Gálity Vojiszláv, a szerb ortodox egyház lelkésze:
Talán hihetetlennek tűnik, de Szentendrén felekezetünk nem oktatja a hittant. Ez azért meglepő, mert városunk úgy él a köztudatban, mint ahol jelentős számú szerb kisebbség él. Valaha ez tényleg így volt, Szentendre most is egyházmegyei és nemzetiségi központ, a szerb lakosság száma azonban 80 körül van. Akik rendszeresen járnak istentiszteletre, azok zömmel idősek, talán ha 50 főről van szó. Nagyon kevés a fiatal, azok is Budapestre járnak a szerbhorvát nyelvű iskolába. Hitoktatásról ily módon nem tudok beszámolni.
Elképzeléseink között szerepel egy egyházi központ létrehozása. Ennek előfeltétele, hogy a hajdani szerb iskola épületét visszakapjuk. Az egyházi központban az ország egész területéről hozzánk érkező szerb nemzetiségű gyermekek nyelvi és vallási nevelését tervezzük. Hatalmas igény lenne a központ létrehozására, hiszen nálunk nem pusztán az egyházunkhoz való tartozás a kérdés.
Az elmúlt időszak nemcsak a szerb ortodox vallásnak nem kedvezett, hanem olyan mérvű asszimilációt eredményezett, amelynek következtében az új generáció szinte már nem is bírja a szerb nyelvet. Egyre több az olyan vegyes házasság, ahol a gyermekeket már meg sem tanítják szerbül. Egyházunknak is egyik legfontosabb feladata, hogy még mielőtt bármiféle hitoktatást terveznénk, a szerb nyelvvel megismertessük a fiatalokat. Szigetcsépen például, ahol hittant tanítok, két nyelven kell beszéljek, hogy egyáltalán megértsenek a gyermekek, így az „érdemi” munkára feleannyi idő jut. Nagyon jó lenne, ha a szerb nemzetiségű gyermekek mindkét nyelvet megtanulnák, de évtizedeken keresztül falra hányt borsóként pergett vissza minden erőfeszítésünk, pedig a vallás után ez a legfontosabb ügy.
A budai egyházmegyénk évszázadok óta népi egyházként a nemzeti öntudatot kívánja erősíteni, de úgy tűnik, az asszimiláció az erősebb. Most valami változás megindult, de nem lehetnek illúzióink: ha ezen a szinten meg tudunk maradni, már azt is eredménynek kell tekintenünk.
Szentpétery Péter evangélikus lelkész:
Mi az állami iskolákban nem tanítunk hittant. Gyakorlatuk szerint a hitoktatás helye a templom vagy a gyülekezeti terem. A lelkészi hivatal is afféle lelki rendelő.
Tizenkettő–húsz gyermek jár rendszeresen hozzánk. Nem osztjuk őket szét életkor szerinti csoportokra, hanem minden szombaton 3-tól 5-ig a szülőkkel együtt közös imádságon veszünk részt, ahol énekelünk, bibliai történeteket olvasunk, imádkozunk.
A mai fiatalok legtöbbször csak állnak, és nem tudják, mit akarnak, mik akarnak lenni, mi a céljuk és a feladatuk. Szerintem mindenkinek azzá kell lenni, amit a lelkiismerete, az Isten és az ember iránti szeretete diktál. Így lehetnek kiváló nővérek, apácák, óvónők, pedagógusok, mérnökök.
Kéthavonként rendezünk ún. „szeretetvendégséget”, ilyenkor egész családok jönnek el; a gyermekek szavalnak, énekelnek, zenélnek, társasjátékot játszanak. Áldott alkalom ez arra, hogy a családok együtt imádkozzanak, meghallgassák egymás fohászait, egymás ügyes-bajos dolgait. Ez megnemesíti a légkört, a gyermekeknél pedig az önkontrollt is növeli. Hosszú évek tapasztalata alapján azt mondhatom, hogy a gyermekek lelki, szellemi nevelését csakis a mese segítségével lehet végezni, a Bibliát is ily módon lehet közel hozni hozzájuk.
Dr. Kiss György, a római katolikus egyház plébánosa:
Szentendrén az általános iskolákban 2088 gyermek tanul, közülük 560 jelentkezett hozzánk hitoktatásra. Ez 160 fővel nagyobb létszám, mint tavaly. Az óvodától a gimnáziumig szinte minden oktatási intézményben tudtunk hittancsoportot indítani.
Még a nyáron kezdtük meg az óvodák hitoktatását szervezni, mindenütt felkínáltuk a lehetőséget, és hat óvodában összesen 70 fő részvételével indultak csoportok.
Az általános iskolák közül négyben tanítunk hittant, az alsó tagozatban ez az órarendbe illeszkedik, a felső tagozatosok a plébániára járnak.
A gimnáziumi csoportok száma három, ez 50–60 főt jelent.. Ehhez tudni kell, hogy Szentendrén a Ferences Gimnázium mellett egy állami is működik, a katolikus hitoktatást itt kellett megszerveznünk.
Oktatóink közül három pap (köztük egy ferences rendi), egy pedig apáca. Az óvodákban „civilek” tanítják a hittant.
Écsy Gábor káplán:
Valóban rendkívül megnövekedett a hittanoktatásban részt vevők száma. A kívülállónak az a felületes benyomása támadhat, hogy ez divattá vált. Hitben élni azonban nem divat kérdése. Ez a fajta erkölcsi nevelés kihat a családi életre is. A hittanos gyermekek nagy része jár a vasárnapi szentmisére is a szüleivel együtt, így ez egyfajta családi istentiszteletté vált.
A hitoktatás iskolai bevezetése sok problémát hozott felszínre. Az órarendi beosztás már készen volt, amikor kijött a végleges rendelkezés. Így csak utolsó óraként tudjuk beiktatni a hittant, vagy pedig délután a plébánián tartjuk meg. Az iskolák gyakran nem tartják be ezt a „védett időt”, szakkörökkel, „osztálybulikkal” ütközik a hitoktatás. Ha pedig nem, akkor is fáradt, agyonhajszolt gyermekekkel kell megismertetnünk a vallást, az erkölcsöt. A pedagógusok egyébként rendkívül előzékenyek, az órarendi ütközések nem rosszindulatból fakadnak.
A mi egyházunkat mindezzel együtt nem érte felkészületlenül a feladat, hiszen az elmúlt években is több száz gyermek hitéleti nevelését láttuk el. A következő tanévtől az eddigi tapasztalataink birtokában igyekszünk még szervezettebben oktatni.
Dr. Kiss Ferenc baptista lelkész:
Nálunk mindig is volt hitoktatás, méghozzá a jelen formájában. Semmi új nem történt. Még a nevét is visszakapta, eddig Gyermekbibliakörnek hívtuk, most újra Vasárnapi Iskola a neve. Az állami iskolákban mi soha nem tanítottunk hittant, mindig az imaházunk kebelében oldottuk ezt meg. Ezért nekünk nem kellett most külön készülni a hitoktatásra, a hagyományainkat folytatjuk.
A gyülekezet létszáma a bemerítettek számának felel meg, ez 70 fő körül van, és jár hozzánk 50 gyermek. Ők később maguk dönthetik el, bemerítkeznek-e vagy sem. Mi arra neveljük őket, hogy a hitük magánügy.
Négy csoportban tanítjuk a gyermekeket. Az óvodásokkal játék, mese formájában ismertetjük meg a bibliai történeteket, a csoport vezetője óvónő, egy középiskolás kislány segít neki. A kisiskoláscsoport vezetője két pedagógus, itt már tematikusan tanulunk. A nagyobb iskolásokat és a tinédzsereket magam tanítom. Mint pedagógus, pszichológus és filozófus arra törekszem, hogy ne pusztán ismereteket közöljek, hanem egy-egy eseményt a történelem hátterével együtt filozófiai, pszichológiai szinten is megvitassunk. Megismerkedünk az Isten, Jézus Krisztus és az ember fogalmával. Ehhez keresünk a Bibliában alátámasztó tényeket, és nem fordítva. Ez a sorrend nagyon fontos.
Nálunk nincs és nem is lehet olyan, hogy valaki divatból csatlakozik hozzánk. Ez a hitünk lényegéből fakad. Hitben élni nem jelent a hétköznapi életben, a munkában előnyt. Az előnyt az ember magában éli meg: hogy biztos önmagában, hogy szeretetben, nyíltságban él.
Dr. P. Tóth Béla református lelkész:
Az idei tanévben kétszer annyian iratkoztak be hozzánk hittanra, mint tavaly. Most egy egészen új generáció jelenik meg a színen, egy olyan korosztály, akikben a tiszta gyermeki érdeklődés, a tájékozódni vágyás romlatlanul van meg. A hitoktatással egy csoport kivételével megmaradtunk a gyülekezeti teremben, 190 körül van a hittanosaink száma. A szervezeti keret tehát nem változott, továbbra sem órarendi tárgyként tanítunk. Nem is lett volna célszerű, hiszen csak nulladik vagy utolsó óraként lehetett volna beszorítani a hittant, ez pedig szerintem csak elrémisztené a gyermekeket. Érdemben tehát nem változott semmi, a hittan nem került be az órarendbe, a hitoktató nem tagja a tantestületnek, ennek következtében a dolog továbbra is szakkör jellegű. Nem tudom, hogy ez feltétlenül árt-e. Akik beiratkoztak, szívesen járnak, jóban vagyunk, sokat beszélgetünk.
Ami viszont változott, az az, hogy a munkánk megkétszereződött. A gyülekezetben szerencsére vannak élő hitű pedagógusok, akik segítenek.
A vasárnapi istentiszteleten, amikor a felnőtteknek szóló igehirdetés megkezdődik, a gyermekek kijönnek a templomból, és az életkoruknak megfelelő játékkal, énekkel színesített bibliai történeteket hallgatnak meg.
A hittanra járó gyermekeket és családjukat sorra látogatom, ez elsősorban nem pedagógusi, inkább lelkészi feladat. Meg kell ismernem a hátterüket, a környezetüket, a kapcsolataikat. Már Pestalozzi is megmondta: csak azt tudjuk megváltoztatni, akit előbb szeretünk.
Hát a felkészültség… A keresztyén ember alapállása, hogy mindig készen kell lennie. De azért elkelne most két-három segédlelkész vagy hitoktató, akinek pedagógusi képzettsége van.
Hogy divat-e hittanra járni? A mi vallásunk kifejezetten polgári, „liberális” vallás, a hívők maguk döntik el, jönnek-e vagy sem. Mi nem mondjuk meg, mi a jó, hanem azt tartjuk, mindenkinek fel kell nőnie ahhoz, hogy Isten előtt megállva saját lelkiismerete szerint tiszta lehessen.
A szüleik pedig legtöbbször úgy állnak a kérdéshez, hogy ha már nekik nem adatott meg, legalább a gyermekeiknek legyen választása, legyen ismerete a döntéshez.
„És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben.”
- Oktatás [6]