Szabó Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A Magyar Szocialista Párt 1990-es kongresszusát megelőzően és a kongresszus két fordulója között folytatott viták tanúsága szerint a szocialisták egységesek abban, hogy pártjukat szociáldemokrata pártként kívánják meghatározni. Az azóta eltelt idő azonban azt is világossá tette, hogy ezen belül két, alapvetően eltérő koncepció él aszerint, hogy ki, mely politikai erőkkel szemben határozza meg magát szociáldemokrataként.

Az egyik koncepció hívei úgy vélik, ma Magyarországon a polgárosodás, a tőkefelhalmozás, a piacgazdaság kiépítése – összefoglalóan a „kapitalizmus alapjainak lerakása” van napirenden. Ez a történelmi fejlődés útja, amely elől kitérni nem lehet, de ezeket a törekvéseket a parlamentben kellő súllyal képviseli a három (kormányzó) konzervatív és a két (ellenzéki) liberális párt. Az MSZP-nek ezekkel szemben, ezek alternatívájaként kell megfogalmaznia szociáldemokrata jellegét. A szociáldemokráciának ilyen módon „harmadik erővé” kell válnia a konzervativizmus és a liberalizmus mellett, egyenlő távolságot tartva mindkettőtől.

A szabadelvű szocialisták álláspontja

A másik stratégiai vonal a polgári fejlődést a magyar társadalom számára kívánatos útnak tekinti, mivel úgy véli, a szociáldemokrata törekvéseket csak a fejlett polgári társadalom bázisán lehet megvalósítani. Egyáltalán nem látja azonban biztosítottnak, hogy a magyar társadalmi fejlődés ezt az utat fogja járni. Megítélése szerint ugyanis a kormánykoalíció nem a polgári fejlődés modern európai mintáit követi, hanem azoknak a félfeudális, utórendies gazdasági, politikai, intézményi struktúráknak a fenntartásán, sőt megszilárdításán munkálkodik, amelynek elemei (ideologikus állam, az állami ideológia hegemén helyzete, tekintélyelvűség, az állam túlsúlya a gazdaságban, a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátainak gyengítése vagy megsemmisítése, erőltetett centralizáció stb.) az ideológiai burok minden különbözősége ellenére a Horthy- és a Kádár-rendszer közös lényegét alkották. A kormánypártok ennélfogva nem az európai értelemben vett konzervativizmust, hanem egyfajta posztfeudális restaurációt képviselnek, amellyel szemben a nyugatos modernizáció híveinek közös táborban a helyük. A szociáldemokrácia tehát ebben az ellentétben nem alkothat harmadik erőt; a demokráciáért, a jogállamért, a polgári társadalomért, a piacgazdaságért folytatott küzdelemben – miként a XIX. század végén és a két világháború közti úri Magyarországon – stratégiai szövetségesek a liberalizmussal.

Ez utóbbi a szabadelvű szocialisták álláspontja.

Kik vagyunk, mit akarunk?

Hirdetjük a szabadság, igazságosság, szolidaritás szociáldemokrata eszméjét. Modern, nyugat-európai értelemben vett szociáldemokraták vagyunk, nem liberálisok. Nem vagyunk a liberalizmus trójai falova a szocialista párton belül. Igent mondunk arra, amit a liberalizmus legfőbb értékének tekintünk: a szabadságra, az egyén polgári és politikai jogainak feltétlen tiszteletben tartására. Valljuk viszont, hogy a társadalom kötelezettsége tagjai iránt nem merül ki az egyén szabadságának lehető legteljesebb biztosításában; az emberhez méltó élet jogát is elidegeníthetetlen emberi jognak tekintjük, amelynek feltételeit a társadalom köteles minden tagja számára biztosítani.

Polgári társadalmat akarunk. Olyan társadalmat, ahol az egyén politikai és szociális jogait nemcsak törvény biztosítja, de egyetlen mértékadó politikai erőnek sem jutna eszébe, hogy ezek ellen támadást intézzen. Hogy ez a társadalom a brithez vagy a svédhez fog inkább hasonlítani, az a liberalizmus és a szociáldemokrácia közötti jövőbeli politikai küzdelmek eredményén fog múlni; amíg azonban el nem dől, hogy nem olyan lesz, mint a latin-amerikai, addig a liberalizmust fegyvertársnak tekintjük.

Demokráciát akarunk. Nem szocialistát, nem polgárit és nem is keresztény-nemzetit: jelző nélküli demokráciát, amely – Bibó szavaival – a szabadság objektív technikája. Olyan demokráciát, amilyet a Demokratikus Charta kibocsátói és aláírói megálmodtak és követeltek.

Piacgazdaságot akarunk. Tudomásul vesszük, hogy minden eddigi piacgazdaságban a magántulajdonnak volt meghatározó szerepe. Ennek megfelelően minden ideologikus fenntartást feladtunk a magántulajdonnal szemben. A kollektív tulajdonformák létjogosultságát elismerjük, amennyiben ezt a létjogosultságukat a magántulajdon dominálta piacon bizonyítják. Nem tagadtuk meg Marx kapitalizmuskritikáját, de megszívleljük azt a figyelmeztetést is, hogy az ínség talaján fogant kommunisztikus kísérletek csak a nélkülözést tehetik általánossá.

A piac romboló erőit viszont meg akarjuk zabolázni. Ebben elsősorban az önszerveződő társadalmi érdekvédelmi tömörülésekre, az önkormányzatokra, a nonprofit vállalkozásokra számítunk és csak ezeket követően az államra. A liberális jogállam mellé (de nem helyébe) a szociális jogállamot kívánjuk állítani.

Kikre számítunk, kikre számíthatunk?

Az elmúlt másfél év eseményei és a közvélemény-kutatási adatok egyaránt világossá tették, hogy a koalíció konzervatívnak álcázott restaurációs törekvéseivel szemben sem a szociáldemokráciának, sem a liberalizmusnak nincs esélye. Állítjuk viszont, hogy komoly esélyei vannak egy modernizációs alternatívának, amely az ezeréves nemzeti múlt dicsőségén való provinciális merengéssel ezeréves nemzeti célunkat: Európát állítja szembe.

Az 1990-es választás idején nemcsak az SZDSZ és a Fidesz, hanem az MDF is a világos, egyértelmű nyugati orientáció, a polgári fejlődés pártjának tűnt a választók nagy részének szemében. E három pártra adva voksukat a modernizációra szavazott másfél éve a választáson megjelentek közel kétharmada. Ez a kétharmad nem szűnt meg létezni attól, hogy az MDF, szavazóit elárulva, a nyugatos modernizáció táborából – amelynek tagjaként a közvélemény számon tartotta – a posztfeudális restauráció híveihez szegődött. Erre a kétharmadra a következő választáson is számíthat az, aki a modernizáció alternatíváját hitelesen képviseli.

A következő választáson nem kormányzati hatalomra, hanem a modernizáció erőinek elsöprő győzelmére törekszünk. A liberális pártokkal való együttműködés céljának nem feltétlenül a közös kormányzást, hanem a közös értékek érvényre juttatását, a politikai, gazdasági, társadalmi struktúrák ennek megfelelő átalakítását tekintjük. Ezt követően, a választási eredményektől függően, szívesen vállaljuk továbbra is az ellenzéki szerepet. Nem tartunk attól, hogy egy konzervatív-liberális kormány ellenzékeként bírálni való nélkül maradunk, de attól sem, hogy e bírálatra a megfelelő válasznak az a kormány is a megtorlást fogja tekinteni.

• Vita