Skip to main content

Hogyan lehet másképp iskolát csinálni? (II.)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Beszélő: Igazgató úr, hogyan tudnak ilyen körülmények között dolgozni?

Vujity István iskolaigazgató: Most már elviselhetőbb a helyzet, tavaly ősszel megnyílt az új kollégiumunk, így legalább a zsúfoltság csökkent egy kicsit. Abban bízunk, hogy a nehéz anyagi körülmények miatt sem fogunk kimaradni az állami rekonstrukcióból, ami legalább húsz éve aktuális. Szeretnénk egy emeletráépítést és egy tornatermet. Némelyik tantermünk olyan szűk, hogy 12-14 gyerek is alig fér bele.

Beszélő: Hány gyerek jár ide?

V. I.: Az általános iskolába 170, a gimnáziumba 130 tanuló jár. Ez nem kevés, de nagyobb létszámra is lenne igény.

Beszélő: Mennyiben más ez az iskola?

V. I.: A humán tárgyakat anyanyelven: szerbhovátul tanítjuk, a reál tárgyakat pedig két nyelven. A szerbhorvát nyelvnek kiemelt az óraszáma. Szeretnénk visszatérni az 1960-as évek előtti gyakorlathoz, hogy minden tárgyat anyanyelven tanítsunk. Az érettséginél itt is négy tantárgy kötelező: a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a matematika és az anyanyelv. Ötödik és hatodik tárgyat lehet szabadon választani. Az elégséges és a közepes érettségi vizsga szerbhorvát nyelvből középfokú, a jó és jeles pedig felsőfokú nyelvvizsgával egyenértékű.

Beszelő: Kik jelentkeznek önökhöz?

V. I.: Elsősorban szerb és horvát nemzetiségű gyerekek, de vannak magyar jelentkezők is. Az általános iskolába inkább a nemzetiségi gyerekek járnak, a gimnáziumba – mivel nem épül egymásra a kettő – más iskolából is jönnek szép számmal.

Beszélő: Mennyire ismerik a nyelvet a jelentkezők?

V. I.: Sajnos egyre kevésbé. Annak idején, amikor 1953-ban idekerültem tanárnak, még minden tanulónk perfekt kezelte a nyelvet. Most az első osztályba érkezők 80 százalékban beszélik, 10 százalékban úgy-ahogy értik, és csak néhányan használják mint anyanyelvüket.

Beszélő: Milyen a tanári gárda?

V. I.: Már második éve tanít öt vendégtanár Jugoszláviából. Rajtuk keresztül talán több anyaországi segítséget is remélhetünk.

Beszélő: Nem támogatják önöket Jugoszláviából?

V. I.: Ha az anyagiakra gondol, hát egyáltalán nem. A tantestületünk a legkevésbé sem elégedett a két anyanemzet támogatásával. Szükségünk volna tankönyvekre, segédeszközökre, módszertani útmutatókra, de nem kapunk.

Beszélő: Tudnak-e továbbtanulni a gyerekek anyanyelvükön?

V. I.: Csak a szerbhorvát szakon, ott is csak a nyelvet. Felsőfokon más tárgyat csak magyarul lehet tanulni. Például a Bajai Tanítóképző Főiskolán, ahol a szerbhorvát nemzetiségi tanítókat képezik, a tantárgy-pedagógiákat, a metodikát, a szaktárgyakat csak magyarul oktatják.

Beszélő: De felvételizni csak lehet az anyanyelven?

V. I.: Hivatalosan talán történelemből. De képzelje csak el azt a helyzetet, amikor a hússzoros túljelentkezés mellett valaki tolmácsot kér, és az anyanyelvén felvételizik – hát a gyakorlatban ez óriási hátrányt jelentene.

Beszélő: Jugoszláviába mehetnek továbbtanulni?

V. I.: Hogyne. Egy államközi megállapodás értelmeben évente 21 fő. Azonos elbírálás alá esünk az egyéb külföldi ösztöndíjra pályázókkal. Magyarországon kell felvételizni, a magyar egyetemek mércéjének megfelelően. Pedig hát a jugoszláv fogadó intézmény talán jobban tudja, mik az elvárásai az oda jelentkezőkkel szemben. Nincs ez végiggondolva rendesen.

Beszélő: Hogyan csapódnak le az iskolában a mostani jugoszláviai események?

V. I.: Akarva-akaratlanul is halljuk, olvassuk a Jugoszláviában történteket. Megpróbálunk józanok maradni, és a gyerekeket is így nevelni. Nem a mi dolgunk, hogy beleszóljunk Jugoszlávia belügyeibe. Nekünk, nemzetiségieknek, az a megnyugtató, ha a két országnak jók a kapcsolatai. Úgyis rajtunk vezetődnek le a nagypolitikai irányváltások: a jugoszláviai magyarok és az itt élő szerbek, horvátok érzik meg a leghamarabb az olyan ügyeket, amilyen például a fegyvereladási botrány volt.

Beszélő: Hogyan lehet nemzetiségi öntudatra nevelni?

V. I.: Magyarország a hazánk, itt élünk, itt dolgozunk együtt a magyar emberekkel. Mindig azon voltunk, hogy a gyerekek ismerjék, szeressék a magyar kultúrát. Mi a barátságra nevelünk. De nem csak a magyar–délszláv, hanem a horvát–szerb barátságra is.

Beszélő: Érez-e valamilyen változást a magyar társadalom viselkedésében a nemzetiségiekkel szemben?

V. I.: Egyfajta tudathasadásos folyamatot észlelek inkább. Amit elvárnak a magyarok részére a határaikon túl, eszükbe sem jut az itthoni nemzetiségeknek biztosítani. Például teljes joggal fel vagyunk háborodva, hogy Szlovákiában a népszámlálási kérdőíveket az ottani magyarok szlovákul kapják. De soha senkinek eszébe sem jutott, hogy itthon is lehetne a nemzetiségiek területén a megfelelő nyelven kinyomtatni ezeket a kérdőíveket. Továbbmegyek: az alkotmány sincs lefordítva nemzetiségeink nyelvére, ahogy az oktatási törvény vagy a Nemzetiségiek iskolái nevelési alapelvei című kiadvány sem. Más: jogos elvárás, hogy a határokon túl élő gyerek ismerje meg a magyar himnuszt, énekelhesse azt, és tisztelhesse a magyar zászlót, a címert. Nem is értjük, miért nem örülnek Romániában, ha több ezer magyar zászló alatt felcsendül a magyar himnusz. Nagyon kíváncsi lennek, a mi toleranciánk vajon meddig tartana, ha Budapesten több ezer szlovák nagygyűlést tartana, és énekelné a szlovák himnuszt.




















































Hivatkozott cikkek