Riecke Werner

Nyomtatóbarát változat

1991 csakugyan különbözik az előző évektől annyiban, hogy váratlanul (?) gyorsan omlott össze a KGST-kereskedelem. Csakhogy ez önmagában nem indokolja, hogy az idén várható 13 milliárd forintos hiányt 768 milliárdra növeljük, ahogy azt a kormány a beterjesztett költségvetésben tervezi. Igaz ugyan, hogy 83 milliárd forintról 27 milliárdra csökkent a „különleges helyzetek miatti befizetés” (közismert néven KUTEFA-bevétel), viszont 50-ről 72 milliárd forintra nő a vámbevétel, a kiadási oldalon pedig – egy külön glosszát érdemlően – még mindig „Szocialista államközi elszámolások”-nak nevezett tétel.

A bevételek

Ha a dollárelszámolásra való áttérés jelentős számú – főleg gépipari – vállalat számára értékesítési gondokat, sőt csődöt fog okozni, akkor érthetetlen a vállalkozói nyereségadóból származó bevételre vonatkozó optimizmus. Ez az optimizmus is visszatérő jelenség; az idén 20 milliárd forint adóbevétel-lemaradás várható. Biztos tétel viszont – ugyancsak évről évre ismétlődően – az általános forgalmi- és fogyasztásiadó-bevétel, amely 1991-ben már az összes bevétel 40 százalékát adja. A kormányzat egyes tagjai szerint elsősorban ezen az ágon kell még tovább növelni a költségvetés jövedelmét. Aggodalomra azért nincs ok, mert a Pénzügyminisztérium forgalmiadó-szakértői átmentek a magánszektorba, s most már szabadon lehet gondolkodni azon, hogy milyen speciális kedvezményekkel lehet puhítani az eddigi legszilárdabb állami bevételi forrást.

A bankok viszont fizetni fognak! Az idei 23,5 milliárd forintos tervezet helyett várhatóan 47 milliárd, és jövőre már 53 milliárd forint lesz a bankok nyereségadó-befizetése. E terv szempontjából viszont nyilvánvalóan kellemetlen volna a behajthatatlan kintlevőségek leírása, a kereskedelmi bankoknál a biztos veszteségeket okozó tételek rendbetétele. Tehát itt is marad minden a régiben.

Az a gyanúm, hogy egy kicsiben és nagyban zajló privatizációs hullám esetén legalább 10-20 százalékkal kellene csökkenteni az előirányzatokat, mindegyik adóra vonatkozóan. De miután az állami vagyon utáni részesedés a tervek szerint jövőre is éppúgy 18 milliárd forint lesz, mint az idén, azt sejthetjük, hogy a kormány nem számol igazán nagyarányú privatizációval.

De ha – feltéve, de meg nem engedve – hiszünk is a bevételi előirányzatok realitásában, akkor mi idézi elő a finanszírozhatatlannak tűnő 78 milliárd forintos hiányt? Egy technikai változás: az Állami Fejlesztési Intézet, amely éveken keresztül eszköz volt a költségvetési hiány jelentős részének eltüntetésére, végre bevonatik a költségvetésbe, bár jövőre annak mérlege alig változik. Nő ugyan az a kamat, amelyet a költségvetés fizetni hajlandó saját adóssága után, de csak 9 százalékra, ami ugyanolyan jelképes, mint a mostani 7 százalék. Ettől a kamatemelkedéstől még rejtve marad, hogy az állam milyen mértékben telepedett a hitelszférára.

A kiadások

A kiadási oldalon nagy tétel a központi költségvetési szervek támogatásának 90 milliárd forintos (47 százalékos!) növekedése, miközben ugyanebben a szférában bérautomatizmus (a feltételezett 350 százalékos fogyasztói árindex miatti emelés) érvényesül. Ezek a számok tükrözik leginkább a költségvetés „rendszerváltás-mentességét”.

Volt, nem is olyan régen – igaz, még a Németh-kormány idején –, egy költségvetési reformtervezet, amely a szociális piacgazdaságot és egy ehhez igazított államháztartási rendszert tűzött ki célul. A „kevesebb államot – több piacot!” kívánalomnak azonban nem elsősorban adócsökkentésekkel, hanem állami kiadáscsökkentéssel kellene megfelelni. Mégpedig nem úgy, hogy az állam változatlanul sok vagy netán még több feladatot vállal, és ezt egyre „szorosában” finanszírozza, hanem úgy, hogy tervszerűen leépíti, és a piacnak engedi át feladatait. Igaz, ehhez koncepcióra és elszántságra volna szükség.

Magyarországon ugyanis az államháztartáson (azaz az állami költségvetésen, társadalombiztosításon, az elkülönített állami pénzalapokon és az önkormányzatok költségvetésén) az egy évben megtermelt nemzeti jövedelem több mint 60 százaléka áramlik át. Ilyen fokú újraelosztást rajtunk kívül csak Svédország és Hollandia ismer; a Magyarországhoz hasonló fejlettségű országokban és az igen liberálisnak mondható piacgazdaságokban az állami újraelosztás mértéke 30 és 40 százalék között, Nyugat-Európában 40 és 50 százalék között mozog.

Szociális-e a piacgazdaság, ha gyerekenként alanyi jogon 35 forinttal emelkedik a havi családi pótlék? Hiszen ennyi emelés nyilvánvalóan kevés a rászorulóknak, mások viszont észre sem veszik. És ez a lépés önmagában 30 milliárd forintba kerül.

Egy kis gonoszság

Továbbra is várat magára tehát a költségvetési (államháztartási) reform. Marad az egyidejű alulfinanszírozás és pazarlás, s valószínűleg az évközi pótköltségvetés is (egyszer-kétszer vagy háromszor, az infláció ütemétől függően). Egyre többe kerül annak a rendszernek a fenntartása, amellyel senki sincs megelégedve.

Végül még egy tételről: a beterjesztett költségvetés úgy számol, hogy az önkormányzatok 26 milliárd forint helyi adóval egészítik ki bevételeiket. Anélkül, hogy pártpolitikai vitába kívánnék belekeveredni, megjegyzem: a kormány részéről egy kicsit gonosz feltételezés ez.

• gazdaság