Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Bauer Tamás szintén látja és hangsúlyozza, hogy a Fidesz javaslata „lényegében hatályon kívül helyezi a parlamenti demokráciát”. Ez nyilvánvaló is, hiszen a tárgyalásokon nem a parlamenti erőviszonyok szerint, hanem egyformán két-két küldöttel – a fiatalok ügyrendi ajánlata szerint „prominens személyiséggel” – vennének részt és jutnának konszenzusra a pártok. Valóságos kis kabinet – ha nem konklávé – ülésezne egy álló hónapon át, bár azért időnként megnyílna a zárt ajtó (tudniillik ez is benne van a javasolt ügyrendben), és egy-egy prominencia morzsákat hintene kegyesen a sajtó információéhes munkatársainak. Nem a megválasztottság, hanem a kiválasztottság jogosítaná fel őket arra, hogy alapvető rendszer- és országátalakító kérdésekről döntsenek. A hétfői Népszabadságban Orbán Viktor igyekszik átsiklani e röpke körülmény felett: szerinte ez a fórum csupán segítene a törvényhozásban. Arra a kérdésre pedig, hogy akkor meg miért nem vonnak be parlamenten kívüli pártokat és szervezeteket is, a frakcióvezető annyit válaszolt: nem tudhatni, melyik szervezet kiket és mekkora erőt képvisel. Nem, bizony: erről ugyanis csakis választások adnak bizonyságot. Mármost egyfelől igen keserű az ellenzéki sors, lehangoló folyvást a leszavazásnak kitenni magunkat a parlamentben, ezért szomjúhozunk egy kis prominens befolyásra, másfelől a választási eredményekben a kormányerők is mind kevésbé hisznek, elbizonytalanodtak szegények a maguk 59 százalékával, még érzékenyebbek az átkozott sajtó packázásaira, és így már az ellenzéktől nyerhető – mégoly tünékeny – legitimitást sem vetik meg. Felül lehet tehát bírálni a választások eredményeit.

Szélsők és józanok

Bauer Tamás látja mindezt, mégis úgy véli, hogy érdemes – feltételesen és átmenetileg – zárójelbe tenni a parlamenti demokrácia alapelveit. Az ország kormányozhatósága forog kockán ugyanis. A hatpárti megoldás egyfajta válasz lehetne a Kis János által felvetett kérdésre: hogy tudniillik mi a teendő, ha a koalíció egymásra halmozza a működésképtelenség és a meghasonlás jeleit, képtelen ellenállni a populizmusnak, a gazdasági összeomlás veszélye fenyeget. Kis János még egy kísérletet ajánl (Népszabadság, március 9.), mivel a kormány most parlamentáris eszközökkel nem megdönthető, egyelőre csupán a populista-szélsőjobboldali erők leválasztásában, egy józan MDF-es csapattal köthető szövetségben bizakodhatunk. A Fidesz szerint viszont a szélsőjobbot meg kell tartani a „józanjobb” ellenőrzése alatt, és már csak ezért is ajánlatos még egy ellenőrző erő: a hatpárti fórum bevetése. Bauer Tamás hajlik arra, hogy elfogadja ezt az érvelést, magam Kis Jánossal értek egyet: mert veszélyesebb, hogy egy nemzetközi tekintélyre is számot tartó kormány kompromittálja magát a gőzös eszmékkel, ha a belső populista ellenzék miatt nem szánja el magát a szükséges válságkezelő lépésekre (ez történik most), mint ha a szélsőjobb önálló kisebbségbe szerveződve hangoskodik. De mi sem jellemzőbb a mostani hisztériára, mint hogy ütőkártya lehet a politikai gondolkodásban egy még meg sem szerveződött, bár kétségkívül vészterhes szélsőjobb rémképe. Nem más ez, mint berzenkedés és félelem az ellentétek felszínrehozatalától, avagy késztetés az össznemzeti összeborulásra.

Utóbbi eszményt természetesen nem képviseli Bauer Tamás, ez már a vészesen tért hódító parlamentellenesség kelléktárába tartozik. A parlamentellenesség terjedésében hibáztatható a sajtó nagy része is – és nemcsak a boulvard része –, mivel hónapok óta mást sem tesz, csak a pártoskodást ostorozza, élvezkedik a látványos mezalianszokon és egyes pojácasztárok szereplésén. A felfújt hírek luftballonvilágában élünk; mert hát, ugyebár, ez könnyebb, mint utánanézni, hogy vajon miben is áll egy-egy esetben a palamenti viták veleje. Az elkényelmesedő gondolat pedig szeret megfeledkezni arról, hogy ellentétek világában élünk, annál szívesebben hajlik a művi egyetértésre, arra, hogy kiválasztottakra testálja a gondolkozás fáradságát. Parlamentellenesek azok, akikről Tamás Gáspár Miklós beszél: az új vezetőelitből kinn rekedt irigy elitek; és parlamentellenes a gazdasági elit jó része, amely elit az órendszerben is az „össztársadalmi érdek” zavarosából halászta ki a magáét. Nem véletlen, hogy e kör jórészt kétkamarás parlamentpárti: felsőház bevezetésével, azaz érdekalapon óhajtanák lenyesegetni a pártoskodás vadhajtásait. Holott a pártrendszernek a gazdasági válság leküzdése szempontjából is komoly előnye van: hogy pártprogramokkal semlegesíti az érdekcsoportok követelőzéseit. Igaz, a parlament csakugyan nem működött valami eredményesen az elmúlt évben. Az emberek csalódtak: nincs rend és nincs határozottság. Tehát most azoké a szó, akik a parlament tekintélyét új tekintélyre óhajtják felcserélni. És jönnek az ifjú héroszok, kulturált szakértőket ajánlanak (mintha nem tudtuk volna, hogy érdes nyelvű laikusokat választottunk egy évvel ezelőtt) és elitárius, zárt ajtók mögötti egyeztetést (mintha nem ismertük volna meg ennek átütő sikereit a szocializmusban). Ámde: ha a választott tekintélyt ily egyszerűen víz alá lehet nyomni, nincs-e eleve alámosva az önjelölt tekintélye is? Ha nem válik be a hatpárti ügymenet (például mert nem könnyíti, hanem egyenesen nehezíti a törvényhozást), ha ekképpen nem elégíti ki a messiásváró igényeket, nem pályázik-e helyette immár nagyobb eséllyel egy másik tekintély- (mondjuk egy diktátor-) jelölt?

Rendkívüli helyzet?

Úgy gondolom tehát, vészjóslóbb most a parlamentellenesség, mintsem hogy könnyű szívvel zárójelbe lehetne tenni a megválasztottság legitimitásának elvét. Ezt még akkor is súlyos megfontolásnak vélem, ha a hatpárti prominenciák végül vélhetően csupán másodrangú kérdésekben jutnak dűlőre egymással, és nem fogják tudni átvenni a kormány és a parlament szerepkörét. Ám nézzük meg a mérleg másik serpenyőjét: biztos-e, hogy – amint a hatpárti ötlet kiindulópontjaként állítják – a kormánykoalíció működésképtelen, és emiatt rendkívüli helyzet állott elő? Szerintem távolról sem biztos!

A felvetés ugyanarról a tőről, ugyanabból az elégedetlenségből fakad, mint a növekvő pártellenesség és a művi össznemzetiség követelése. Kis Jánosnak persze felelnie kellett valamiképp a szabaddemokrata-tagság jogos türelmetlenségére. A szabaddemokrata-program – ebben magam is hiszek – jobb, mint a koalíciós program, amely eredetileg csak egymással összeegyeztethetetlen elemek formájában létezett, és csak menet közben, nyilvános koalíciós csatákban kristályosodik ki. Ennek lényege a bekerítés: előbb kielégíteni a kárpótlandók igényeit, aztán visszatérni ’47-ből a jelenbe. Igaz, ez a kikristályosodás egy teljes évet vett igénybe, nem kerülhettek időben terítékre a sürgető gazdasági kérdések. De most épp úgy néz ki, lesz kárpótlási törvény, amely ugyan nagy bürokráciát mozgat meg és komoly költségekkel jár, de ismerve, hogy a kisgazda földfoglaló botrányok ellenére a gazdák valójában a szövetkezeti törvény korábbi módosításait sem használták ki – és nem mutatnak különösebb a hajlandóságot a téeszek szétrobbantására –, azt sem állíthatjuk, hogy a mezőgazdaságot a működőképtelenség réme fenyegeti. Felemésztette a Ház energiáit az önkormányzati vita is. Tavaly nyáron tudniillik hatpárti megegyezés teremtett rossz kompromisszumot az MDF-es centralista és az SZDSZ-es autonóm felfogás között; nemcsak Budapest miatt keletkezett huzavona, hanem amiatt is, mert az egész közigazgatás szabályozásában vérátömlesztést kell végrehajtani. Most azonban, úgy tűnik, ez a kérdés is nyugvópontra jut, bár kétségkívül nem a szabad demokrata ízlésnek megfelelően. A főispáni eszmét, ha köztársasági megbízottak és dekoncentrált hivatalok formájában is, de lassanként visszacsempészi a koalíció. A fővárosnak kellemetlenül sokat kell alkudoznia a kerületekkel. Mindez azonban megint csak nem jelenti feltétlenül a kormányzás működésképtelenségét, bár jelenti annak nagyobb költségeit, ésszerűtlenségeit, és hogy pártalapon – és persze a pártokfelettiség botját forgatva – verik el a port a szabad demokrata főpolgármesteren. Mármost ha a hatpárti ügymenetben megint elővesszük a kárpótlási és az önkormányzati kérdést – mint ahogy az SZDSZ, illetőleg a Fidesz óhajtja –, vajon nem ugrunk-e vissza egy évet, nem veszi-e kezdetét megint a hatalmi csatározás?

Jogos az az aggodalom, hogy a kormány eztán sem fog tudni ellenállni a koalíción belüli populista nyomásnak, hogy tehát nem lesz ereje megtenni a szükséges válságkezelő lépéseket. Csakugyan rendkívüli helyzet állhat elő, nem árt tehát felkészülni az esetleges kormányváltásra. De egyelőre nincs rendkívüli helyzet: bár a kormány baklövést baklövésre halmoz (lásd Zwack-ügy), a gazdaság úgy-ahogy a helyén van. Kapni árut a boltokban, és ha kifogásolható színvonalon is, de működnek a közszolgáltatások. Sőt, az elmúlt évben – a nemzeti jövedelem és az életszínvonal csökkenése ellenére – valóságos strukturális változás is végbement a gazdaságban, a szovjet–magyar kereskedelem megcsappant, de jelentős mértékben sikerült ezt nyugati exporttal pótolnunk. Igaz, felpöröghet az infláció (a szakértők szerint épp ennek határán vagyunk), de igen nehéz volna megmondani, hogy e veszélyt milyen mértékben fokozza a kormánykoalíció összetétele. Hasonlóan bonyolult a privatizáció gyorsaságának kérdése: az SZDSZ politikája e téren bizonyára eltökéltebb volna, ám a feladat mindenképpen irdatlanul nagy, a kapitalista fellendülésre mindenképpen várni kell, s számolni kell közben a növekvő szociális feszültségekkel is.

Liberális riválisok

Nem biztos tehát, hogy az órendszerből örökölt nyomorúság oly rendkívüli helyzetnek értelmezendő, ami miatt érdemes volna megtépázni a parlament amúgy is ingatag tekintélyét. És hadd térjek ki meg Bauer Tamás egy mellékes érvére: szerinte annak kedvéért is el kell fogadni a Fidesz javaslatát, hogy mérsékeljük a rivalizálást a liberális pártok között. Valójában a Fidesz-javaslat jórészt épp e rivalizálás jegyében született. A fiatalok korábban a két legnagyobb párt pillanatnyi viszonyától függően hol az elvált szülők viszálykodását, hol az MDF–SZDSZ-paktumot nehezményezték. Most az összeborulási közkívánalomnak engedve gyarapítanák közkedveltségüket, és az a reményük, hogy elégtételt vehetnek a paktumért, újból elővehetik annak kifogásolt pontjait. Az idősebbik liberális testvérre komoly nyomás nehezedett, hogy beletörődjön az ifjú prominensek pártok feletti kezdeményezésébe: ha nem teszi, máris zsebre teheti a vádat, hogy a hatalomra tör (micsoda szégyen!), és emiatt vetette fel a kormánykoalíció válságának kérdését. Hogy kivágja magát e kutyaszorítóból, az SZDSZ-ügyvivőtestület azt javallotta, hogy egymással szemközt foglaljon helyet a koalíció és az ellenzék, és csak kormány-előterjesztésekről folyjék a tárgyalás. Az ügyvivő testület tehát őrizkedik a kormányerőkkel való egybemosódástól, és reméli, hogy az esetleges hatpárti kudarc visszaháramlik a Fideszre.

De kire háramlik vissza a parlament legitimitásának kudarca?

• Vita