Riecke Werner

Nyomtatóbarát változat

A monetáris politika hatékonysága nemcsak azon múlik, hogy világosak-e a céljai, hanem azon is, hogy a társadalom és az intézményi környezet alkalmas-e a kívánt hatások befogadására. E fogadókészség, mint még kitérünk rá, a ma túlméretezett állami újraelosztás csökkentésén, az állami szolgáltatások jelentős részének piacivá tételén is múlik. De fel kell készülni egy ilyen átalakulás társadalmi elfogadtatására is. Hasonlóképp el kell fogadtatni vagy legalábbis tudtára kell adni a társadalomnak, hogy az antiinflációs törekvést a gazdaságpolitika előnyben részesíti más célokkal szemben, és ez számos kedvezőtlen hatással is együtt jár. A másik prioritás pedig – Magyarország nemzetközi fizetőképességének fenntartása – leszámolást jelent a Marshall-segély-szerű illúziókkal. Nem örvend köztudottságnak az az igazság, hogy az adósságállomány átütemezése vagy az ilyen irányú kezdeményezés nem segít, hanem ront gazdaságunk kilábalási esélyein.

Csak induljon csökkenésnek…

Ami az árszínvonal alakítását illeti: ebben ma már, amikor a behozatal kilenctizede liberalizált, igen fontos az árfolyam szerepe. A forintleértékelések elkerülhetetlenek, de nem szabad teljesen kiegyenlíteni az ütemkülönbséget a belföldi és a külföldi árak növekedése között. Az ütemkülönbségtől elmaradó leértékelés valamennyire leszorítja a belföldi árakat: olcsóbbítja a behozott termékeket, keményebb árversenyre késztetve a hazai konkurenciát. Reális célként azt lehet kitűzni, hogy 1991-ben a – fogyasztási árindexben mért – infláció alig haladja meg az 1990. évit, ami inkább a szinten maradás, mint a további gyorsulás benyomását kelti. Később pedig évről évre csökkenhet az ütem. Nem az a lényeges, hogy az infláció pontosan mikor lesz újra egy számjegyű, hanem hogy csökkenésnek induljon, és így az inflációs várakozások is mérséklődjenek.

A pusztán monetáris eszközökre alapozott antiinflációs politika azonban kevés sikerrel kecsegtet. A bérmeghatározás területén működő érdekegyeztető mechanizmusra van szükség, amely

– a munkavállalók és munkaadók közötti valódi érdekellentétet hidalja át (lásd alábbi cikkünket is – a szerk.);

– minden érintett félre nézve érvényt szerez a meghozott döntéseknek, és így

– népgazdasági szinten is képes a munkanélküliség és infláció közötti választás rövid és középtávú mérlegelésére.

Az állami jövedelempolitikában szakítani kell azzal a gyakorlattal, amely az elmúlt években – és részben még 1991-ben is – az infláció üteméhez próbálja igazítani az úgynevezett társadalmi pénzbeni juttatásokat. Ez a mai elosztási rendszerben egyértelműen a reálbérek csökkentését kényszeríti ki, vagyis nagymértékben a bérből és fizetésből élőkre hárítja az alkalmazkodás terheit. A mostani jövedelempolitika szorgalmazza, hogy a szociális juttatások reálértéke együtt mozogjon a bérek reálértékével, és eközben feltételezi a nagy ellátási rendszerek (nyugdíj, egészségügy, családi pótlék, bölcsőde, óvoda, oktatás) változatlanságát. Pedig reformokra van szükség, melyeknek eredményeként a szociális rendszerben fokozott mértékben érvényesülnek a rászorultsági szempontok, a tehetősebb rétegek viszont kiszorulnak az eddig állampolgári jogon nyújtott ellátásokból, és egyre inkább megfizetik az igénybe vett szolgáltatások tényleges költségeit.

Ha finanszírozható

Hogy az igénybevevők széles köre maga vállal részt a szociális rendszer finanszírozásában, az egyben megtakarításokra is ösztönöz. A megtakarítási hajlandóság növekedése pedig fontos feltétele a fizetési mérleg javulásának (az idei kényszerű romlás után). A monetáris politika szemszögéből ugyanis a fizetési mérleg akkor alakul megfelelően, ha finanszírozható. Igen fontos tehát, hogy a következő években a népgazdasági (magán-, vállalati és költségvetési) megtakarítások gyorsabban bővüljenek a beruházásoknál, és így nagyobb mértékben növekedjen a pénzkereslet, mint a belföldi hitelállomány. Nem közömbös, csökkenthető-e – ha fokozatosan is – az államháztartás hiteligénye, illetve, hogy milyen gyorsan hódíthatnak tért az államadósság finanszírozásában a pénzpiaci eszközök.

Kívánatos mihamarabb megszüntetni a hitelrendszert még mindig torzító preferenciákat (nevezetesen a túlzottan kedvezményes export- és privatizációshitel-refinanszírozást). Sem a kormányzat, sem a társadalom nem indulhat ki abból a feltételezésből, hogy egy kis félpiaci gazdaság úgysem képes az általánosan elvárt módon reagálni a restriktív monetáris politikára. Nincs más választás: csak abból indulhatunk ki, hogy ha nehezen is formálódnak a ma még félpiaci gazdaság reakciói, a privatizáció előrehaladásával javulni fog a helyzet. Emiatt viszont elengedhetetlen a privatizációs folyamat koncepcionális újragondolása.

Híguló bankapparátusok

A monetáris politikát a kereskedelmi bankok közvetítik a vállalkozási szféra felé. Az 1987-ben – a kétszintűvé tett bankrendszerben – önállósított bankok mind ez ideig keveset tettek az örökölt, vagy eddigi működésük során felhalmozott kétes és behajthatatlan kintlevőségek felszámolása érdekében. E folyamatot fel kell gyorsítani; ezért részint új jogi lehetőségekre (mindenekelőtt a csődtörvény módosítására) van szükség, részint pedig állami kényszer alkalmazására, új számviteli és bankfelügyeleti előírások alapján.

Elgondolkodtató, milyen keveset tettek négyéves működésük során a nagy kereskedelmi bankok a hálózatfejlesztésért, a pénzügyi infrastruktúra modernizálásáért. Bár duzzad a létszámuk, egyre kevesebb a gyakorlati finanszírozás különböző területeihez értő szakember. A kereskedelmi bankok „rendbetételén” nem kevesebb múlik, mint

– a devizaműveletek további decentralizálása (ideértve a kereskedelmi bankok külföldi hitelfelvételi lehetőségét is);

– az 1991-től új nagyságrendet elérő konvertibilis elszámolású külkereskedelem megbízható finanszírozása;

– a bankközi devizapiac beindítása;

– az állam kivonulása a kereskedelmi banki tulajdonlásból, a részleges külföldi tulajdon megengedése a bankszférában is.

Mivel számolhatunk?

Összefoglalva: a monetáris politika számára már az is siker, ha 3-5 éven belül

– érezhetően csökken az infláció üteme;

– az 1991. évi kényszerű romlás után újra javul a fizetési mérleg;

– Magyarország fizetőképessége nem romlik, és hitelképessége javul;

– sem külföldi, sem magyar kezdeményezésre nem kerül sor adósságok átütemezésére;

– növekvő reálgazdasági és exportteljesítmény mellett arányaiban csökkennek adósságszolgálati terheink, miközben

– a növekvő működőtőke-beáramlás is hozzájárul az adósságállomány finanszírozásához és a külkereskedelem méretének megfelelő devizatartalék képzéséhez.

Mindemellett lépéseket kell tenni a forint belső forgalomképességének teljes helyreállítására. Meg kell találni azokat a megoldásokat is, amelyek már a közeljövőben javítják a lakosság idegenforgalmi célú valutaellátását.

A magyar gazdasági diplomáciának továbbra is ébren kell tartani egy kelet-európai fizetési unió létrehozásának gondolatát. Így lehetne elejét venni annak, hogy pusztán fizetéstechnikai problémák miatt süllyedjen mélyponra a volt KGST-régió egymás közti kereskedelme.

(Cikkünk szerzője a Magyar Nemzeti Bank főosztályvezetője)

• gazdaság