomja a saját oktatási törvényét, és csak azután dönt a kezdeményezés elutasításáról. Még az is eszünkbe jutott, hogy az apparátus valami isteni sugallatra véletlenül éppen annyi aláírást fog olvashatatlannak találni, hogy az akció meghiúsuljék.

A történtekből viszont az vált nyilvánvalóvá, hogy nem véletlenül nem jár egy srófra az agyunk a hataloméval, mert ki gondolná, hogy ezt ilyen egyszerűen el lehet intézni.

Ez a több mint ötvenezer aláírás így éppen annyit jelent, mintha ennyien elmentünk volna tüntetni. Vagyis semmit.

Huszonötezer egészségügyi dolgozó vagy ötvenezer pedagógus véleménye – a hatalomnak tökéletesen közömbös.

Ha harc, hát legyen harc. Stílszerűen, számháború. Vajon mit szólna ahhoz a hatalom, ha e most nem létezőnek nyilvánított ötvenezer ember összegyűlne a parlament elé, ha csatlakozna hozzájuk az a „hangos kisebbség”, akit sért a hivatali cinizmus?

Vajon mit szólna a hatalom, ha az összegyűlt tömeg bekiabálná a süket ablakokon a személyi számát? Akkor már senki sem mondhatná, hogy azonosító adatok híján érvénytelen az aláírásgyűjtés, a demonstráció.

És hogy még egy gesztust tegyünk a hatalomnak: viselhetnénk a személyi számunkat papíron a homlokunkon, kis táblácskán a nyakunkban vagy tetoválva az alkarunkon.

Ők pedig jegyezzék, ha tudják. Ha nem megy, az ő bajuk. Mi megtesszük a magunkét.

Biztos vagyok benne, hogy valaki meg fogja szervezni ezt a számháborút. Biztos vagyok benne, hogy a hatalom arroganciája bárkinél jobban össze tud hozni bármiféle tiltakozó megmozdulást.

Arra nagyon kíváncsi lennék, hogy azon az értesítésen, amely ötvenezer ember véleményét nem létezőnek nyilvánította, vajon szerepel-e az aláíró illetékes személyi száma.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon