Tokkal, vonóval

Elkelt a Videoton

Amikor a Videoton felszámolását végző Szanáló Szervezet október végén kiírta a pályázatot a vállalat értékesítésére, igencsak főhetett a feje amiatt, hogy vajon lesz-e, aki egyben, „tokkal, vonóval” megveszi a céget.

Erre ugyan a Quatro nevű, négy neves magánvállalkozóból álló konzorcium tett már ajánlatot még a tenderkiírást megelőzően, ezt azonban a nagy hitelezők (MHB, APEH, VPOP) elfogadhatatlannak tartották. A Quatro a nyilvánosság erejét kívánta felhasználni ajánlatuk sorsának ellenőrzésére, mégpedig annak érdekében, hogy a „legnagyobb magyar elektronikai cég tönkretételét megakadályozzák”. Tűrhetetlennek tartották 12 ezer ember utcára küldését, köztük olyan jól képzett szakemberek munkanélkülivé válását, akiknek műszaki hozzáértése, munkakultúrája a Videoton-vagyontárgyaknál is nagyobb érték – nyilatkozták szeptemberi sajtóértekezletükön.

Széles Gábor, aki civilben a Műszertechnika elnök-vezérigazgatója, a dolgozók egy részét vállalkozóvá kívánta – állampénzen – átképezni. A kor szellemét tükröző érvelés támogatásra is talált a megfelelő felsőbb szerveknél, ám a 25 éves lejáratú kötvényekben megajánlott hétmilliárd forint – jelen értéke 1 milliárd forint – nem adott megfelelő nyomatékot az ajánlathoz. A Quatro ugyan jelezte, ez csupán egy első ajánlat volt, de mégoly sikeres magánvállalkozóknak sem jelent könnyen megoldható problémát milliárdokat letenni készpénzben, különösen, ha egy meglehetősen bizonytalan vállalkozásba fektetik.

Mindezek miatt óriási nyomás nehezedett a Magyar Hitelbankra mint a legnagyobb és egyetlen erre alkalmas hitelezőre, hogy vegye át egy képletes összegért – százmillió forintért – az adósságokkal súlyosan megterhelt vállalatot (kb. harmincmilliárd forint), és finanszírozza még ráadásul a további működést. Az MHB ettől természetesen elzárkózott, a felszámolás megindulásával azonban az adósságkezelés problémája a felszámolóra hárult. Az MHB-ra nehezedő nyomás ezzel azonban tovább erősödött.

Az ebből kézenfekvően következő megoldással szemben – hogy tehát az MHB vegye meg a Videotont – csak egyetlen alternatíva kínálkozott: a régebben a James Capel–KPMG tanácsadó cég javaslatában más körülmények között megfogalmazott részenkénti értékesítés. Az 1991. október végi tenderkiírásra egyébként 59 pályázatból 50 erre irányult, ám mivel az így nyerhető bevétel összesen 1,2 milliárdot tett ki, a Szanáló Szervezet elvetette a részenkénti eladás alternatíváját.

Ezt a megoldást a licit kezdetén a jelen lévő érdekeltek vitatni próbálták. Utólagos vélekedésük szerint egyrészt az ajánlati árakat a licitálás eredményeképpen fel lehetett volna tornászni, másrészt figyelembe kellett volna venni az ajánlatok hátterében álló fejlesztési-beruházási szándékokat és koncepciókat is. Ha egyes nagy értékű ingatlanokat a „csomagból” eladták volna (például a Buda frekventált részén lévő Fejlesztési Intézetre még a felszámolás előtt érkezett milliárdos összegű érdeklődés, éppen az MHB-tól), növelhették volna a bevételeket. Ez a lehetőség fel is merült a licit során, mind hogy még a legjobb ajánlat is csupán töredéke volt a meghirdetési árnak. Emiatt a Szanáló Szervezet megpróbált három nagy értékű részt „kimenteni”, ez azonban azoknak a licitálóknak az ellenállásába ütközött, akik egészben akarták megvenni a Videotont.

A részekre pályázók között szerepeltek magánvállalkozók, az egységek vezetői és dolgozói (egy helyen a munkástanács), és vételi szándékot jelentettek be külföldi cégek is egyes kapacitásokra. Sok nagy, neves multinacionális vállalatnak küldték el a tenderkiírást, ezek azonban nem mutattak érdeklődést a „nagy egész” iránt.

A tender részenkénti kiértékelése a fentieket figyelembe véve nem történt meg. Mivel a vagyon jelentős hányadára nem jött ajánlat, a Szanáló Szervezet álláspontja szerint a „kimazsolázás” után megmaradó vagyonrészek értékesítése még inkább reménytelen lett volna, az alacsony vételár elfogadhatatlan lett volna a hitelezők számára.

A Videoton egyben való értékesítésére öt értékelhető ajánlat érkezett, ebből egy kft. túl alacsony összeggel pályázott, egy további pályázó nem jelent meg a liciten, a maradék három közül az ismeretlen hátterű, ún. „tízes számú pályázó” versenyzett a Quatróval, illetve a végül nyertes konzorciummal, amely négymilliárd forint készpénzért (május végi fizetési határidővel) vitte el a Videotont.

A két és fél órán át tartó licit során a felszámoló arra törekedett, hogy minél korábbi és minél nagyobb összegű készpénzfizetési határidőt érjen el, hogy elkerülje a részletfizetési megoldásokat, és hogy minél nagyobb foglalkoztatást garantáljanak a vevők.

Minél korábban teszik le ugyanis a vételárat, annál több marad a hitelezőknek, mert a havonta termelődő két-háromszáz millió forint veszteség már a vevőt terheli. Ugyanez vonatkozik a létszámmegtartásra is. Az átvenni szándékozott 6000 főn kívül jelenleg még 2300-an dolgoznak a Videotonnál, és másik 2000 fő van úgynevezett jogi állományban (gyes, gyed, sorkatonák, betegség). Az egy „csomagban” még a felszámoló által elbocsátani tervezett 1800 főnek az összes helyi érdekvédelmi szervezettel egyeztetett végkielégítése, illetve felmondási idő alatt járó fizetése kb. 300 millió forintba kerül. A további létszámfelesleg elbocsátása – annak nem kis költségeivel – az új tulajdonosokra vár.

Vajon kik ők?

A nyertes konzorcium mögött a Hitelbank áll 70 százalékos tulajdoni hányaddal, ezenkívül tagja Széles Gábor 10 százalékos tulajdonhányaddal, valamint az ún. Euroinvest tanácsadó és befektető cég, amely a reménybeli baskíriai üzleti kilátások megnevezésével azt az érzetet kelti, mintha a Közép-Európai Befektetési Társaság (CEIC) állna mögötte (utóbbi ugyancsak közel áll az MHB-hoz).

Így talált egymásra a pénz, a szakértelem és – követeléseik tízszázalékos kielégítése erejéig – a követeléseik kb. tízszázalékos kielégítése erejéig – a hitelezők érdeke. Egyetlen kérdés maradt csupán: vajon mit fognak kezdeni a szakmai befektetők a Videotonnal? Hogyan fogják megállítani a veszteségek növekedését, és milyen piacokat szereznek majd? Remélhetőleg ezekre a kérdésekre idővel választ kapunk.